A Csepel Művek használaton kívüli atombunkere ideális rejtekhely az efféle kísérletezéshez. Az odakint sürgő munkásforgatag zaját a vastag betonfalak és a szerszámok csörömpölése teljesen elnyomja. Csak a súlyos acélajtó előtt ácsorgó két fegyveres jelzi hallgatólagosan, hogy az épületben az illetékteleneket nem látják szívesen.

– Kovacsics elvtárs, a csavarkulcsot! – nyújtja ki kezét a térdelő, középkorú, fehér köpenyes, föl sem nézve a hatalmas szerkezet mellől.

– Igenis, őrnagyelvtárs! – teljesíti a parancsot a huszonéves katonaforma férfi, szintén egyenköpenyben, miközben le sem veszi tekintetét a kopasz foltról felettese feje búbján, mely jókora, csillogó párizsiként terpeszkedik a Speciális Államvédelmi Kutatóosztály vezetőjének koponyáján.

– Na, még ezt meghúzom… – piszkál egy illesztékhez elmélyülten Farkas őrnagyelvtárs. – Így ni. – nyújtja vissza a fémdarabot, ahogy fölegyenesedik és a terem nyitott ajtaja felé indul.

– Elvtársak! Megcsináltuk! – kurjantja el magát a vaskeretben állva, mire izgatott tudósok egész serege bújik elő az épület minden szegletéből. A tanult férfiak, mint kíváncsi gyerekek karácsonykor, úgy sugdolóznak, mocorognak elöljárójuk előtt.

– A szorgos szocialista szellem sikere ez a nagyszerű találmány, amivel ismét megmutatjuk a mocskos imperialistáknak, hogy ha a munkás nép összefog, semmi nem állíthatja meg! – kezdi beszédét tanárosan hadonászva Farkas őrnagyelvtárs, mire a kutatók hangos tapsviharban törnek ki.

– De mielőtt átnyújtanánk, elvtársak – inti le az éljenzést – ezt a remek szerkezetet ragyogó vezetőnknek, Rákosi elvtársnak 60-adik születésnapja alkalmából, először nekünk magunknak kell kipróbálnunk. Kérek 4 önkéntest, akik a vezetésem alatt átlépnek a jövőnkbe! – harsog a parancs a betonfalak között.

– Jól van, akkor Sirák, Demján, Bükki és Kovacsics elvtársak velem jönnek – választja ki a legtetterősebbeket a tolongók közül –, a többieknek oszolj és teljes hírzárlat! – azzal tiszteleg és sarkon fordulva katonás kézmozdulattal jelezi a szakasznak, hogy kövessék a szerkezetet rejtő helyiségbe.

– Bükki elvtárs, az ajtót!

– Igenis, őrnagyelvtárs!

– Elvtársak, 10 perc múlva sugárzásvédelmi egyenruhában jelentkeznek nálam! Rövid utazás lesz, csak géppisztolyt, tárakat és gránátokat hozzanak! Minden eshetőségre fel kell készülnünk!

– Igenis őrnagyelvtárs! – kiáltják egyszerre.

– Elvtársak, oszolj!

– Őrnagyelvtárs, mi a dátum? – kérdi a gázálarctól eltorzult hangon Kovacsics elvtárs, immár a súlyos asztronautaszerű sötétbarna uniformisban. Mindegyikükön sisak, fegyver és lőszertáskák. Sehol egy rangjelzés, vagy azonosító, az egyetlen minta a kezeslábas jobb vállán a Népköztársaság címere.

– 1997. február 25. – érkezik a tompa válasz – Szeretném látni a világot pontosan 45 év múlva, a kommunizmus világméretű diadala után.

– Igenis, őrnagyelvtárs! – azzal elfordít néhány kapcsolót, és lendületes mozdulatokkal beszáll a gép jókora, hengerszerű kabinjába a szakasz többi tagja mellé, behúzza az ajtót, majd leül a helyére és beszíjazza magát. Szíve hevesen ver, de nem csupán az izgatottságtól. Talán magának sem vallaná be, de egy kis félsz lesz úrrá rajta, hogy mi van ha… Aztán apró szikrákat lát, melyek táncra perdülnek a szeme előtt, olyasféle tarka képeket kreálva, mint az éjszakai hadgyakorlatkor az aknavetők meg a géppuskák szoktak. Időérzéke teljesen elhagyja, ahogy a fényjátékot figyeli. Aztán hirtelen minden elsötétül. Talán csak percek teltek el, talán órák. Teljes a csönd, csak a lélegzetét hallja. Nem érti, mi történhetett. Aztán hirtelen egy éles fénycsóva világít egyenesen a szemébe.

– Kovacsics elvtárs! Haladéktalanul ellenőrizze az áramellátást! – dörög a fülébe felettese feszült hangja.

– Igenis őrnagyelvtárs! – vágja rá inkább rutinból, semmint tudatosan és a szíj csatja után kezd kutatni, aztán elfordítja az ajtót záró fém kereket a parancsnok elemlámpájától segítve, és éktelen nyikorgás közepette kilöki.

– Nem meglepő, hogy nincs áram. A gép biztos mindent levágott. – gondolja magában, ahogy kikászálódik a szerkezetből és lámpáját megragadva a terem ajtaja felé indul.

– Őrnagyelvtárs! Azt hiszem sikerrel jártunk! – kiáltja hátra néhány pillanat múlva.

– Ezt meg hogy érti? – rökönyödik meg Farkas őrnagyelvtárs.

– Nézze őrnagyelvtárs! – segíti ki felettesét a kabinból – A fém csupa rozsda.

– Valóban. – nézegeti hitetlenkedve – Szakasz, időgépet elhagyni!

– Igenis őrnagyelvtárs! – ugrálnak ki fürgén a katonák és felsorakoznak a parancsnok előtt.

– Bükki, maga menjen Kovacsiccsal és kapcsolják vissza az áramot, a többiek utánam! – a Speciális Államvédelmi Kutatóosztály parancsnokának a hangja határozott, izgalmát csak abból lehet észrevenni, hogy a szokásos elvtárs megszólítás most elmaradt.

– Igenis, őrnagyelvtárs!

Farkas őrnagyelvtárs szeme a sötéttől csak résnyire szűkülve tud megbirkózni a bunker bejáratának vasrácsain betóduló fénytengerrel.

– Zárva van, őrnagyelvtárs! – jelenti Sirák elvtárs eredménytelen ajtónyitási kísérletét.

– Engedjen oda! – taszítja félre a parancsnok, majd egy kulcsot húz elő az egyik lőszertáskából és a zárba csúsztatja, ami recsegve, nyikorogva ugyan, de megadja magát és az ódon retesz egyszerre csak pattanással jelzi, hogy elhagyhatják az épületet.

A hideg késő téli délután borzongató fuvallataiból uniformisuknak hála semmit sem érezve lépnek ki a Népköztársaság hősei a szabadba, sugárzásmérőiket vizslatva. Elsőként az őrnagyelvtárs néz föl megnyugodva.

A magasban megsárgult, megnyomorodott daru imbolyog a szélben. Alatta a széjjeltöredezett aszfalt darabkái közül itt-ott elhalt gazok éktelenkednek, helyenként pedig egy rég nem használt sínpálya maradványa tűnik elő. A szemközti összeszerelő csarnok roskatag épületének minden ablaka betört, néhol a tető is beszakadt. Odabent csak egy óriási felborult rozsdás masina roncsa jelzi, hogy valaha itt a szocializmust építették egy talán már nem is létező nemzet szorgos fiai és lányai.

– Atomháború. – mormogja maga elé üveges tekintettel az egyértelmű következtetést Farkas őrnagyelvtárs, ahogy lassan tovább lépdel a gyár központja felé a szakasz élén. Fegyverét újra és újra keményen megmarkolja, szeme idegesen meg-megrándul, ahogy elétárul az enyészet. – Mocskos imperialisták!

Az út szélén egy rozsda rágta autó lyukacsos alváza hever. Újabb modell lehetett valamikor, mert az őrnagyelvtárs, aki szenvedélyes autórajongó, annak idején soha nem találkozott vele. Szemben egy szinte teljesen bedőlt, hatalmas fémkapu mögött egy újabb kihalt csarnok fogadja a Népköztársaság hű katonáit. A magasban futó vezetékek közül többről leolvadt a vastag szigetelés és most a földön hevernek a darabjaik. A halott csendéletet hirtelen halk neszezés töri meg. Valami furcsa ütemes susogás, mely pillanatról pillanatra hangosabban hallható.

– Fedezékbe elvtársak! – suttogja a parancsot Farkas őrnagyelvtárs, és jó példával járva elől a csarnok falához lapul fél térdre ereszkedve.

– Igenis, őrnagyelvtárs! – suttogják vissza a jól képzett népkatonák és maguk is a romok mögé rejtőznek. A susogó most már igen közel járhat. Demján elvtárs gyakorlott mozdulattal vállához emeli és a hang irányába fordítja gépkarabélyát. Ujja a ravaszt simogatja a vastag kesztyűn keresztül. A susogás egyre csak erősödik. A három elvtárs feszülten figyel.

Aztán mindannyiuk legnagyobb megdöbbenésére három kamasz fiú kanyarodik be a viharvert utcára. Mindegyiken ezüstösen csillogó, pufók kabát, szintén ezüstszínű nadrág, –ami egyben a zaj forrása is – és a lábukon magasított talpú cipők.

– Hát mégis vannak túlélők! Ezek biztosan sugár-, vagy vegyvédelmi ruhák, a bakancsok vastag talpa is a vegyi anyagok miatt kellhet. – mérlegeli a helyzetet magában egy sokat látott tudós rutinjával az őrnagyelvtárs, és szeme máris rangjelzések után kutat. Embereihez hasonlóan ő is kissé tanácstalan, ahogy a fiatalok egyre közelebb érnek.

– Némmá a droidot ecsém! – mutat rá az egyik Bükki elvtársra, aki ijedtében mozdulni sem tud.

– Te gyökér, rocker vagy? – kérdezi a középső.

– A military nem cool, a Halloween meg elmúlt! – szól hozzá a harmadik is.

– Ezek amerikaiak, ezer közül is megismerem ezt a förtelmes nyelvet. Hát elbuktunk! – tudatosodik a szörnyű igazság Farkas őrnagyelvtársban. Egy pillanatra lehunyja a szemét, elmorzsol egy keserű szitkot, aztán hirtelen elüvölti magát: – Halál az imperialistákra elvtársak! A Népköztársaságért, tűz! – a dobtárasok cafatokra szaggatják a kapitalista kutyákat.

– Elvtársak! Azonnal visszavonulni az időgéphez, ez parancs! A többieknek a lövésekről azt jelentik, hogy farkasok támadtak ránk, az egészet elfelejtik, és soha nem beszélnek róla senkinek! Értették? – harsogja a parancsnok.

– Igenis, őrnagyelvtárs! – bömbölik kórusban.

– A gépet haladéktalanul el kell pusztítani! – teszi még hozzá az őrnagyelvtárs futtában, miközben a menetoszlop élére áll.

– Jó estét kívánok, 7 óra 30 perc van, híreinket hallják. – fordul a bemondó a másik kamera felé szelíd mosollyal az arcán.

– A kora esti órákban Budapesten brutálisan meggyilkoltak 3 diszkóba igyekvő fiatalt. Az egykori Csepel Művek területén ismeretlenek több, mint 30 lövést adtak le a fegyvertelen tizenévesekre közvetlen közelről, eddig ismeretlen okokból. Rendőrségi forrásunk elmondta, nincsenek szemtanúk, így jelenleg csak találgatni lehet, de valószínűsíthető, hogy a tinédzserek drog ügyletbe keveredtek és ez egy újabb állomása az ősszel kirobbant véres maffia háborúnak, bár ezt hivatalos források egyenlőre nem erősítették meg. – fordul vissza a másik kamera felé ugyan azzal a szelíd mosollyal.

– A forint árfolyama ma megint erősödött és ezzel új csúcsot…