Az öltönyben, lehajtott fejjel feszengő marcona férfiak sokasága egy beismerő vallomással is felért, hogy akit temetnek, a nemzetbiztonságnál szolgált. Se szülők, se család, csak egy árva nagynéni hüppögött az érzések kimutatására ki nem képzett katonák, kommandósok, kémek és kémelhárítók között. A konzerv nekrológot és a tesztoszteron túlsúlyt csak Ana váratlan, kései belépője törte meg. Ahogy tétován megállt az ajtóban abban a kis feketében, egy pillanatra minden szem rá szegeződött. Stílusosan rövidre vágott, festett vörös hajával, kihívó rúzsával és az elegáns kistáskával akár egy divatbemutatóra is beillett volna, csak a januárban indokolatlan napszemüveg engedte sejtetni, hogy ő is a gyásznép része.
– Elnézést. – motyogta elhaló hangon, ahogy lesütött szemmel beállt Jürgen mellé. Már 5 évesen megtanulta, hogyha sír, a gondozók kevésbé verik el, így most sem jelentett problémát, hogy telefújjon néhány zsebkendőt.
„– Lányok, jegyezzétek meg, hogy a férfiak mind csak Azt akarják!” – mondta némi gúnyos felsőbbrendűségbe kevert undorral a hangjában Letti néni a felvilágosító órán nyolcadikban, mire a lányok fele már több falloszt fogott, mint az idős Letti egész életében. Ana azonban éles eszű kislányként gyorsan megértette, hogy nem az a művészet, ha kipuhatoljuk a másik vágyait, hanem ha rávesszük, hogy arra vágyjon, amire mi szeretnénk. És ő pontosan tudta, hogy egy zárt férfi klubban, idegenként egy temetésen már épp annyira gyanús lesz, hogy megszólítsák, de még pont nem annyira, hogy csattanjon a csuklóján a bilincs.
A kötelező részvétnyilvánítások után kissé félrehúzódott, mint aki nem találja a helyét, és várta, hogy Zimmer hadnagy, akár egy zavart kamasz fiú a gólyabálon, megszólítsa.
– Régóta ismerte Karl-t? – próbálta határozottra köszörülni a torkát Jürgen.
– Még csak rövid ideje jártunk… – csuklatta el a hangját könnyei között a nő.
– Nehéz elhinni, hogy többé nem jön velünk vitorlázni… – dobolt idegesen a lábával a férfi.
– Erről nem is beszélt… Annyi mindent nem tudtam még róla… – játszotta tovább a naivát Ana, mintha nem tudná, hogy Karl sosem járt vitorlázni és a hadnagy valójában azt kérdezi „Te ölted meg?”.
– Elnézést, milyen udvariatlan vagyok, Jürgen Zimmer. – nyújtotta a kezét váratlanul hangnemet váltva.
– Mia Schönwald. – fogadta a kézfogást színlelt meglepetéssel.
– Ne sértődjön meg, de nem találkoztunk már valahol? Olyan ismerősnek tűnik.
– Nem is tudom… Nem járt véletlenül az építész bálban?
– Nem mondhatnám. Rendőrhadnagy vagyok. Kegyed netán építész?
– Belsőépítész, de olyan furcsa itt erről beszélni… – morzsolt el még néhány könnycseppet Ana. „Ilyen könnyen nem fog meg, hadnagy úr.” – Régóta… voltak barátok?
– Elég rég. Az igazat megvallva furcsállom is, hogy Karl nem beszélt Önökről. Honnan tudott a temetésről, Mia? – „Szóval, te voltál?”
– Aggódnom kéne, hadnagy úr, maga vallat engem? – simult bele a pengeéltangóba a nő. „Tudja, hogy igen. Döntse el, hogy börtönbe akar vinni, vagy ágyba.”
– Bocsásson meg, a világért sem szeretnék tolakodni, csak megvisel ez az egész. Nemrég még white russian-nel koccintottunk, most meg…
– Hát nem volt tej allergiája? – „Szóval börtönbe?”
– Magának mindig mandulatejjel keverte. De még nem felelt a kérdésemre, honnan szerzett tudomást erről a szertartásról?
– A szomszédasszony…, Smidtné, ha jól tudom. Ő mondta, mikor szombaton át akartam menni hozzá... – jött az újabb kötelező hüppögés, ahogy Ana hagyta, hogy Jürgen vezesse a kihallgató szobává alakult ravatalozó képzeletbeli táncparkettjén.
– Á, a jó öreg Smidtné… Még egyszer sajnálom az udvariatlanságom, szakmai ártalom.
– Már kezdtem azt érezni, hogy gyanúsít valamivel. – válaszolt sértetten a nő. Akinek nincsenek érzései, egy idő után megtanulja, hogyan színlelje azokat hitelesen, különösen, ha extrém magas intelligencia is segít kompenzálni a hiányosságot. „Légy önmagad!” – tartja a mondás, de ha érzelmek nélkül élsz és ezt mások előtt fölvállalod, az megijeszti az átlagembert. Csak a saját fajtáját, a pszichopatákat és az autistákat nem riasztotta. Anának csupán szükségletei voltak. A hiány és a fájdalom lettek az igazi tanítómesterei. Megtanulta, hogyan kerülje el azt, ami fájdalmat okoz és hogyan szerezze meg, ami betölti az űrt. Ha éhes volt, evett, ha szomjas, ivott, ha álmos, aludt és ha kívánós, kefélt.
A függetlenségre sem azért „vágyott” anno, mint rendesen egy fiatal. Ana nem a szabadságot szerette volna megtapasztalni, nem a saját határait kereste és nem a szüleiről akart érzelmileg leválni. Egyszerűen akadályt látott a szűkös anyagi lehetőségekben és a maffiára utaltságban. Akadályt, ami közé és a szükségletei közé állt...
– Hadd engeszteljem ki egy itallal! Maradjon itt, máris hozom. – indult határozott léptekkel a svédasztal felé Jürgen, a választ meg sem várva.
„Szóval mégis inkább az ágyba.” – mosolyodott el magában a nő, ahogy figyelte a távolodó hadnagy zakó alatt is duzzadó hátát és kemény fenekét. Rutinosan méregette a gyönyörűen kidolgozott izmokat és a férfias mozdulatokat… – „Közelharcban késre lesz szükségem.”
Mire a poharakhoz ért, Jürgen ujjai már a mobilja képernyőjén cikáztak. Ana pontosan tudta, hogy a személyazonosságát ellenőrzi. Bár beletelt fél évébe és rengeteg hackerrel fejét kellett hozzá elcsavarnia – legtöbbször csak képletesen –, de mostanra olyan tökéletes fiktív múlttal és álszemélyiséggel rendelkezett, hogy egy nemzetbiztonsági átvilágításon is átment volna… mondjuk, most épp ezt tesztelte.
– Az itala, Hölgyem. – nyújtotta a vodka martinit baljós félmosollyal Jürgen.
– Milyen kedves… hölgynek nevez, de nem úgy kezel. – vette el hűvösen Ana, miközben a tekintetük összeforrt.
– Hogy érti?
– A barátom temetésére jöttem, maga pedig vallat, mintha bűnöző lennék, aztán feltesz egy kérdést, de a válaszra nem kíváncsi, csak a kezembe nyom egy poharat, mintha a szavam mit se számítana… - vette át a vezetést a nő.
– Valóban… nagyon udvariatlan voltam, bocsásson meg. – „Te most szórakozol velem?”
– Ezt már mondta és nem hiszem, hogy ezúttal komolyabban gondolja… – még egy forgás.
– Mivel tehetném jóvá? – „Ha közöd van a halálához, nem jutsz ki élve ebből a teremből.”
– Kocsival jött? – „Dehogyisnem, Te fogsz innen kivinni.”
– Parancsol? – „Még mit nem?!”
– Azt kérdeztem, autóval jött-e… Rosszul vagyok…, szédülök. – a gyászolók halk moraja már csak homályos háttér volt, ahogy adta az egyre gyorsuló ütemet.
– A bejáratnál parkoltam le. Üljön le, míg ide állok. – „Ha megmozdulsz, agyonlőlek.”
– Kérem siessen! – „Köszönöm a táncot!”, figyelte ismét azt a távolodó hátat Ana és a szája önkéntelenül mosolyra húzódott.
húzódott.
