A pajkos délutáni napfény szivárványt rajzol a dohos borgőzbe a pincelépcső fölött, miközben a korhadt, ütött-kopott bükkfa ajtó álmosan engedi, hogy a délutáni langyos, vizelet és benzingőz fűszerezte Kazinczy utcai levegő megpróbálja átküzdeni magát a lenti sűrű félhomályon. A bejárat fölött koszos, törött neonfelirat invitálja a szomjas idegeneket: De.. presszó.

Már csak kevesen tudják, hogy egykor Derű presszó állt az akkor még nyomokban fehér házfalon, és Margó meg István fagyit is árultak a maihoz hasonló nyárias napokon, a falak pedig folyton zengtek a nevetéstől. Aztán ’90-ben jött a változás szele, és elragadta Istvánt, és az ajtó fölül a „rű”-t. Margó a barackot, a szilvát és a körtét azóta nem tölcsérben, hanem feles pohárban adja, a gyerekek pedig többé nem fagylaltért járnak ide, hanem az apuért, vagy az anyuért.

– Gondűzőt! – mormogja a pultot támasztó öltönyös férfi az üres pohár fenekét bámulva. Első pillantásra kitűnik a kocsma vendégei közül, akik itt, a rozoga fapadok és asztalok sörvúdi rengetegében, az üveghegyeiken is túl leltek új otthonra a zajos válóperek után, pedig Nárci ugyan olyan törzsvendég, mint bármelyikük. Szinte az egyetlen, aki nem kéregetésből, vagy segélyből fizeti az italát. Az évek alatt ugyanis a Depresszó a megfáradt egzisztenciaharcosok kis oázisává vált, ahol a piac farkastörvényei elől meghúzhatják magukat.

Nárci pontosan 5 éve tért be ebbe az eldugott menedékbe először. A feleségével, Borderlánnyal, akkor már hónapok óta ugyan azt a játékot játszották péntekenként: a fiatalasszony fél 6-kor túladagolta magát nyugtatóval, Nárci pedig hazaérve meghánytatta, aztán hívta a mentőket. Úgy kezdődött, hogy Nárci bejelentette, válni akar, erre este két bőrönd várta a dolgaival a bejárat mellett és a felesége a nappali szőnyegén habzó szájjal. Aztán úgy végződött, hogy 5 éve ezen a napon Nárci munka után beugrott a Depresszóba, felhajtott két sört, bátorságot gyűjtött a szakításhoz, beszélgetett Margóval, aztán taxit hívott és hazament. Éppen két sörnyivel késett el. A két bőrönd azóta is ott várja az ajtó mellett...

– Tudom ki vagy! Tudom, hogy nekik dolgozol! – kezdődik megint az unásig ismert színjáték. – NE KÖVESSÉ’! – üvölti a zilált hajú idősödő asszony az egyik sarokból, miközben felpattan, és korát meghazudtoló iramban a pult felé igyekszik.

– Haggyad má’, Skiza! – förmed rá a szokásos mondattal Margó, de már nyúl is a feles pohárért és csak a jelre vár.

– Tipli. – biccent oda Nárci, és mire kimondja a tömény kommersz förtelem nevét, már a pulton is terem a tüzes nedű.

– Asziszed ezzel megvetté’, mi? De figyellek ám, figyellek! – csoszog vissza a helyére a nő – Rohadt kém. – mormogja még a bajsza alatt a vénség, majd egy grimasz kíséretében húzóra fölhajtja az ajándék piát.

Mióta a Lipót bezárt, Skizabella a saját kezébe vette a kezelését, és a négy deci kevert, fél deci szilva, három pohár Gondűző kombinációval egészen szép sikereket ért el. Jobb napjain például már csak azt tudja, hogy üldözik, de azt elfelejti, hogy kik. Meg aztán az is segít neki, hogy a Depresszóban nem háborgatja senki. Itt nem tűnik ki az összeesküvés elméleteivel, meg Kata Tónival is jól megértik egymást. A fiú igazán remek hallgatóság, most is mereven néz maga elé keresztbetett lábakkal egyensúlyozva a pad szélén – már második napja. Bármit el lehet neki mesélni, egy arcizma se rezdül.

A szomszédos asztalnál az aranycsapat megsárgult fotója és két megszürkült Fradi zászló alatt egy negyvenes, kiéget prostira emlékeztető szőkeség az ingyen cirkusz után ismét a vele szemben ülő fickó kezeit kezdi vizslatni. dr. Hiszt Erika, jobb napjaiban gyermekorvos volt, de mikor az apukák már gyakrabban jártak hozzá, mint a gyerekek, valaki megeresztett egy rosszindulatú telefont, és felfüggesztették. Majd a kezdeti letargia után fölfedezte a pálinka homeopátiás hatásait, hogy néhány pohárka szinte teljesen eltűnteti a ráncait a tükörben. Azóta kozmetikai okokból iszik, mikor épp nem éjszakás nővér.

– Tóbiás, nézzed a körmeidet! Vitaminhiányos vagy! – érkezik a pontos diagnózis a dianás cukor illatú doktornőtől – Több gyümölcsöt kell fogyasszá’! Körte, vagy szilva?

– Nem lehet! A tizenkét lépést csinálom. – csuklik egyet a hajlott hátú huszonéves, aztán tizenkét lépéssel a WC-hez dülöngél, megkapaszkodik a kilincsben, másik kezével a könyöklőben, majd Neoként elhajol a képzeletbeli golyók elől, ahogy kitárja a toilette ajtaját, végül hangos csattanással eltűnik a szagok tengerében.

– Péter, nem ma jön a lányod? – keres magának új közönséget Erika.

– De igen.

– Akko’ minek iszol?

– Az íze miatt.

– 8 éve minden nap?

– Te is iszol.

– Az más.

– Mér’ más?

– Mer’ engem ránctalanít.

– Áháháhá! – csapkodja a térdeit Péter.

– Nem hiszed? Na igyad meg húzóra!

Péter háromszor az asztalhoz csapja a poharat, majd engedelmeskedik az orvosi utasításnak.

– Az áldóját! Ez télleg fiatalít!

– Ugye mondtam! – húzza ki magát a doktornő – Margó, hozzá’ a Péternek még egyet!

– De háromszor mosd el a poharat! – teszi hozzá Péter aggódva.

Margó fejcsóválva teljesíti a kérést és egy pillanattal később a fiatalság újabb adag elixírje csúszik le a férfi sokat látott gyomrába, szigorúan a három pohárcsapás után.

– Még egy ilyen és  tizennyóc leszel. – udvarol botladozó nyelvvel az ötvenes Don Juan.

Margónak most már elég inteni is, tudja a dolgát.

– Mit szó’ná’, Kisjány, ha letépném a bugyogódat? – dől közelebb egészen fölbátorodva Péter.

– Lehetetlen! – rebegi táguló pupillákkal a doktornő.

– Hogyhogy?

– Mer’ nem vettem föl. – nevet föl tini lányos fejhangon Erika, mire Péter karon ragadja és a WC felé kezdi vonszolni kaján vigyorral a képén, de a románc beteljesülésének csukott ajtó állja útját.

– Tóbiás, gyere ki! – nyögi a szőkeség.

– Nincsenek pókok?

– Nincsenek. – lihegi a doktornő.

– A múltkor is volt egy.

– Most nincs. – jön a kéjes felelet.

– Mindenhol megnézted?

– Kifele má’! – kapcsolódik be az alkudozásba két csók között az erélyes hős szerelmes.

– Péter, nem most jön a lányod?

– A picsába!

– Baszd meg, Tóbiás! – csap rá az ajtóra a nő.

– Mos’ mér’?

– Ne menj el! – rángatja Erika Pétert, de a férfi lelöki magáról, háromszor leporolja a nadrágját, aztán háromszor biccent a lépcső legalsó fokán állva, az utcára érve háromszor dobbant a bal lábával, majd sietős S vonalban haladva eltűnik a belvárosi forgatagban.

Erika még egy hosszú pillanatig néz utána vágyakozva, majd megvonja a vállát és a WC ajtó felé fordul:

– Jajj, Tóbiás!

– Mi van?

– Itt egy nagy pók. – nyávog kislányosan a nő – Én úgy félek.

– Nem… segíthetek! – jön fogvacogva a felelet.

– Engedje be elbújni!

– Jó. – jön a gondterhelt felelet egy fél perc gondolkodás után – De vigyázzá’, nehogy bejöjjön! – azzal résnyire kitárja az ajtót, a doktornő pedig rutinosan besiklik rajta.

Munkagépek zaja veri ki az álmot a szememből reggel. Az ablakhoz botorkálok, hogy megnézzem mi ez a ricsajozás 8-kor, elvégre hétvége van! És lám, hosszú évek halogatása után egy köztéri beruházás manifesztálódását tekinthetik fáradt pilláim. Ha másból nem is, ebből bizonyosan tudom, hogy közeledik az önkormányzati választás.

De mi épül itt oly serény kezek nyomán? Csak nem egy újabb zsibongó? Hát persze hogy az. Egyesek az ilyen létesítményeket játszótérnek címkézik, de ők bizonyosan nem laknak az objektum tőszomszédságában, csak zajos csemetéiket hordják oda feszültséget levezetni, meg szocializálódni, amivel nem is lenne baj, ha odakint nem tombolna a nyár 40 fokkal, minek hatására éjjel nappal szellőztetésre szorul a betonodúm, ahol néha napján azért pihenni is szeretnék. A hangzavarról csak annyit, hogy a sokszor feljelentett, szintén szomszédos Sziget fesztivált egy átlagos, 5-6 fős gyermekcsoport seperc alatt túlüvölti.

Jobban megnézve az építkezést azt is látom, hogy nem akármilyen zsibongó lesz ez, hanem EU konform! Ez már nem a régi, kiszámíthatatlanul balesetveszélyes szoci módi, de nem ám! Itt kérem minden szabványosításra került! Uniós polgárok pakolják az EU konform téglákat egymás mellé az EU konform hinta alá katonás, EU konform rendben, hogy azután az EU konform anyukák és apukák – a nagyszülők konformizálása még várat magára – könnyed, EU konform szórakozásra e helyre invitálhassák szemük EU konform tehenek és tyúkok EU konform tején és tojásán nevelkedett fényeit, akik az EU konform lengőszékecskéből kiesve EU konform koponyatörést szenvedve kerülhetnek EU konform mentővel az EU konform kórházba, ahol az EU konform orvosok EU konform operációja során elkövetett EU konform műhiba nyomán EU konform módon halálozhatnak el. Majd az EU konform szertartás keretében EU konform koporsóban, EU konform könnyektől kísérve kerülhetnek végső, EU konform nyughelyükre.

Ezek után ne mondja nekem senki, hogy nem az emberiség üdvének előmozdítója a sztenderdizálás! Elvégre a tervezhető élet elengedhetetlen kelléke kérem tisztelettel!

– Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! Az Arany János utca következik. – búgott föl az ismerős hang barátságosan a sárgás félhomályban, de Istvánnak mindez csak annyit jelentett, hogy már csupán 2 megállónyi ideje maradt. Az egész beleolvadt a tapintható világ koszos, zajos, kusza tengerébe, a műbőr háttámla simogatásával egyetemben, ahogy kortárs festményt rajzolt a pólója hátára izzadtságból.

A fiú figyelmét az egyhangú környezet helyett egy sokkal varázslatosabb univerzum kötötte le. Ujjai gyakorlott gyöngédséggel simogatták az érintőképernyő virtuális billentyűzetét. A böngésző búzakék sávja alatt a Flört.hu vörös-fehér fejléce uralta térben egy modern románc sorai bomlottak ki a bézs üzenőfalon:

– Ez oan cuki! – írta SweetJenny93, a chat-kaszanova pedig elégedetten elmosolyodott, a rózsa emot icon megtette hatását.

– Virágot a virágnak. – villant föl Stevo néven a válasza.

Erre egy elvörösödő fejecske jelent meg a képernyőn SweetJenny93-tól, Stevo pedig rutinosan egy kacsintós smiley-val kontrázott.

– Zavarba hozol! – üzente SweetJenny93 egy rosszallóan a mutató ujját rázó és egy pilláit szemérmesen rebegtető emot icon kíséretében.

– Hadd tegyem jóvá! Rendelkezz velem! – gépelte Stevo kaján vigyorral a képén, és egy imádkozó muszlimhoz hasonlóan leboruló emot icon-t biggyesztett a végére.

– Képet kérek! – parancsolták az orrát pökhendien fölemelő kislány emot icon elé íródott szavak.

Két simogatás és István venezuelai szappanopera macsókat megszégyenítően sármos mosolya már a virtuális sztrádán robogott SweetJenny93 felé.

– Nice! – küldött elismerő puszi-szíveket a lány.

– Your turn! – mosolygott Stevo kaján emot icon-ja a mondat végén.

– Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Deák Ferenc tér következik.

Aztán majdnem 3 másodpercig nem történt semmi, és mikor István már épp kezdett volna idegeskedni, hogy talán túl erőszakosan nyomult, megjelent a kacéran vigyorgó, szőke kékszemű válasz.

– OMG! – olvadozott Stevo, amire megint egy vörös pofi villant föl az üzenőfalon.

– Cuki, h te is épp metrózol! – írta SweetJenny93.

– Tényleg, te is! LOL! A szépséged elhomályosította a hátteret!

– Édes vagy! Merre?

– Ferenciek. Te?

– Kálvin. Hol?

– Deák. TE?

– LOL! Én is. – jött egy hahotázó, térdét csapkodó emot icon.

– Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Ferenciek tere következik.

– LOL! Melyik kocsi?

– Első.

– OMFG! Nem mondod, én is! – csapkodta ismét a térdeit az emot icon.

– Neeeeee! Melyik ajtó? – hitetlenkedett a kedves sárga pofi.

– Középső mellett jobbra. – írt a fiú egyre izgatottabban.

– Én is. Ülsz/állsz?

– Ülök. Te?

– OMG! Bal/jobb?

– Jobb. – a fiú nyelt egyet. Furcsa érzése támadt, a szíve a torkában dobogott, mint mikor még általánosban szóba állt egy lánnyal. Ahogy fölnézett, a tekintete azonnal összeakadt a mellette ülő, zavartan pislogó kék szempárral. A torka teljesen kiszáradt és a homloka gyöngyözni kezdett. A szája lassan megmozdult, ajkai néma szavakat formáztak, majd fülig vörösödve, köszönés nélkül kilépett a beszélgetésből, hibernálta a tabletet és sután kerülgetve az embereket a szétsikló ajtókon keresztül elhagyta a kínos szituációt.

Péter idegesen az órájára pillantott. Hasa görcsben állt, fojtogatta a nyakkendő, az elegáns zakóban alig bírt mozdulni. Tudta, hogy ő következik. A tágas előcsarnok tömve volt kosztümös hölgyekkel és öltönyös urakkal. Mindenki csöndben feszengett. Senki nem szólt a mellette ülőhöz. Néha egy-egy krahácsolás, itt-ott kicsi köhögés, vagy fojtott tüsszentés, de semmi több.

– Surányi! – vetette oda hanyagul a rágót majszoló titkárnő, fel sem nézve a monitorból. Péter befelé menet a szeme sarkából még látta felrémleni a képernyőn a Facebook logót, miközben a sokadik megsemmisült arcú élőhalott támolygott ki a nagy tölgyfaajtón verejtékezve.

– Dr. Surányi Péter, örvendek a szerencsének! – nyújtott kezet a vele szemben terpeszkedő kövér, kopaszodó, középkorú nyakkendősnek. A jobbján egy ellenszenves anorexiás lófejű HR-es tyúk. Gunyoros tekintettel méregette az újabb áldozatot.

– Blksjdi Zsóka! – viszonozta érthetetlenül az üdvözlést a lófejű unottan – Foglaljon helyet!

– A kézfogás elmaradt. – gondolta a szenvedő alany – Sebaj, több is veszett már mohácsnál.

– Szóval SOTE, egy év a Yale-en, egy félév a Sorbonne-on. – kezdte a névtelen hájpacni – Impresszív.

– Köszönöm, én…

– Aztán hol dolgozott eddig? – intette le a melák.

– Medikusként dr. Révész alatt kezdtem, a Rókusban, aztán Amerikában a St. Theresában dr. Lewis mellett dolgoztam, Párizsban dr. Danton volt a mesterem. Utána Németországban dr. Heidel képezett tovább Dortmundban. Ezután hazajöttem és megint a Rókusban dolgoztam előbb sebészként 6 évig, aztán osztályvezetőként 8 évig, majd a Péterfi utcában voltam főorvos 2003-tól, ahonnan idén jöttem el egy brit szakmai stáb meghívására, akikkel jelenleg a…

– Jól van, jól van! – legyintett a pocakos – Nyelvet beszél?

– Folyékonyan németül, angolul, franciául és spanyolul. Most tanulom az olaszt, de megértem a portugált és a görögöt is.

– Papír van? – jött az idegesítően éles hangú kérdés HR Zsókától.

– Igen asszonyom, angolból, németből és franciából szakmai felsőfok, spanyolból felsőfokú C típusú bizonyítvány…

– Latin megy? – nézett föl most először az önéletrajzából a nyakkendős.

– Hogyne Miniszter Úr!

– Jó, az jó, mer’ az fontos. – bólogatott bölcsen a terebélyes uraság – Család hogy van?

– Köszönöm, Miniszter Úr, remekül. Kicsit nehezen viselik a gyerekek, hogy…

– Mennyi? – sipította a HR-es.

– Három. – válaszolt Péter tisztelettudóan.

– Akar még? – szegezte neki a kérdést teketória nélkül a beszélő csontváz.

– Nem tervezünk többet.

– Folytassa! – jelezte kézmozdulattal is a nagy ember.

– Igen – bizonytalanodott el hősünk, hogy hol is tartott, aztán fölvette a fonalat –, tehát mostanában sokat vagyok távol a londoni munka miatt, ezért is örülnék ennek a posztnak…

– Meg még miért? – kérdezte a fontos úr öblös hangján.

– Azt hiszem, egy kórház vezetése lehetne a következő lépcsőfok a karrieremben. Ez olyasvalami lenne, amiért a kutatást is otthagynám. Eddig is folyamatosan kerestem a kihívásokat és komoly vezetői gyakorlattal a hátam mögött, azt hiszem alkalmas lennék rá, hogy…

– Alkalmas lenne, hm? – ízlelgette a szavakat a szemüvege mögül kikandikálva a miniszter. Péter érezte, ahogy a pillantás lassan végigpásztázza satnya testét. Egy izzadtságcsepp gördült végig a homlokán. Zavarba jött, mintha meztelen lenne. Lesütötte a szemét, míg a tekintély úgy méregette, mint tanító a pimasz nebulót, aki rossz fát tett a tűzre. – Számítógéppel hogy áll?

Megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna. – Kiválóan értek a szövegszerkesztőkhöz, valamint több irodai rendszerre is le lettem oktatva, mint az SAP, vagy a…

– De be is tudja kapcsolni a gépet? – döbbentette meg HR Zsóka.

– Hogyne. – hüledezett Péter. Rosszul haladt ez az interjú, nagyon rosszul.

– Szabadidőbe’ mit csinál? – terelte előre a beszélgetést a főméltóság.

– Nem sok van mostanában. – próbált tréfálkozni emberünk, de a szemben ülők csak faarccal meredtek rá – Szeretek olvasni, kirándulni, evezni. Régebben kerékpártúrákat szerveztem a barátaimmal, de manapság csak ritkán tudok…

– Jól van! Na majd értesítjük. Viszon’ látásra! – vette elő a következő dossziét a hatalom megtestesítője.

– Ne csukja be az ajtót! – sipította utána a nő.

Péter megsemmisülten lépet ki a szobából. Még vagy egy percig csak állt ott a méretes félfának támaszkodva, miközben egy gőgös képű szemüveges, rövid bongyor hajú 40-es hárpia betipegett mellette valószínűtlenül magas sarkú fehér cipőin egyensúlyozva. Péter még hallotta a csukott ajtón keresztül, ahogy a pocakos ráförmed:

– Mária, maga középiskolai érettségivel akar kórházat igazgatni? Nem szégyelli magát? Hogy került ide?

– Hát én vagyok a Szetey Sanyinak a szomszédja és ő mondta, hogy jöjjek el, mer’ van itten nekem egy ilyen munka. – jött a nyafkahangú, sértődött válasz.

– Jajj Marcsikám, ne haragudj, hát miért nem ezzel kezdted? Biztos vagyok benne, hogy te vagy a legalkalmasabb! Megkínálhatunk valamivel?

– Egy teját légyszike!

– Zsóka, nem hallotta a hölgyet?! Még mindig itt van?!!

***Magyarország, én így szeretlek!***

Brit tudósok a közelmúltban rábukkantak egy idős hölgyek körében igen elterjedt pszichés eredetű betegségre, a projektált anorexiára, mely a gyermekek tömeges elhízása mögött állhat. Bár eddig még csupán találgatások vannak a kórforma kialakulásának okairól, ám többen is valószínűsítik, hogy az a nagyszülővé válás földolgozatlan traumájának a következménye, és a nyugdíjaskorú asszonyok körében olyannyira elterjedt, hogy jóformán nem találunk nagymamát, aki ne szenvedne tőle.

Ugyanakkor a kutatás tudományos körökben nagy port kavart, kritikusai rosszindulatúan csak nagymamiópia nervosaként emlegetik az új kórképet, és teljes képtelenségnek tartják az egészet. A projektált anorexiát leíró pszichiáterek között is vita van arról, hogy valójában projektív testképzavarról, a hysteria egy új formájáról, vagy téveszméről van-e szó, abban azonban mind egyetértenek, hogy a jelenség valóban létezik, és az unokákra gyakorolt súlyos egészségügyi kockázatok miatt komolyan kell azt venni.

A betegek arról számolnak be, hogy normál súlyú unokáikat „gebének”, „csont soványnak”, vagy épp „kiéhezettnek” látják, és ennek megfelelően mindent elkövetnek, hogy „föltáplálják” a gyerekeket. A leggyakoribb viselkedés az étel folyamatos kínálása a következő mondatokkal: – Olyan sovány vagy, na gyere, megetetlek!, vagy – Nem adnak neked otthon enni? No, majd a mama főztjétől jól laksz, stb.

Mint ezekből is látszik, a betegség mindenképp kapcsolatban van az anyós-meny konfliktussal, ugyanis egyfajta etetés körüli rivalizálás figyelhető meg a hátterében, így kezelésére családterápiát javasolnak a szakemberek.

Azután, mikor a megszeppent gyerekbe belediktálták az indokolatlanul magas kalóriatartalmú három tányér levest, két tányér főételt és az egy felnőtt férfi egész heti energiaszükségletét fedező desszertet, újabb adag elfogyasztására biztatják a kicsit: – Kérsz még egy kis húslevest?

Ha az unoka ilyenkor ellenkezni próbál, akkor egy olyan játszma veszi kezdetét, ami a gyermek megtöréséig tart, mint azt az alábbi interjúrészlet is jól mutatja:

– Biztos nem kérsz?

– Nem.

– Na, csak egy kicsit!

– Elég volt.

– Látom, hogy fér még beléd! Tessék, egyél!

– Jóllaktam!

– De finom!

– Nem kérek!

– Hát nem ízlik? – Mrs. Smith szája lefelé görbül, hangja szomorúságról árulkodik.

– De igen!

– Jól van, ezt már szeretem, tessék. – a kis Jim tányérjára újabb óriás bécsi szeletet és dupla adag köretet tesz. A kisfiú lesütött szemmel enni kezd, izzad, az ájulás kerülgeti.

A kutatók a vizsgálat egy későbbi szakaszában kórosan elhízott gyermekek képeit mutatták az idős hölgyeknek, akiket arra kértek, hogy jellemezzék az azon látott kisfiút, vagy kislányt. A tudósok legnagyobb megdöbbenésére folyamatosan két válasz ismétlődött: „jó húsban van”, illetve „erőscsontú”.

A pszichoanalitikus dr. Prof. habil. Mesmer szerint a nyugdíjas asszonyok tudat alatt szeretnék visszakapni fiukat/lányukat, akit menyük/vejük elragadott tőlük, és egy gyermekkel is magához láncolt, ezért törekednek arra, hogy a gondoskodás álcája alatt halálra etessék az útjukban álló unokát, hogy ismét létrejöhessen szoros szövetségük a saját gyermekükkel. Ezzel szemben a narratív terapeuta, dr. Humbug azt valószínűsíti, hogy a nagyszülők a saját gyermekkorukban, a második világháború alatt elszenvedett éhínséget olyan mély élményként élték meg, hogy a következő generációkat szeretnék ilyen módon fölkészíteni egy hasonló kataklizmára. Peter Cheater, családterapeuta, a jelenség rendszerszemléletű értelmezését javasolja, miszerint az idős asszonyok dominanciájukat juttatják így érvényre részint az unokával, részint menyükkel/vejükkel szemben. Ebben a helyzetben a szülők felelőssége gátat szabni a nagymamák féktelen etetési kedvének. Fontos, hogy felnőttként és nem szülőjük gyermekeként kell föllépniük saját gyerekeik védelmében. Végül a feminista pszichológus, Georgina Rambo egyenesen gyermekbántalmazásnak nevezi ezt a viselkedést, és arra szólítja föl a gyermekvédelmi szervezeteket, hogy védjék meg a csöppségeket a nagyszülői abúzustól.

A neoncsövek mesterséges fehér félhomályában a fonnyadó káposzta üde viaszos csillogással huppant a gumiszalagra. Ircsi a kiürült, piros, műanyag kosarat hanyag eleganciával csúsztatta kistáskaként az alkarjára. Igazán jól mutatott a matt, – egyes rosszmájú vevők szerint kopott – plasztik pánt a napozóágyban szenesedett bőrön, valahogy egy szocreál képeslap balatoni idilljét juttatta az eszembe.

A lány, a mobilja mellett lapuló kártyácska szerint 28 éves volt, de ezt egy 20-assal nyugodtan megdobhatta volna, senki nem vonja kétségbe. Orvosok gondos kezei által kortalanná varázsolt arcán a bőrápoló kozmetikumok és a napi szoli évek kemény munkájával szabályos ráncokká mélyítették az egykori kis szarkalábakat, melyek rendesen csak egy évtized múlva jelentek volna meg. A kollagén és a halvány-rózsaszín ajkak frigye egy sosemvolt dongócsípés örök mementójaként vonta el a figyelmet műlesiklókat ingerlő orrnyergéről és huncut ívű, vékony, tinta szemöldökéről, melyet a rajzoló bizonyára gyermekkora kedvenc mesefigurájától, Maja a méhecskétől kölcsönzött. A szépségipar modern műremekét hidrogén-ősz hajzuhatag fogta, tévedhetetlen stílusérzékkel eligazgatott eklektikus keretbe, az ujjnyi lakkréteg óvó leple alatt, melyet még egy 30 megatonnás plutónium töltet 1000 km/órás szellője se tudott volna arra kényszeríteni, hogy akárcsak egy tincs is elszabaduljon az alkotója által megálmodott helyéről.

A korosodó pénztárosnő kedélyes semmitmondásokkal próbálta a törődés látszatát kelteni vevőiben, egyikkel-másikkal még beszélgetésbe is elegyedett. Ircsi azonban azonnal felkeltette valóság showkon kiélezett figyelmét hatalmas, aranyszínű D&G feliratú napszemüvegével, amitől – talán a barnító túrákból leszűrt bölcsesség nyomán – a nő az üzletben sem vált meg, így kímélve szemeit a fénycsövekből áradó káros UV sugaraktól. A kitűző tanúsága szerint Segíthetek Teréz, az Ircsi előtt alkalmatlankodó babahányás szagú anyuka félkilós kenyerét egy pedálnyomással letaszítva a gumiszalagról utat engedett a Celebnek.

– Hogy van Ircsikém? – kérdezte negédes mosollyal, mintha mindig is ismerték volna egymást.

– Nem jól. – jött a TV-ből már jól ismert ártatlan, kislányos (irigyei szerint nyafogó) hangon az elgyötört válasz.

– Mi történt drágám? – sietett egykori kedvence segítségére hirtelen támadt anyai felelősségtudattal Segíthetek Teréz.

– A férjem azt mondta bolond vagyok. – sóhajtott nagyot a sztár.

– Aaaa mit tudnak azok az ostoba férfiak! – legyintett – Különben is, mi a maga férje, talán pszichiáter?

– Az. – csillant föl Ircsi szeme – Honnan tetszik tudni?

– Menjél már, ne szarakodjál! Nem látod, hogy ez Mercedes?! SLS AMG! LUXUS KIVITEL öcsém! Mit gondolsz, miből vettem? Nem érek rá, mozduljál már! Kapsz mindjárt a fejedbe egy skulót. Na végre, busz sáv! Most nézd meg, ez meg baszd meg itt poroszkál a zebrán!

– Szedd a lábad nyanya!

– Mer’ te ráérsz baszod.

– Ne mutogassál! Ne magyarázzál! Kiszállok meghalsz. Toljad a keretedet az SZTK-ba! Hogy dögölnél meg!

– Leesett az árfolyam! Végre! Petike vegyed már föl faszom a szádba! Vegyed már föl!

– Csá Gino! Vegyél gyorsan 50 milláér’! Úgy van öcsém, úgy van! Arany gyerek vagy, arany gyerek vagy, na csocsi!

– Megyek is a Nikihez, megpörgetem. Mi az, hogy hangposta baszd meg? Mi az, hogy hangposta? Faszom a szádba! Te meg mit szarozol a belsőbe!? Levilloglak kis gyökér! Szar Suzukiddal húzzál innen! Na mi van már? Vegyed már föl! Büdös ribanca.

– Na szia! Ráérsz? Szuper! Blondy is nálad? Király! Melegítsetek be! 10 perc és ott vagyok!

– Aaa punnyadok! Na itt a piros, addig eltolok egy csíkot. Aahh, ez az, sokkal jobb, sokkal jobb! Most mit dudálsz? Mikor te fosakszol lámpánál az nem zavar? Köcsög BMW-s! Legyorsullak, na gyere, álljál mellém, ha mersz!

– Lenyomlak kisgyerek, hiába túráztatod! Kevés vagy te, kevés vagy te!

– Ezt figyeljed! Ááá, hogy állva maradt, ha-ha! Hogy állva maradt! Mi a faszt kerékpározol te meg?

– Köcsög buzi hippi!

– Shopping center jobbra? Ez még belefér, de tűnjél az utamból nyomorék taxis! Sok csicska szar. Hol vannak a led TV-k? Na, hogy eldugták! Én nem érek rá erre.

– Te meg mit jössz nekem? Ez kell, ez kell? Jó van húzzá el anyádba, te gyáva fos!

– Kicsi fiam hol van led TV? Kurva jó baszki! Mekkora!!! Hát hogyhogy melyiket? Armani öltöny, iPhone, szerinted melyiket kis gyökér? Legnagyobbat és ne baszakodjál, sietek a kis picsák már türelmetlenek, fasz kell nekik! Az a minimum, hogy elnézést kérsz! Ezt már szeretem! Ja jó’ van, nem érdekel, csak tegyed bele a dobozba, azt jó’ van.

– Hol van a Tomtélor? Ne ez az, ilyen inget akartam. Ebbe jól feszül a bicepszem. De blokkoljad már le, sietek ember, nem tűnt fel? Faszom! Még az Edhárdi kell.

– Csá szöszi! Sunáználak!

– Baszom a szádat, nem sietnék, alád vágnék! Hogy röhögcsél. Tudnál sikítani! Kis csöcsös. Na ez meg itt bénázik.

– Nem múzeum öcsém, ne nézelődjé’! Haladjá’!

– Ez meg, ki? Imádom ezt a számot, nincs is kedvem felvenni! Ááá, anyám, mit akar már megin’?

– Mondd! Nem érek rá, dolgozom! Jó’ van, majd megyek, de ne zaklassá’ már! Csaó!

– Nincs nyugta az embernek! Mikor lesz feleséged? Mikor jönnek az unokák? Ááá! Utálok gondolkodni! Tiesto, ez kellett! 2000 Watt öcsém és semmi zavaró gondolat! Geci, masszírozza a tökömet a basszus! Na még egy csík belefér.

– Ne villogjál! Jó’ van?

– Ezen a sárgán, még átférek…

– Gyermekem, köszöntelek a Mennyország kapujában! A nevem Péter!

– Igen és ki nem szarja le? Mi ez a sok fehér ruhás csicska hippi? Ez valami kórház?

– Nem gyermekem! Ahogy mondtam, ez a mennyország. Sajnos az előbb meghaltál autóbalesetben.

– Meghalni? Nincs időm meghalni! Nem érted?! Sietek!

Nani kimondottan egzotikus szépségnek számított a barlanglakók között. Vöröses hajával, kerekded, mégis ruganyos testével már kislányként kitűnt törzse hölgy tagjai közül. Mikor Zoul udvarlását fogadat el a kérők sokaságából, az ifjú  leírhatatlanul boldognak érezte magát. Csodásabb volt számára az a nap, mint az első sikeres vadászat mámoros érzésétől eltelve nézni az ég tüzeit a hegytetőn heveredve.

Azután, ahogy a barlang távolabbi zugába húzódtak és a fiú a lány arcához érintette kezét, az gyöngéden megfogta a dárdától kérges tenyeret és eltolta magától. Zoul számára érthetetlen volt ez a viselkedés, így újra próbálkozott, de Nani ugyan olyan gyöngéden utasította vissza másodszorra is. A nagy harcos ekkor kérdőn felmordult, mire újsütetű asszonya mosolyogva megrázta bájosan pufók arcát és a varázsló rajzai felé mutatott.

– Kell! – mondta csengő hangján.

A férfi követte az ujjat, mely a környék legfélelmetesebb ragadozóján állapodott meg. A Zelatok csak Foltos Halálként emlegették a hatalmas macskát. Zoul összeráncolta szőrös homlokát, de Nani ellentmondást nem tűrően ismételte meg feltételét:

– Kell!

Zoul nagyot sóhajtott. Végigmérte végzete asszonyát, aki pajkosan rákacagott, azután felemelkedett és gondterhelten elindult a fekhelye felé. Magához vette kőkését és dárdáját, de ahogy ott guggolt és felnézett a rajzra, szíve megtelt félelemmel. Hosszan nézte a rém alakját. Emlékezett, hogy ragadta el apját és bátyját a vándorláskor. Nagyot nyelt és lehajtotta fejét, ám ekkor egy meleg kéz simított végig a tarkóján, beletúrt a hajába és megragadva a vastag tincseket a harcos arcát forró ölbe húzta. Azután a pajkosan csilingelő hang ismét a fülébe suttogta:

– Kell!

Az ifjú szívéből erre eltűnt minden kétely és céltudatos léptekkel indult a közeli erdőség felé. Három napon és éjen át követte a nyomokat, míg rátalált Foltos Halálra. Az állat éppen aludt. Dagadó bendője sikeres vadászatról árulkodott. Zoul hangtalanul a közelébe lopakodott ügyelve, hogy mindig széllel szemben maradjon. Az állat láthatóan nem tartott veszélytől. Miért is tette volna? Hisz nem akadt olyan vad, mely versenyre kelhetett volna erejével, gyorsaságával és kifinomult érzékeivel. Tudta, hogy senki nem lenne olyan ostoba, hogy szándékosan megkockáztassa a vele való találkozást.

A fiú tekintetét egyetlen percre sem vette le tekintélyes zsákmányáról. Egy apró hiba is elég lett volna ahhoz, hogy az életével fizessen, de Zoulnak nem remegett a keze. A dárdahegy egyenest Foltos Halál csukott szemébe fúródott és meg sem állt, míg csontot nem ért... Az ifjú zihálva nézte áldozatát, aki mozdulatlanul hevert előtte. Úgy tetszett, mintha még mindig aludna, de a mellkasa már nem emelkedett és süllyedt többé.

Nani vidáman nézegette magát a víztükörben újdonsült ruhájában a hozzá illő táskával. A többi nő irigykedve figyelte, ahogy illegeti magát a nagyszerű prémben. Hát még hogy összeszűkült a szemük, mikor Zoul lépett ki a fák közül nyakában tiszteletet parancsoló fogakból készült láncával és átölelte kedvesét. A lány mosolyogva ránézett hősére, majd a hölgykoszorú felé irányzott lenéző pillantás kíséretében a barlang felé húzta a harcost.

Az ifjú arcán várakozás teli mosollyal lépdelt a gondolatébresztően ringó csípő után arra a helyre, ahová korábban is elvonultak már. A hűvös félhomályban kedvese forró ölelésére vágyva húzta magához a lányt, aki gyöngéd csókot lehelt arcára, majd a férfi kezét a hasára tette és ismét a rajzok felé mutatva azt mondta:

– Kell!

Zoul ezúttal nem nézett az ujj irányába, hanem magához húzta a bestiát, ám az megint nem engedett, hanem határozottan megismételve a kérést újfent a rajzokra irányította hőse tekintetét. Most egy óriási, szőrös lényt mutatott neki, mely a Meleg idején fő táplálékforrása volt a törzsnek. Zoul kétségbeesetten próbálta megértetni szíve választottjával, hogy most messze vonultak a jószágok és azokat amúgy is csak a vadászok együttes megfeszített küzdelme árán lehet leteríteni, hiába. Nani hajthatatlanul ismételte:

– Kell!

Az ifjú újból felkerekedett hát, de sok-sok napkelte vándorlás után sem lelte az óriási, agyaras szörnyetegeket. Mindenütt csak a letarolt táj jelezte, hogy arra jártak valamikor. Zoul végül megállt egy hegytetőn és körülnézett. Porhüvelye lesoványodott, karjai fáradtan lógtak elcsigázott testéhez ütődve. Szemei rutinosan fürkészték az erdőket és a tisztásokat. Már épp csalódottan indult volna tovább, mikor az alatta elterülő völgyre pillantva tekintete megakadt valamin. Hatalmas, imbolygó, szőrös barna hátakat látott és szíve hevesebben kezdett verni. Azt még nem tudta hogyan ejthetné el egy szál magában a monstrumot, de esze gyorsan járt, megelőzve lábait is. A fáradtság egy csapásra elillant belőle, ahogy egy sziklahalomhoz lépett. Minden erejét összeszedve az egyik tömbnek feszült, ám az meg sem moccant. Soká erőlködhetett, mert mikor újból lepillantott, látta, hogy már csak az utolsó néhány állat van alatta. Dárdáját felkapva kétségbeesetten ismét a nehéz kőtömbnek vetette magát és a fa nyelet a szikla oldalához támasztva próbálta zuhanásra bírni. Erei kidagadtak az erőlködéstől és talán üvöltött is, mikor önkívületi állapotban végül mégis lelökte a hegy súlyos darabját.

Az óriási teremtmény békésen követte csordája tagjait ormányával fel-felmarkolva egy-egy csomó füvet, majd rongydarabként terült el a földön, ahogy a lezuhanó kőóriás a durva, köves hegyoldalba passzírozta a koponyáját.

Zoul sokáig járkált a tetem körül, mire kitalálta hogyan szállíthatná haza. Erős gyökerekből és farönkökből egy furcsa szerkezetet tákolt zsákmánya köré, majd ehhez egy kenderből sodort vastag kötelet erősített, de hiába kezdte volna ennél fogva húzni, a monstrum meg sem mozdult. Hosszan törte hát a fejét miként sokszorozhatná meg erejét, mikor egyszerre egy csapat pompás szürke állat vágtatott arra. Az ifjúnak nem kellett sok, felmászott az egyik fára, és ahogy az izmos kis lények alá értek, rájuk vetette magát kötelével. A szilaj szürke amelyikre esett, először megtorpant és megtántorodott, majd irgalmatlan iramban megindult vele a többiek után. Zoul alig győzött kapaszkodni, de nem adta fel. Ha már eddig eljutott, ezt a próbát is ki kellet állnia. Sokáig száguldoztak a kétségbeesett állattal, de végül a vadász kitartása meghozta a várva várt sikert, a makacs teremtmény megtörten hagyta, hogy arra irányítsák, amerre akarják. Hosszú és viszontagságos volt az út vissza a törzshöz, a jószág helyett is többször újat kellett befogni, mivel kimúltak a fáradtságos vonszolástól, de a fagyott föld frissen tartotta a prédát, így mikor a meggyötört Zoul hazaért, Nani széles mosolya mindenért kárpótolta.

A lakoma utáni reggel Zoul jól megérdemelt jutalmáért indult asszonyához, aki a befagyott tó jegén múlatta az időt. A lány láthatóan szívesen tartott urával a barlang mélyére. Odaérve, a sötétből halk nyögéseket hallottak a hátuk mögül. Talán Iolé, a rossz életű lelte kedvét ismét valamelyik férfival egy kis húsért. Zoul azonban mindebből semmit nem érzékelt, ahogy keze végigsimította Nani ringó fenekét, de a lány egyszerre csak elhúzódott tőle. A férfi újfent próbálkozott, de a lány megmakacsolta magát és félrevonta fejét. Kézen fogta a harcost és kisétált vele a barlang elé, és a fölötte elterülő kis peremre mutatott:

– Kell!

Zoul fájdalmasan követte az ujjat, de már tudta hova mutat. Szeretett törzsfőnöke és barátja, Velk, prémekből és fából készült kunyhóján állapodott meg a szeme. A Zelatok között  az volt a szokás, hogy csak a törzsfőnök hálhatott külön az asszonyával, míg a törzs tagjai együtt a barlangban. Zoul szomorúan Nanira függesztette a szemeit, de az nem engedett. Kecses ujjait a férfi ágyékkötője alá csúsztatta és fülébe lehelte a parancsot:

– Kell!

Günther, amolyan igazi felső-szászországi hivatalnok volt. Szürke zakó, hozzáillő szövetnadrág élére vasalva. Bevérzett szemei éberen fürkészték a monitort a nappali kellemes félhomályában. A méretes tölgyfa íróasztalon egymás mellett, katonás rendben sorakoztak a fényképek Heidiről és a gyerekekről, tablószerűen bemutatva az életüket. Mióta Dieter egyetemre ment, Peter pedig összeköltözött Klara-val, egészen csendes lett a nagy ház. Heidi mostanában sokat túlórázott és mindig 8 után ért haza, így munka után Günther nyugodtan hódolhatott legújabb hobbijának, az internet szörfözésnek. Szinte megszállottan falta a tudást imádott bélyegeiről. Képes volt hosszú órákig böngészni egy-egy ritka darab történetét kutatva.

„Düsseldorfi piknik” – jelent meg a keresősávban, ahogy leütötte a billentyűket. Majd az egeret az első találat fölé vitte és klikkelt… erre az 1912-es miniatűr festmény helyett a monitort mezítelen nők lepték el a legkülönfélébb pózokban kéjelegve egymással. Aztán hirtelen egy videó lejátszó nyílt meg a kép közepén és a homályos, régi felvételen egy férfi, gyönyörtől eltorzult arccal nyögött a kamerába, miközben partnernője előtte térdelt a fűre terített pokrócon.

– Jézusom! – takarta el a szemét Günther zavartan, majd kapkodva próbálta eltalálni a piros x-et a jobb felső sarokban. – Micsoda fertő! – háborgott levegő után kapkodva. Eddig még sohasem találkozott internet pornóval, sőt, semmilyen pornót nem nézett életében. Sokszor még attól is zavarba jött, ha a felesége meztelenül mutatkozott előtte világosban. Szigorú, katolikus, szex-ellenes neveltetésétől a testiség nagyon távol állt. – Ilyen disznóságot egészséges ember nem néz! – de a kíváncsiság nagy úr, a test pedig gyönge, úgyhogy néhány perc belső viaskodás után a képernyőn ismét felnyögött az a férfi és Güntherben megmozdult a természet. 62 év szunnyadás után a kultúrát, nevelést és erkölcsöt félresöpörve kezdte szétfeszíteni a nadrágját olyan elemi erővel, hogy két kézzel sem tudott neki megálljt parancsolni. Szemei csak a szőke fürtöket látták, ahogy kacéran ringatóztak előre-hátra, és ahogy távolodott a kamera, lassan kirajzolódtak a formás mellek és a feszes fenék, és úgy csúszott egyre lejjebb a szürke slicc is.

A hivatalnok szinte transzba esett, ahogy a cselekmény haladt előre és a művésznő fölállt, majd egyik lábát átvetve a férfi derekán magába bújtatta a méretes hímtagot. Felrémlettek előtte kamaszkora bűnös simogatásai, de apja már rég nem élt, hogy a nadrágszíjjal véresre verje a kezeit. Szemei fönnakadtak és őrülten zihált, majd mikor újra a monitorra nézett, jobb keze megállt, és elakadt a lélegzete: – Heidi? – bámulta hitetlenkedve a szőkeséget, aki teli szájjal sikoltozott a kamerába. – Az én Heidim? – csuklott ki belőle a kérdés még vagy negyvenszer, mire a videó véget ért, ő pedig csak ült a nappaliban apróra zsugorodott férfiasságával a kezében, és a szeméből eltűnt a frissen fellobbant tűz, helyette maradt a végtelen szürkeség.

Három órával később Günther még mindig csak bámult maga elé, mikor a zár kattanása visszarántotta a földre. – Jó estét, drágám, hazaértem! – hallotta felesége hűvös hangját.

– Mindent tudok rólad! – szakadt ki a férfiból a tajtékzó düh minden udvariasságot félretéve.

– Mi van magával, Günther? Mit tud rólam?

– Ne játszd nekem az ártatlant te repedtsarkú!

– Megrémít! Talán megint többet vett be a zöld pirulából?

– Láttalak, Heidi! Láttalak! Ott, azzal a férfival a réten.

– Mégis miről beszél?

– A disznó filmről, amiben a férfin oboázol, mikor az én micsodámat a kezedbe se veszed! Aztán ott istentelenkedtek a szabadban, mint az állatok. Hogy tehetted ezt Heidi? Hogy tehetted ezt velem? – zihálta Günther kétségbeesett könnyeit nyelve.

A nő szeme összeszűkült, mint egy penge, a bőre teljesen színtelenné fakult, majd éles hangon a férjének szegezte a kérdést: – Szóval pornót néztél?

A Csepel Művek használaton kívüli atombunkere ideális rejtekhely az efféle kísérletezéshez. Az odakint sürgő munkásforgatag zaját a vastag betonfalak és a szerszámok csörömpölése teljesen elnyomja. Csak a súlyos acélajtó előtt ácsorgó két fegyveres jelzi hallgatólagosan, hogy az épületben az illetékteleneket nem látják szívesen.

– Kovacsics elvtárs, a csavarkulcsot! – nyújtja ki kezét a térdelő, középkorú, fehér köpenyes, föl sem nézve a hatalmas szerkezet mellől.

– Igenis, őrnagyelvtárs! – teljesíti a parancsot a huszonéves katonaforma férfi, szintén egyenköpenyben, miközben le sem veszi tekintetét a kopasz foltról felettese feje búbján, mely jókora, csillogó párizsiként terpeszkedik a Speciális Államvédelmi Kutatóosztály vezetőjének koponyáján.

– Na, még ezt meghúzom… – piszkál egy illesztékhez elmélyülten Farkas őrnagyelvtárs. – Így ni. – nyújtja vissza a fémdarabot, ahogy fölegyenesedik és a terem nyitott ajtaja felé indul.

– Elvtársak! Megcsináltuk! – kurjantja el magát a vaskeretben állva, mire izgatott tudósok egész serege bújik elő az épület minden szegletéből. A tanult férfiak, mint kíváncsi gyerekek karácsonykor, úgy sugdolóznak, mocorognak elöljárójuk előtt.

– A szorgos szocialista szellem sikere ez a nagyszerű találmány, amivel ismét megmutatjuk a mocskos imperialistáknak, hogy ha a munkás nép összefog, semmi nem állíthatja meg! – kezdi beszédét tanárosan hadonászva Farkas őrnagyelvtárs, mire a kutatók hangos tapsviharban törnek ki.

– De mielőtt átnyújtanánk, elvtársak – inti le az éljenzést – ezt a remek szerkezetet ragyogó vezetőnknek, Rákosi elvtársnak 60-adik születésnapja alkalmából, először nekünk magunknak kell kipróbálnunk. Kérek 4 önkéntest, akik a vezetésem alatt átlépnek a jövőnkbe! – harsog a parancs a betonfalak között.

– Jól van, akkor Sirák, Demján, Bükki és Kovacsics elvtársak velem jönnek – választja ki a legtetterősebbeket a tolongók közül –, a többieknek oszolj és teljes hírzárlat! – azzal tiszteleg és sarkon fordulva katonás kézmozdulattal jelezi a szakasznak, hogy kövessék a szerkezetet rejtő helyiségbe.

– Bükki elvtárs, az ajtót!

– Igenis, őrnagyelvtárs!

– Elvtársak, 10 perc múlva sugárzásvédelmi egyenruhában jelentkeznek nálam! Rövid utazás lesz, csak géppisztolyt, tárakat és gránátokat hozzanak! Minden eshetőségre fel kell készülnünk!

– Igenis őrnagyelvtárs! – kiáltják egyszerre.

– Elvtársak, oszolj!

– Őrnagyelvtárs, mi a dátum? – kérdi a gázálarctól eltorzult hangon Kovacsics elvtárs, immár a súlyos asztronautaszerű sötétbarna uniformisban. Mindegyikükön sisak, fegyver és lőszertáskák. Sehol egy rangjelzés, vagy azonosító, az egyetlen minta a kezeslábas jobb vállán a Népköztársaság címere.

– 1997. február 25. – érkezik a tompa válasz – Szeretném látni a világot pontosan 45 év múlva, a kommunizmus világméretű diadala után.

– Igenis, őrnagyelvtárs! – azzal elfordít néhány kapcsolót, és lendületes mozdulatokkal beszáll a gép jókora, hengerszerű kabinjába a szakasz többi tagja mellé, behúzza az ajtót, majd leül a helyére és beszíjazza magát. Szíve hevesen ver, de nem csupán az izgatottságtól. Talán magának sem vallaná be, de egy kis félsz lesz úrrá rajta, hogy mi van ha… Aztán apró szikrákat lát, melyek táncra perdülnek a szeme előtt, olyasféle tarka képeket kreálva, mint az éjszakai hadgyakorlatkor az aknavetők meg a géppuskák szoktak. Időérzéke teljesen elhagyja, ahogy a fényjátékot figyeli. Aztán hirtelen minden elsötétül. Talán csak percek teltek el, talán órák. Teljes a csönd, csak a lélegzetét hallja. Nem érti, mi történhetett. Aztán hirtelen egy éles fénycsóva világít egyenesen a szemébe.

– Kovacsics elvtárs! Haladéktalanul ellenőrizze az áramellátást! – dörög a fülébe felettese feszült hangja.

– Igenis őrnagyelvtárs! – vágja rá inkább rutinból, semmint tudatosan és a szíj csatja után kezd kutatni, aztán elfordítja az ajtót záró fém kereket a parancsnok elemlámpájától segítve, és éktelen nyikorgás közepette kilöki.

– Nem meglepő, hogy nincs áram. A gép biztos mindent levágott. – gondolja magában, ahogy kikászálódik a szerkezetből és lámpáját megragadva a terem ajtaja felé indul.

– Őrnagyelvtárs! Azt hiszem sikerrel jártunk! – kiáltja hátra néhány pillanat múlva.

– Ezt meg hogy érti? – rökönyödik meg Farkas őrnagyelvtárs.

– Nézze őrnagyelvtárs! – segíti ki felettesét a kabinból – A fém csupa rozsda.

– Valóban. – nézegeti hitetlenkedve – Szakasz, időgépet elhagyni!

– Igenis őrnagyelvtárs! – ugrálnak ki fürgén a katonák és felsorakoznak a parancsnok előtt.

– Bükki, maga menjen Kovacsiccsal és kapcsolják vissza az áramot, a többiek utánam! – a Speciális Államvédelmi Kutatóosztály parancsnokának a hangja határozott, izgalmát csak abból lehet észrevenni, hogy a szokásos elvtárs megszólítás most elmaradt.

– Igenis, őrnagyelvtárs!

Farkas őrnagyelvtárs szeme a sötéttől csak résnyire szűkülve tud megbirkózni a bunker bejáratának vasrácsain betóduló fénytengerrel.

– Zárva van, őrnagyelvtárs! – jelenti Sirák elvtárs eredménytelen ajtónyitási kísérletét.

– Engedjen oda! – taszítja félre a parancsnok, majd egy kulcsot húz elő az egyik lőszertáskából és a zárba csúsztatja, ami recsegve, nyikorogva ugyan, de megadja magát és az ódon retesz egyszerre csak pattanással jelzi, hogy elhagyhatják az épületet.

A hideg késő téli délután borzongató fuvallataiból uniformisuknak hála semmit sem érezve lépnek ki a Népköztársaság hősei a szabadba, sugárzásmérőiket vizslatva. Elsőként az őrnagyelvtárs néz föl megnyugodva.

A magasban megsárgult, megnyomorodott daru imbolyog a szélben. Alatta a széjjeltöredezett aszfalt darabkái közül itt-ott elhalt gazok éktelenkednek, helyenként pedig egy rég nem használt sínpálya maradványa tűnik elő. A szemközti összeszerelő csarnok roskatag épületének minden ablaka betört, néhol a tető is beszakadt. Odabent csak egy óriási felborult rozsdás masina roncsa jelzi, hogy valaha itt a szocializmust építették egy talán már nem is létező nemzet szorgos fiai és lányai.

– Atomháború. – mormogja maga elé üveges tekintettel az egyértelmű következtetést Farkas őrnagyelvtárs, ahogy lassan tovább lépdel a gyár központja felé a szakasz élén. Fegyverét újra és újra keményen megmarkolja, szeme idegesen meg-megrándul, ahogy elétárul az enyészet. – Mocskos imperialisták!

Az út szélén egy rozsda rágta autó lyukacsos alváza hever. Újabb modell lehetett valamikor, mert az őrnagyelvtárs, aki szenvedélyes autórajongó, annak idején soha nem találkozott vele. Szemben egy szinte teljesen bedőlt, hatalmas fémkapu mögött egy újabb kihalt csarnok fogadja a Népköztársaság hű katonáit. A magasban futó vezetékek közül többről leolvadt a vastag szigetelés és most a földön hevernek a darabjaik. A halott csendéletet hirtelen halk neszezés töri meg. Valami furcsa ütemes susogás, mely pillanatról pillanatra hangosabban hallható.

– Fedezékbe elvtársak! – suttogja a parancsot Farkas őrnagyelvtárs, és jó példával járva elől a csarnok falához lapul fél térdre ereszkedve.

– Igenis, őrnagyelvtárs! – suttogják vissza a jól képzett népkatonák és maguk is a romok mögé rejtőznek. A susogó most már igen közel járhat. Demján elvtárs gyakorlott mozdulattal vállához emeli és a hang irányába fordítja gépkarabélyát. Ujja a ravaszt simogatja a vastag kesztyűn keresztül. A susogás egyre csak erősödik. A három elvtárs feszülten figyel.

Aztán mindannyiuk legnagyobb megdöbbenésére három kamasz fiú kanyarodik be a viharvert utcára. Mindegyiken ezüstösen csillogó, pufók kabát, szintén ezüstszínű nadrág, –ami egyben a zaj forrása is – és a lábukon magasított talpú cipők.

– Hát mégis vannak túlélők! Ezek biztosan sugár-, vagy vegyvédelmi ruhák, a bakancsok vastag talpa is a vegyi anyagok miatt kellhet. – mérlegeli a helyzetet magában egy sokat látott tudós rutinjával az őrnagyelvtárs, és szeme máris rangjelzések után kutat. Embereihez hasonlóan ő is kissé tanácstalan, ahogy a fiatalok egyre közelebb érnek.

– Némmá a droidot ecsém! – mutat rá az egyik Bükki elvtársra, aki ijedtében mozdulni sem tud.

– Te gyökér, rocker vagy? – kérdezi a középső.

– A military nem cool, a Halloween meg elmúlt! – szól hozzá a harmadik is.

– Ezek amerikaiak, ezer közül is megismerem ezt a förtelmes nyelvet. Hát elbuktunk! – tudatosodik a szörnyű igazság Farkas őrnagyelvtársban. Egy pillanatra lehunyja a szemét, elmorzsol egy keserű szitkot, aztán hirtelen elüvölti magát: – Halál az imperialistákra elvtársak! A Népköztársaságért, tűz! – a dobtárasok cafatokra szaggatják a kapitalista kutyákat.

– Elvtársak! Azonnal visszavonulni az időgéphez, ez parancs! A többieknek a lövésekről azt jelentik, hogy farkasok támadtak ránk, az egészet elfelejtik, és soha nem beszélnek róla senkinek! Értették? – harsogja a parancsnok.

– Igenis, őrnagyelvtárs! – bömbölik kórusban.

– A gépet haladéktalanul el kell pusztítani! – teszi még hozzá az őrnagyelvtárs futtában, miközben a menetoszlop élére áll.

– Jó estét kívánok, 7 óra 30 perc van, híreinket hallják. – fordul a bemondó a másik kamera felé szelíd mosollyal az arcán.

– A kora esti órákban Budapesten brutálisan meggyilkoltak 3 diszkóba igyekvő fiatalt. Az egykori Csepel Művek területén ismeretlenek több, mint 30 lövést adtak le a fegyvertelen tizenévesekre közvetlen közelről, eddig ismeretlen okokból. Rendőrségi forrásunk elmondta, nincsenek szemtanúk, így jelenleg csak találgatni lehet, de valószínűsíthető, hogy a tinédzserek drog ügyletbe keveredtek és ez egy újabb állomása az ősszel kirobbant véres maffia háborúnak, bár ezt hivatalos források egyenlőre nem erősítették meg. – fordul vissza a másik kamera felé ugyan azzal a szelíd mosollyal.

– A forint árfolyama ma megint erősödött és ezzel új csúcsot…