Valahol az Észak-Kanadai erdőségben, Észak-Amerika, 2058. szeptember 19.
Még mindig könnyek között fuldokolva ébredek, pedig már négy éve annak… Iszonyúan fáj újra és újra átélnem, de olyankor legalább Hettit megint a kezeim között érezhetem. Csak 6 éves volt, az istenit! Kinek ártott? Egy szerencsétlen kislány, aki nem tehetett semmiről! Ránk voltak dühösek, de őt érték el…
Már nem áltatom magam azzal, hogy meg akarok halni. Rengetegszer megtehettem volna, de én inkább öltem. Ezerszer hallottam, hogy gyilkos vagyok, egy rohadt gyilkos, pedig csak kis kosztümben jártam tárgyalásról tárgyalásra… hát most már tényleg az vagyok. Igen, ma már tudom mit jelent elvenni valakinek az életét, hogy te tovább élhess. Olyankor nem gondolkodom, csak ösztönösen teszem a dolgom. Fáj létezni, keserves kín minden pillanat, de a lelkem nem hagy örök békére lelnem. Nem érdemlem meg… még nem.
Persze könnyű minket hibáztatni, könnyű azt mondani, hogy a világot a multik, a politikusok, a bankárok, meg a lobbisták tették tönkre. Ez baromság! Együtt csináltuk, mindannyian. Rövidlátóak voltunk? Csak a profit érdekelt minket? Egy fenét! Pontosan tudtuk mit kellene tenni, de ha megtesszük, népfelkelés tör ki. Ha korlátozzuk az áramot, a szabad olajáramlást, meg a szabad piacot egykettőre megszűnik a kényelem. Ha a cégek környezetbarát technológiával és alapanyagokból dolgoznak, eltűnnek az olcsó áruk és a boltok kiürülnek, nem beszélve az éhinségekről. Ha amerikai munkásokkal dolgoztatunk, hogy ne szennyezzünk a szállítással, akkor talán mindenki boldog lesz? Persze, mindaddig, amíg meg nem látják a termék árát a polc szélén.
Bűnbak kell? Hogyne kellene. Könnyebb valakire ujjal mutogatni, mint szembenézni a ténnyel, hogy az egész, társadalomnak hívott rendszer volt a hibás. Hogy az életmódunk nem volt zöld, de nem ám. Koromfekete volt az olajtól, a füsttől, meg a nukleáris fűtőelemektől.
Demokrácia, népuralom? Nem volt demokrácia. A nép csak szájtáti idióták gyülekezete, akiknek nyűg az uralkodás felelőssége. Elvárták, hogy tejben-vajban fürösszük őket és oldjuk meg a saját életük problémáit. Mint egy rakás magatehetetlen csecsemő. Magasról tettek ők arra, hogy mi folyik a kongresszusban, csak az érdekelte őket, hogy nagyobb 3D TV-t, meg okosabb holofont vehessenek minél olcsóbban.
A politika rég nem az államigazgatásról szólt, hanem népszerűségi verseny lett belőle. Kötelező volt kiszolgálnunk az amerikai álomnak hívott életszínvonal megszállottságot… bármi áron. Soha nem térhettünk el tőle, mert a következő választásokon azonnal leváltottak volna és a támogatóink se pénzelik a kampányt. Ez a nagy büdös helyzet.
A szavak szintjén persze mindenki nagyon zöld volt, meg humanitárius, de mikor eljött a tettek ideje, akkor a kényelemszeretet mindent legyőzött. A nagy Amerika, a szabadság zászlóshajója szó nélkül igázott le népeket a vízért, csak rá kellett mondani, hogy államérdek. Vietnam miatt még tömegek tüntettek a nagyszüleim idejében, most meg netes tiltakozás se nagyon volt.
Én már a „szomjas” generációhoz tartozom. Együtt nőttem fel a vízlázadásokkal Indiában, meg Afrikában. Hozzátartoztak a kamasz éveimhez, mint a digitális drogok, vagy a bőr alá ültetett bankkártya chip. Apám is szenátor volt és engem is vezetőnek neveltek. A főiskoláról mindjárt a Demokrata párt Chicago-i alapszervezetéhez kerültem. Fiatalos hévvel és ködös gondolatokkal akartam megváltani a világot és csak abban voltam biztos, hogy ehhez előrébb kell jutnom a ranglétrán.
Nőként öltözködtem, mert tudtam, hogy az vonzó, de férfiként gondolkodtam, mert csak így vehettem föl a versenyt a többiekkel és mert nem ismertem mást. Nálunk egy szintig még előny is volt a karrierizmus, nem kellett folyton úgy tennünk, mintha minden áron családot szeretnénk, mint a republikánusoknál, de mikor kormányzó akartam lenni, Lerry, a kampányfőnök kerek perec megmondta, hogy férjhez kell mennem. 29 évesen buzgott bennem a tettvágy, ott akartam lenni a húsos fazék fölött és én akartam forgatni a merőkanalat, úgyhogy igent mondtam Bobnak, és világra szóló kirakat lagzit rendeztünk a sajtónak. Úgy voltam a házassággal, mintha csak egy kellemetlen egyetemi vizsga lenne, amit meg kell ugrani a diplomához. Hát nem az volt.
Bob a lagzi után is az én szobámba járt lefeküdni, meg aztán is, meg utána is és ez csak nem akart véget érni. Reggelente tükörtojással és Colgate mosollyal várt, beszélgetni próbált velem a munkámról, mintha értett volna hozzá. Sokszor mesélt magáról is. Fogalmam sincs, miket mondott, sose figyeltem rá. Számomra csak kellék volt, mint a tűzhely, vagy a mosogatógép, de egyszer olyat csinált, amit addig még soha senki: megkérdezte, hogy hogy érzem magam. Én, Sindy Harper. Nem a demokraták Chicago-i csillaga, vagy a kormányzóasszony, hanem én. Ő rám volt kíváncsi! Tényleg érdekelte, hogy hogy érzem magam. Halálra rémültem és csak pislogtam a semmibe. Fogalmam sem volt, hogy érzem magam. Akkor átölelt és én zokogni kezdtem.
Fura, sose sírtam, kislánynak sem. Mikor egyszer, talán 4 lehettem és bekönnyezett a szemem, anyám szigorúan megrázott és azt mondta, egy Harper nem sír. Jó gyerek voltam, megtettem, amit kért, de a sírással együtt lemondtam az érzésekről is. Egyszerűen nem vettem tudomást a szívemről. Nekem csak az agy világa létezett.
Nem emlékszem, hány órát voltunk így, de utána ránéztem Bobra, az én Bobomra, és többet nem vettem le róla a szemem, amíg élt. Addig nem voltam hozzá kedves, nem figyeltem oda rá, jóformán még csak személynek se kezeltem, fogalmam sincs, mit evett rajtam, de örökké hálás leszek neki érte. Aztán megkérdezte, hogy mit szeretnék és én újra elsírtam magam, de most én öleltem át…
A ’48-as választásokat már terhesen csináltam végig. Bejutottam végre a képviselőházba és felhőtlenül örülnöm kellett volna, de apa szívrohama és Bob frissen diagnosztizált agytumora mindent elrontott. Hettire eleinte nem is tudtam figyelni… igazából féltem tőle, legalábbis a terapeutám szerint. Meg aztán a kongresszusban is pörgött az élet.
Egyesek szerint a politikusok csak a lábukat lógatták, de ez nem igaz. Hajnali fél 5-kor keltünk és sokszor éjfélre kerültünk ágyba, meg persze a hétvégékre is akadt közfeladat bőven, úgyhogy miután elértem a gyermekkori álmom, olyan magányos és fáradt lettem, mint még soha. Bár nagy szükségem lett volna rájuk, akkor a férjem és az anyám nem tudott mellettem lenni.
Poszt-partum depresszió, szólt a diagnózis, és egy év Prozac felhőben kóvályogva múlt el az életemből. Egy év, amit Bobbal és Hettivel kellett volna töltenem. Igazán csak akkor ébredtem föl, mikor Bob leesett a kanapéról egyenesen az üvegasztalra. Mindent odaadtam volna, hogy kapjunk még időt, de a kaszás kegyetlen volt, vagyis akkor úgy éreztem…
Ma már tudom, hogy valójában kegyes volt hozzá. Nagyon is. Ő még úgy ment el, hogy egy békés világra csukta rá a szemét…
A halála másnapján jött a Cunami, ami elsöpörte a nyugati partot és kis híja volt, hogy Hettivel nem maradtunk ott mi is. Azt hiszem, Amerikának ez volt a vészharang. Utána minden megváltozott. Ettől kezdve lettem valódi anya és innentől került az államérdek nyíltan a szabadságjogok elé. Mind mogorvábbak lettünk a kongresszusban és azon kívül is. Mikor a következő évben az Európai vízkészleteket a NATO védelme alá vontuk, azt hittük megvan az ellenszer, hogy az USA túlélje a válságot. Akkor tényleg vakok voltunk. Nem akartuk, vagy talán nem mertük meglátni, hogy csak egy kis időt nyertünk, nem többet. De maguk sem akarták ezt meglátni! Az ’52-es választásokon történelmi sikert arattunk, akkora fölénnyel választották újra Stanley-t Clark-kal szemben. A republikánusok sírtak, mi ünnepeltünk, a világ meg a véghez közeledett.
Benne voltam a vízügyi bizottságban. Ott voltak a kezemben a jelentések, de senki nem szólt, hogy ez lesz. Senki nem mondta, hogy fél éven belül nálunk is kitör a H2R5, mert a szegény néprétegek és a menekültek már olyan szint alatt élnek, vagy hogy 11 hónap múlva minden összeomlik. Emlékszem, volt egy tanulmány ’53 elején, ami kimondta, hogy a pénz hónapokon belül értékét fogja veszíteni, de azt nem írták mellé, hogy ez mit jelent. Nem is írhatták mellé, mert akkor senki nem vette volna komolyan. Így meg nem értettük igazán. Az USA volt a világ legnagyobb szuperhatalma annyi atomfegyverrel és olyan erős hadsereggel, hogy egyetlen ország, egyetlen nép sem packázhatott velünk. Sebezhetetlennek hittük magunkat, és közben nem vettük észre, hogy most nem emberek ellen harcolunk, hanem a saját szülőbolygónkkal állunk háborúban.
A természettel szemben pedig semmink sem volt. 11 nappal az összeomlás előtt olyan technológiákról tartottunk bizottsági meghallgatást, amik a tengervízből iható, édesvizet állítanak elő. Mind lassú volt, drága, és kb. 40000 embert tudott volna itatni naponta, nem 400 milliót. Csak kőbaltánk volt tankok ellen. Dollár milliárdokat öltünk abba, hogy minden tüzelőanyag kimerülése után is tudjunk energiát termelni, és közben nem foglalkoztunk vele, hogy legyen mit innunk.
Mikor elfogyott a víz, összeomlott a tőzsde, megszűnt a dollár, akkor mi éjszakákon át csak válságtanácskoztunk. Még mindig nem akartunk szembenézni azzal, hogy a saját lakosságunk ellenünk fordult. Nem volt tovább. A készleteinkből mondjuk egy millió embert tudtunk volna életük végéig életben tartani, a többit meg le kellett volna ölni, mint az állatokat. Már az első óra végén ott volt mindez a levegőben, de egy álló hétig nem mertük kimondani. Aztán megtettük… Csak azzal nem számolt senki, hogy egy ilyen parancsot ki hajt majd végre. A rendőrség szóba sem jöhetett. A hadsereg? Voltak elegen, sőt, túl sokan is, és akadt felszerelésük hozzá, de mészárolják le a saját családjukat, aztán a bajtársaikat? Az FBI? Ugyan az, mint a rendőrök, se fegyverzet, se gyomor egy ilyen akcióhoz. Persze hogy a CIA-hez fordultunk.
Ők nekiláttak, de bár ne tették volna… Addig csak káosz uralkodott mindenütt, de most a szomjazó tömegek közös ellenséget kaptak és megindultak észak felé. Végül nekünk is menekülnünk kellett. Lesodródtunk az útról Niagara Falls-nál. Nem tartoztunk az elnök közvetlen kíséretéhez, nem jött értünk felmentő sereg. A fiúk egy darabig tartották magukat, de kifogytunk a golyókból, és akkor… Istenem… Széttépték. Élve széttépték… Hallom, ahogy sikít… Az én kislányom…
Nem emlékszem, hogy menekültem meg. Mikor magamhoz tértem, egy CIA-sel szemben ültünk egy csatornában két nappal később. (A dátumot csak a holofonomról tudom.) Brad igazi kemény fickó volt, semmi nem hatotta meg. Hitt benne, hogy minden helyrejön, hogy Amerikát nem lehet legyőzni. Aztán megreccsent a rádiója, és egy fakó hang közölte, hogy az elnököt megölték, a Cheyenne hegységbeli NORAD bázis, a főhadiszállásunk elesett. Brad arcán nem látszott semmi, csak a szokásos egykedvűség. Még akkor sem, mikor a halántékához emelte a szolgálati fegyverét és kiloccsantotta az agyvelejét. Elvették a hitét. Akkor, az ő szájából hallottam utoljára, hogy Isten áldja Amerikát. Ezek nem csak Brad utolsó szavai voltak, hanem az Egyesült Államok utolsó szavai is.
Mi csak vissza akartuk szerezni az irányítást az események fölött… Nem tudtuk elengedni a hatalmat. Nem ismertük föl, hogy már vége van, hogy már nem lehet helyrehozni.
Hetti, bocsáss meg nekem!
