A pajkos délutáni napfény szivárványt rajzol a dohos borgőzbe a pincelépcső fölött, miközben a korhadt, ütött-kopott bükkfa ajtó álmosan engedi, hogy a délutáni langyos, vizelet és benzingőz fűszerezte Kazinczy utcai levegő megpróbálja átküzdeni magát a lenti sűrű félhomályon. A bejárat fölött koszos, törött neonfelirat invitálja a szomjas idegeneket: De.. presszó.

Már csak kevesen tudják, hogy egykor Derű presszó állt az akkor még nyomokban fehér házfalon, és Margó meg István fagyit is árultak a maihoz hasonló nyárias napokon, a falak pedig folyton zengtek a nevetéstől. Aztán ’90-ben jött a változás szele, és elragadta Istvánt, és az ajtó fölül a „rű”-t. Margó a barackot, a szilvát és a körtét azóta nem tölcsérben, hanem feles pohárban adja, a gyerekek pedig többé nem fagylaltért járnak ide, hanem az apuért, vagy az anyuért.

– Gondűzőt! – mormogja a pultot támasztó öltönyös férfi az üres pohár fenekét bámulva. Első pillantásra kitűnik a kocsma vendégei közül, akik itt, a rozoga fapadok és asztalok sörvúdi rengetegében, az üveghegyeiken is túl leltek új otthonra a zajos válóperek után, pedig Nárci ugyan olyan törzsvendég, mint bármelyikük. Szinte az egyetlen, aki nem kéregetésből, vagy segélyből fizeti az italát. Az évek alatt ugyanis a Depresszó a megfáradt egzisztenciaharcosok kis oázisává vált, ahol a piac farkastörvényei elől meghúzhatják magukat.

Nárci pontosan 5 éve tért be ebbe az eldugott menedékbe először. A feleségével, Borderlánnyal, akkor már hónapok óta ugyan azt a játékot játszották péntekenként: a fiatalasszony fél 6-kor túladagolta magát nyugtatóval, Nárci pedig hazaérve meghánytatta, aztán hívta a mentőket. Úgy kezdődött, hogy Nárci bejelentette, válni akar, erre este két bőrönd várta a dolgaival a bejárat mellett és a felesége a nappali szőnyegén habzó szájjal. Aztán úgy végződött, hogy 5 éve ezen a napon Nárci munka után beugrott a Depresszóba, felhajtott két sört, bátorságot gyűjtött a szakításhoz, beszélgetett Margóval, aztán taxit hívott és hazament. Éppen két sörnyivel késett el. A két bőrönd azóta is ott várja az ajtó mellett...

– Tudom ki vagy! Tudom, hogy nekik dolgozol! – kezdődik megint az unásig ismert színjáték. – NE KÖVESSÉ’! – üvölti a zilált hajú idősödő asszony az egyik sarokból, miközben felpattan, és korát meghazudtoló iramban a pult felé igyekszik.

– Haggyad má’, Skiza! – förmed rá a szokásos mondattal Margó, de már nyúl is a feles pohárért és csak a jelre vár.

– Tipli. – biccent oda Nárci, és mire kimondja a tömény kommersz förtelem nevét, már a pulton is terem a tüzes nedű.

– Asziszed ezzel megvetté’, mi? De figyellek ám, figyellek! – csoszog vissza a helyére a nő – Rohadt kém. – mormogja még a bajsza alatt a vénség, majd egy grimasz kíséretében húzóra fölhajtja az ajándék piát.

Mióta a Lipót bezárt, Skizabella a saját kezébe vette a kezelését, és a négy deci kevert, fél deci szilva, három pohár Gondűző kombinációval egészen szép sikereket ért el. Jobb napjain például már csak azt tudja, hogy üldözik, de azt elfelejti, hogy kik. Meg aztán az is segít neki, hogy a Depresszóban nem háborgatja senki. Itt nem tűnik ki az összeesküvés elméleteivel, meg Kata Tónival is jól megértik egymást. A fiú igazán remek hallgatóság, most is mereven néz maga elé keresztbetett lábakkal egyensúlyozva a pad szélén – már második napja. Bármit el lehet neki mesélni, egy arcizma se rezdül.

A szomszédos asztalnál az aranycsapat megsárgult fotója és két megszürkült Fradi zászló alatt egy negyvenes, kiéget prostira emlékeztető szőkeség az ingyen cirkusz után ismét a vele szemben ülő fickó kezeit kezdi vizslatni. dr. Hiszt Erika, jobb napjaiban gyermekorvos volt, de mikor az apukák már gyakrabban jártak hozzá, mint a gyerekek, valaki megeresztett egy rosszindulatú telefont, és felfüggesztették. Majd a kezdeti letargia után fölfedezte a pálinka homeopátiás hatásait, hogy néhány pohárka szinte teljesen eltűnteti a ráncait a tükörben. Azóta kozmetikai okokból iszik, mikor épp nem éjszakás nővér.

– Tóbiás, nézzed a körmeidet! Vitaminhiányos vagy! – érkezik a pontos diagnózis a dianás cukor illatú doktornőtől – Több gyümölcsöt kell fogyasszá’! Körte, vagy szilva?

– Nem lehet! A tizenkét lépést csinálom. – csuklik egyet a hajlott hátú huszonéves, aztán tizenkét lépéssel a WC-hez dülöngél, megkapaszkodik a kilincsben, másik kezével a könyöklőben, majd Neoként elhajol a képzeletbeli golyók elől, ahogy kitárja a toilette ajtaját, végül hangos csattanással eltűnik a szagok tengerében.

– Péter, nem ma jön a lányod? – keres magának új közönséget Erika.

– De igen.

– Akko’ minek iszol?

– Az íze miatt.

– 8 éve minden nap?

– Te is iszol.

– Az más.

– Mér’ más?

– Mer’ engem ránctalanít.

– Áháháhá! – csapkodja a térdeit Péter.

– Nem hiszed? Na igyad meg húzóra!

Péter háromszor az asztalhoz csapja a poharat, majd engedelmeskedik az orvosi utasításnak.

– Az áldóját! Ez télleg fiatalít!

– Ugye mondtam! – húzza ki magát a doktornő – Margó, hozzá’ a Péternek még egyet!

– De háromszor mosd el a poharat! – teszi hozzá Péter aggódva.

Margó fejcsóválva teljesíti a kérést és egy pillanattal később a fiatalság újabb adag elixírje csúszik le a férfi sokat látott gyomrába, szigorúan a három pohárcsapás után.

– Még egy ilyen és  tizennyóc leszel. – udvarol botladozó nyelvvel az ötvenes Don Juan.

Margónak most már elég inteni is, tudja a dolgát.

– Mit szó’ná’, Kisjány, ha letépném a bugyogódat? – dől közelebb egészen fölbátorodva Péter.

– Lehetetlen! – rebegi táguló pupillákkal a doktornő.

– Hogyhogy?

– Mer’ nem vettem föl. – nevet föl tini lányos fejhangon Erika, mire Péter karon ragadja és a WC felé kezdi vonszolni kaján vigyorral a képén, de a románc beteljesülésének csukott ajtó állja útját.

– Tóbiás, gyere ki! – nyögi a szőkeség.

– Nincsenek pókok?

– Nincsenek. – lihegi a doktornő.

– A múltkor is volt egy.

– Most nincs. – jön a kéjes felelet.

– Mindenhol megnézted?

– Kifele má’! – kapcsolódik be az alkudozásba két csók között az erélyes hős szerelmes.

– Péter, nem most jön a lányod?

– A picsába!

– Baszd meg, Tóbiás! – csap rá az ajtóra a nő.

– Mos’ mér’?

– Ne menj el! – rángatja Erika Pétert, de a férfi lelöki magáról, háromszor leporolja a nadrágját, aztán háromszor biccent a lépcső legalsó fokán állva, az utcára érve háromszor dobbant a bal lábával, majd sietős S vonalban haladva eltűnik a belvárosi forgatagban.

Erika még egy hosszú pillanatig néz utána vágyakozva, majd megvonja a vállát és a WC ajtó felé fordul:

– Jajj, Tóbiás!

– Mi van?

– Itt egy nagy pók. – nyávog kislányosan a nő – Én úgy félek.

– Nem… segíthetek! – jön fogvacogva a felelet.

– Engedje be elbújni!

– Jó. – jön a gondterhelt felelet egy fél perc gondolkodás után – De vigyázzá’, nehogy bejöjjön! – azzal résnyire kitárja az ajtót, a doktornő pedig rutinosan besiklik rajta.