– Bemehetnek. – intett kelletlenül a titkárnő az igazgatói iroda hatalmas, fehér, kétszárnyú ajtaja felé. Kálmán és Ilona, bár rég kinőttek már az iskolapadból, most mégis olyan gombóccal a gyomrukban álltak föl az évtizedek alatt kényelmetlenre ült, zöld, kárpitos fotelekből, mintha csak őket küldte volna föl a tanárnő órai csínytevésért.

Az indokolatlanul nagy belmagasság ellenére is behúzott nyakkal somfordáltak be a bántóan világosra meszelt irodába. Az asszony valami vékony üdvözlésfélét rebegett, a férj pedig a torkát köszörülte, de az iménti gombóc már jócskán följebb szaladt és nem engedte szólni, így csak egy tiszteletteljes biccentésre futotta az erejéből. Kezeik mentőövként kaptak a morózus íróasztal elé állított rozoga faszékek támlái után és olyan katonásan egyszerre ültek le, mint az eminensek.

– Hm. – Szárszói igazgató úr nem nézett föl, csak gondterhelten lapozgatta a naplót, és rosszallóan ingatta a fejét bő egy percig. Máriási, az osztályfőnök, dühös vadászkutyaként lihegett a jobbján, és szúrós szemmel méregette a két szülőt. Kálmán és Ilona máris bűnösnek érezték magukat, pedig még azt sem tudták, miért hívatták őket.

– N-n-n-nagy a baj, igazgató úr? – dadogta végül az aggódó anya szemlesütve.

– Nagy. – nézett föl gondterhelten Szárszói.

– Úristen, csak nem drogozik? – járta át a rettenet Ilonát, mire Kálmán is összerezzent.

– Rosszabb. – ingatta a fejét az igazgató.

– Verekszik, ellóg? – vált egyre hisztérikusabbá az édesanya.

– Bár azt tenné. – sóhajtott csendben Máriási – Nem, a gyerekük tehetséges.

– Jézusom. – csapta össze a két kezét Ilona és már potyogtak is a könnyek a szeméből. Kálmán a tenyerébe temette az arcát. A rutinos pedagógusok hagytak időt, hogy a szülők földolgozzák a lesújtó hírt. Végül az apa törte meg a keserves csendet:

– Mit lehet tenni?

– Minden nap 4-5 óra televíziózás és számítógépezés talán még segíthet átlagos fiút faragni Tibikéből. – kezdte kioktató hangon Máriási.

– Biztos, hogy szükség van erre? – akadékoskodott Kálmán.

– Hát azt akarják, hogy a gyerekük mindenhonnan kilógjon? – rivallt rá Szárszói – Aztán meg hordhatják pszichológushoz egy fél életen át, mert nincsenek barátai, meg nem tud beilleszkedni?

– Nem, nem igazgató úr, mi a legjobbat akarjuk a fiunknak. – mentegetőzött a szipogó Ilona és szúrós pillantással jelezte Kálmánnak, hogy inkább hagyja rá a beszélgetést.

– Helyes! – nyugtázta felsőbbrendű büszkeséggel Szárszói – Folytassa, Máriási!

– Sajnos úgy tűnik, mintha a maguk gyerekével otthon foglalkoztak volna. – csóválta a fejét az osztályfőnök.

– Az lehetetlen, mi biztosan nem! – védekezett az anyuka – Reggeltől estig dolgozunk, szinte alig látjuk Tibikét.

– Sajnálom, de meg kell kérdeznem, nem él esetleg önökkel valamelyik nagyszülő?

– Nem, de Kálmán apja a szomszéd utcában lakik. – csapott a térdére az asszony – A mindenségit, pedig hányszor rászóltunk, hogy ne ártsa bele magát a nevelésbe.

– Ettől tartottam. – bólogatott Máriási – Mindenképp el kell távolítani Tibike közeléből. Ezek az ostoba vénemberek még azt gondolják, hogy odafigyelés, meg szeretet kell a gyerekeknek, attól fejlődnek. – erre Szárszói gúnyosan fölnevetett.

– Áhh! – folytatta az osztályfőnök lenéző félmosollyal – az idősek, meg az ő ósdi nevelési elveik.

– Bizony! – bólogatott buzgón Ilona – A gyerekeknek sok játék kell, meg kütyük, azok tanítanak az életre.

– Na látja, erről beszélek. – oktatgatott tovább Máriási – Még hogy minőségi idő. – köpte undorral a szavakat a pedagógus.

– A kollégák itt mindent megtesznek, hogy kiöljék a gyerekből a tehetséget, és a kreativitást, de ez maguk nélkül nem megy. – vette át a szót az igazgató.

– Mindent meg fogunk tenni, amit csak mondanak. – csillant föl a remény Ilona szemében.

– A TV, meg a számítógép mellett fontos, hogy ha a gyerek valami furcsát, szokatlant, vagy újszerűt csinál, azért soha ne jutalmazzák. Olyankor egyszerűen nézzék levegőnek! Mikor nem átlagosan old meg egy feladatot, legyen szó akár a legegyszerűbb apróságról, akkor szidják le, tegyék nevetségessé!

– Úgy lesz, igazgató úr! – ígérték a szülők kórusban – Nem akarjuk, hogy a fiunk egy deviáns legyen!

– Remélem, többet nem kell emiatt behívatnom magukat! – intett az ajtó felé Szárszói – Na, viszon’látásra!

– Nem, nem, abban biztos lehet igazgató úr! – hálálkodott az ajtó felé menet Ilona – Köszönjük szépen!

– Körmére nézünk a nagypapának. – ígérte Kálmán, ahogy az osztályfőnök kitessékelte az irodából – Viszlát!

– Hová is lenne ez a világ intézményesített oktatás nélkül! – sóhajtott önnön nagyságától elérzékenyülten Szárszói, ahogy kezet rázott Máriásival és a naplót átadva dolgára engedte a derék nevelőt.