Péter idegesen az órájára pillantott. Hasa görcsben állt, fojtogatta a nyakkendő, az elegáns zakóban alig bírt mozdulni. Tudta, hogy ő következik. A tágas előcsarnok tömve volt kosztümös hölgyekkel és öltönyös urakkal. Mindenki csöndben feszengett. Senki nem szólt a mellette ülőhöz. Néha egy-egy krahácsolás, itt-ott kicsi köhögés, vagy fojtott tüsszentés, de semmi több.
– Surányi! – vetette oda hanyagul a rágót majszoló titkárnő, fel sem nézve a monitorból. Péter befelé menet a szeme sarkából még látta felrémleni a képernyőn a Facebook logót, miközben a sokadik megsemmisült arcú élőhalott támolygott ki a nagy tölgyfaajtón verejtékezve.
– Dr. Surányi Péter, örvendek a szerencsének! – nyújtott kezet a vele szemben terpeszkedő kövér, kopaszodó, középkorú nyakkendősnek. A jobbján egy ellenszenves anorexiás lófejű HR-es tyúk. Gunyoros tekintettel méregette az újabb áldozatot.
– Blksjdi Zsóka! – viszonozta érthetetlenül az üdvözlést a lófejű unottan – Foglaljon helyet!
– A kézfogás elmaradt. – gondolta a szenvedő alany – Sebaj, több is veszett már mohácsnál.
– Szóval SOTE, egy év a Yale-en, egy félév a Sorbonne-on. – kezdte a névtelen hájpacni – Impresszív.
– Köszönöm, én…
– Aztán hol dolgozott eddig? – intette le a melák.
– Medikusként dr. Révész alatt kezdtem, a Rókusban, aztán Amerikában a St. Theresában dr. Lewis mellett dolgoztam, Párizsban dr. Danton volt a mesterem. Utána Németországban dr. Heidel képezett tovább Dortmundban. Ezután hazajöttem és megint a Rókusban dolgoztam előbb sebészként 6 évig, aztán osztályvezetőként 8 évig, majd a Péterfi utcában voltam főorvos 2003-tól, ahonnan idén jöttem el egy brit szakmai stáb meghívására, akikkel jelenleg a…
– Jól van, jól van! – legyintett a pocakos – Nyelvet beszél?
– Folyékonyan németül, angolul, franciául és spanyolul. Most tanulom az olaszt, de megértem a portugált és a görögöt is.
– Papír van? – jött az idegesítően éles hangú kérdés HR Zsókától.
– Igen asszonyom, angolból, németből és franciából szakmai felsőfok, spanyolból felsőfokú C típusú bizonyítvány…
– Latin megy? – nézett föl most először az önéletrajzából a nyakkendős.
– Hogyne Miniszter Úr!
– Jó, az jó, mer’ az fontos. – bólogatott bölcsen a terebélyes uraság – Család hogy van?
– Köszönöm, Miniszter Úr, remekül. Kicsit nehezen viselik a gyerekek, hogy…
– Mennyi? – sipította a HR-es.
– Három. – válaszolt Péter tisztelettudóan.
– Akar még? – szegezte neki a kérdést teketória nélkül a beszélő csontváz.
– Nem tervezünk többet.
– Folytassa! – jelezte kézmozdulattal is a nagy ember.
– Igen – bizonytalanodott el hősünk, hogy hol is tartott, aztán fölvette a fonalat –, tehát mostanában sokat vagyok távol a londoni munka miatt, ezért is örülnék ennek a posztnak…
– Meg még miért? – kérdezte a fontos úr öblös hangján.
– Azt hiszem, egy kórház vezetése lehetne a következő lépcsőfok a karrieremben. Ez olyasvalami lenne, amiért a kutatást is otthagynám. Eddig is folyamatosan kerestem a kihívásokat és komoly vezetői gyakorlattal a hátam mögött, azt hiszem alkalmas lennék rá, hogy…
– Alkalmas lenne, hm? – ízlelgette a szavakat a szemüvege mögül kikandikálva a miniszter. Péter érezte, ahogy a pillantás lassan végigpásztázza satnya testét. Egy izzadtságcsepp gördült végig a homlokán. Zavarba jött, mintha meztelen lenne. Lesütötte a szemét, míg a tekintély úgy méregette, mint tanító a pimasz nebulót, aki rossz fát tett a tűzre. – Számítógéppel hogy áll?
Megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna. – Kiválóan értek a szövegszerkesztőkhöz, valamint több irodai rendszerre is le lettem oktatva, mint az SAP, vagy a…
– De be is tudja kapcsolni a gépet? – döbbentette meg HR Zsóka.
– Hogyne. – hüledezett Péter. Rosszul haladt ez az interjú, nagyon rosszul.
– Szabadidőbe’ mit csinál? – terelte előre a beszélgetést a főméltóság.
– Nem sok van mostanában. – próbált tréfálkozni emberünk, de a szemben ülők csak faarccal meredtek rá – Szeretek olvasni, kirándulni, evezni. Régebben kerékpártúrákat szerveztem a barátaimmal, de manapság csak ritkán tudok…
– Jól van! Na majd értesítjük. Viszon’ látásra! – vette elő a következő dossziét a hatalom megtestesítője.
– Ne csukja be az ajtót! – sipította utána a nő.
Péter megsemmisülten lépet ki a szobából. Még vagy egy percig csak állt ott a méretes félfának támaszkodva, miközben egy gőgös képű szemüveges, rövid bongyor hajú 40-es hárpia betipegett mellette valószínűtlenül magas sarkú fehér cipőin egyensúlyozva. Péter még hallotta a csukott ajtón keresztül, ahogy a pocakos ráförmed:
– Mária, maga középiskolai érettségivel akar kórházat igazgatni? Nem szégyelli magát? Hogy került ide?
– Hát én vagyok a Szetey Sanyinak a szomszédja és ő mondta, hogy jöjjek el, mer’ van itten nekem egy ilyen munka. – jött a nyafkahangú, sértődött válasz.
– Jajj Marcsikám, ne haragudj, hát miért nem ezzel kezdted? Biztos vagyok benne, hogy te vagy a legalkalmasabb! Megkínálhatunk valamivel?
– Egy teját légyszike!
– Zsóka, nem hallotta a hölgyet?! Még mindig itt van?!!
***Magyarország, én így szeretlek!***
