Először volt az ige. Aztán a személyes névmás, a melléknevek hosszú sora, a főnév, a kérdőszó, az újabb ige, a visszaható névmás, még egy ige mutató névmási határozószóval, a névelő, a főnév tárgyas alakban, az újabb névelő, megint egy személyes névmás, és végül a helyhatározó. Valahogy így:
– Takarodj! Te utolsó aljas gerinctelen szarházi féreg. Mit képzelsz magadról? Idehozod a kurvádat az én házamba?! – hörögte fojtottan az egymásnak feszülő fogsorok közül Kovácsné Teleki Évike, Vicus, mikor megtudta, hogy hites ura, Kovács Ádám a házassági eskü hűségre vonatkozó passzusát nem gondolta teljesen komolyan. Megint. – AZ ÉÉÉN ÁGYAMBA?! – váltott oktávot és hangerőt az árulásról Ádám feltört telefonjából frissen értesült asszony.
– De hát nem úgy volt az, csak az előszobáig jutottunk. – mentegetőzött a telepi Marlboro Man annyi érzékkel, mintha a Csernobil első része után azzal vigasztalnád a párod, hogy „nyugi, ez csak film”.
És lőn egy pofon. És Vicus látá, hogy az jó és lőn még egy és még. Ádám arcán pofonok vörös tengere segített elfedni a reggeli kannás borokkal több éve szorgosan érlelt pírt.
– TE SZEMÉT! TE ROHADÉK! – narrált a nőiségében megtiport matróna, majd a hetedik percben megpihent.
– A Lili mászott rám. – hüppögte Kovács úr kisfiúszerű hangot pendítve – Nem akartam én azt. Tudod, csak téged szeretlek. – A szappanopera pszichológia és a pörköltszaft sárm toxikus elegye szinte kicsöppent a szavai mögül. Talán megérezte, hogy az asszony csak egy paraszthajszálra van attól, hogy elhagyja őt, a nagyszerű panel Magnumot. Vagy talán csak attól félt, hogy nem ehet többet a jó töltöttkáposztából. A dolog mindenesetre bevált.
Vicus a hízelgést hallva egyszerre rázkódék a sírástól meg a dühtől, s íme, megteremték a bűnbakot, a csábító kígyót, aki ellen az emberpár összefoghat. Megint. Órákkal, felesekkel és egy vad szexszel később Lili egy partvisnyéllel kiűzetett a bérleményéből és a lépcsőházból. Vicus pedig még évekig gyötörte, hogy csak vér, veríték és mocskolódó meszendzser üzenetek jussanak neki osztályrészül, az ártatlan-Ádám mítosz védelmében. Csakhogy aztán Kovács úr megint igen kapósnak bizonyult…
