Valahol Szváziföldön, Dél-Afrika, 2054. december 13.
„A múlt az ősök világa, a jövő a nagy szellemeké, csak a jelen a miénk, embereké.” – így mondták a régiek. A mi törzsünk a jelenben élt. Nem néztünk vissza, nem írtunk történelmet. Nem volt rá szükség. Amit tudnunk kellett, az ott volt előttünk. Aki a múltban él, fájdalomban él, mert csak a vesztességet látja, aki a jövőben, azt az álmai elvakítják és csak a lehetőségekre figyel. Hanem aki a jelen gyermeke, az ő szeme tiszta, csak ő látja a valót.
Az iskolában sokszor próbáltam ezt megértetni a diáktársakkal, de nem fogták föl őseim bölcsességét. Az egész nyugati világ nem fogta föl. Olyan sokan győzködtek az ellenkezőjéről, hogy végül én is elhittem, hogy ez mind badarság.
Nagybátyáim még dárdával vadásztak a ’70-es években és maguk készítették a kunyhót, ahol laktak, agyagból és nádból. Sokáig lenéztem őket, primitívek, ostoba vademberek voltak a szememben, akikről lepereg a kultúra. Szégyelltem, hogy közülük való vagyok. Egy idő után már történeteket találtam ki a családomról és ezeket meséltem minden új embernek, akivel megismerkedtem, hogy ne kelljen kínosan feszengenem, mikor az igazi rokonaimról beszélek.
Most tiszta a szemem, de túl későn lett az. Túl sokára vettem észre, hogy ezek a szikár kis emberkék ágyékkötőben többet tudnak a világról, mint a harvard-i filozófusok, a keleti guruk, meg a tudomány prófétái együttvéve. Ők voltak a bölcsek és én a vademberek közé álltam.
Ma már a jelenben élek, nem nézek vissza, de egy beszélgetés azért még sokszor kísért. ’98-ban, 25 évesen a második doktorimra készülve hazalátogattam. Meleg nyári nap volt, alkonyodott. Nagyapámmal a lenyugvó napot figyeltük. Agrár- és környezetmérnök voltam, telve becsvággyal és bizonyítási kényszerrel. Órákon át mondtam az öregnek, hogyan lehetne beindítani a földművelést, hogy többé ne kelljen éhezniük, ha kevés a vad. Ő szó nélkül hallgatott, mosolygott és figyelte a tájat. Végül csak annyit válaszolt, „jól van így”.
Ez a mondta fölért egy arculcsapással. Remegtem a dühtől és a szégyentől. Én voltam az egyetem történetének legfiatalabb oktatója, ráadásul már majdnem kétszeres doktor, az egész tudományos közösség ismerte a nevem és nem volt szakmai konferencia, ahova ne hívtak volna meg beszélni, erre ez a tudatlan vénember, aki a falujából se dugta kis soha az orrát, csak így félresöpri amit mondok. Mintha egy barlangrajz készítő azt mondaná Picassónak, hogy ócska, amit csinál.
Olyan is volt. Csakhogy ő volt Picasso, én pedig a barlangrajz készítő. Ő a jelenben élt. Látta, hogy a világ jól el van rendezve ahogy van, nekünk kell alkalmazkodni hozzá, nem fordítva. Ezt látta a Professzor is, mikor ’92-ben az első klímacsúcsról kisétált azzal a halk, orra alatt eldörmögött mondattal, hogy „hülyék”.
Rio de Janeiro hemzsegett a sok természettudóstól, meg a politikusoktól. Minden nagy egyetem és tudományos műhely küldött delegáltakat, de nem csak ők, ott volt a NASA is. Először nem értettük, mit keresnek ott. Az első hetekben csak hallgattak, míg a kollégák az eredményeikről meséltek. Akkor már évtizedek óta végeztünk méréseket a víz és a levegő minőségéről, az üvegházhatás gázokról, meg az éghajlat változásairól. Elég adat gyűlt össze.
A történészek később ezt a konferenciát nevezték az első nagy fordulatnak a környezetvédelmi kérdések terén. Igazuk is volt, csak nem abban az értelemben, ahogy a könyvekbe bekerült. A világ vezetői két egyszerű kérdést tettek föl nekünk: létezik-e a globális felmelegedés, és ha igen, akkor az ember okozza-e. Mi mindkettőre bólintottunk. Rio annyiban volt fordulat, hogy a politikusok, meg a pénzemberek ekkor néztek szembe először azzal, hogy valós veszéllyel állunk szemben és radikális életmódváltásra van szükség, ha el akarjuk kerülni.
Ezután volt pár nap szünet, majd megértettük, miért jöttek a NASA-sok. Mikor egy alacsony, kövérkés mérnökük arról kezdett beszélni, hogy olyan technológiákat fejlesztenek, amikkel az életmódunk föladása nélkül elkerülhetjük a klímaváltozást, az öreg 10 perc után egyszerűen fölállt és látványosan kisétált. Egy pillanatra az előadó is kizökkent, de aztán folytatta. Mind napirendre tértünk fölötte, őt sem kérdezték az esetről később, pedig aznap a Professzor volt az egyetlen, aki valamit mondott is, nem csak beszélt. Többet nem jött konferenciákra, két év múlva meg is halt. Elfelejtettük.
Csak lassacskán fogtam föl, miért hagyta ott aznap az előadást. A 2010-es évek elején egymást érték a klímacsúcsok. Egyre többet és többet értettünk meg abból, ami történik, és egyre pontosabban láttuk, milyen jövő vár majd ránk. ENSZ jelentéseket írtunk, javaslatok tömkelegét tettük le az asztalra, és a zöldenergia projektek is egyre izmosabban dübörögtek. Cancunban azt hittük, most tényleg nagy fordulat jön, miközben egy egész szekció már csak azzal foglalkozott, hogy olyan stratégiákat és eszközöket fejlesszenek ki, amikkel alkalmazkodni tudnak az emberek a klímakatasztrófa utáni világhoz.
Egy diákom döbbentett rá az igazságra, mikor egy előadásom közben pimaszul azt kérdezte, „tanár úr, tehát azt akarja mondani, hogy a világ vezetői nem is szeretnék elkerülni a klímaváltozást, ehelyett alkalmazkodni próbálnak hozzá?” Persze azonnal nevetségessé tettem két keresztkérdéssel, hogy a zavaromat leplezzem, de még napokig ott keringett a mondat a fejemben, és ha elbambultam, mindig azon kaptam magam, hogy a választ ízlelgetem. Nagyon keserű volt kimondanom az igent.
A lépések, amiket a fenntarthatóságért tettünk csak akkor bizonyultak volna elégségesnek, ha sokkal kevesebben vagyunk, mondjuk úgy 100 millióan, ehelyett a föld lakossága épp akkor lépte át a 8 milliárdos határt. Az ózonréteg egyre vékonyodott, mi erre a mesterségesen előállított ózon kifejlesztésével válaszoltunk, nem a károsanyag-kibocsátás visszafogásával. Még a gazdasági világválság sem tudott gátat szabni a szennyezés növekedésének. Radikálisabb intézkedések kellettek.
Ettől kezdve minden eszközömmel azon voltam, hogy fölnyissam a kollégák és főként a politikai és gazdasági elit szemét, hogy a klímakatasztrófával lehetetlen együtt élni. Lett is eredménye: többet nem hívtak előadni, sőt, hamarosan már hallgatóságnak sem. Belőlem is amolyan vészmadár lett, akire kár figyelni. Mind így jártunk, akik az igazságot kimondtuk. Ahelyett, hogy a Földet próbáltuk volna óvni, a Marsot akartuk lakhatóvá tenni. A terraformálással foglalkozó tudósok mind elméleti szakemberek voltak, nem vették észre, hogy az emberiség már a gyakorlatban megvalósította az elgondolást, csak épp megfordítva: egy élhető bolygó klímáját formáltuk lakhatatlanná.
Aztán jött ’22 és az Indiai tragédia. Akkor már otthon is szörnyű volt a helyzet. ’16-ban fölgyorsult az éghajlatváltozás és a föld rohamtempóban elkezdett száradni. Ott voltam, mikor ’23-ban Mozambikban kitört a lázadás… Hullák között bújtam el, vért és pocsolyalét ittam, ha találtam. Sokszor hánytam, teljesen legyengültem, de valahogy mégis eljutottam a partig és egy halászcsónakon Dél-Afrikába, onnan meg repülőn vissza Angliába. Darwin szerint az ember az evolúció csúcsa, tévedett. Csak egy öntelt, korcs majom, aki egyedül az erőből ért.
Miután a bőrömön éreztem a világvégét nehéz volt vígan fecserésző, nevetgélő párok között sétálgatnom. Legszívesebben mindre ráüvöltöttem volna, hogy „nem látjátok?”, de nem tettem. Az ital segített némának maradnom. Mindent elittam. Soká éltem az utcán is. Mikor egy ételt osztó nővér megkérdezte, miért dobom el az életem, azt feleltem „az élet dob el mindnyájunkat”. Azt hitte, megőrültem. Nem tévedett. Addig a jövőben éltem, most a múltban. A szemem ugyan úgy csukva volt, mint korábban, csak én hittem másképp attól, hogy egy kevés fény egyszer átderengett a szemhéjamon. Több mint 20 évet hányódtam így egy kukákból és dobozokból tákolt kalyibában.
Végül meghallottam őseim bölcsességét egy tagbaszakadt biztonsági őr szájából egy áruház parkolójában: „te nem tartozol ide”, mondta. Igaza volt. Még mindig a származásom elől menekültem, de már nem szégyenből, hanem félelemből. Nem tudtam, a falummal mi történt, csak azt ismertem, ami Mozambikban volt. Hajóra szálltam és elindultam haza. A csempész, akivel utoljára utaztam, nem értette mit akarok Szváziföldön, csak röhögött rajtam, de akkor már elfogadtam a sorsom.
Sokáig azt hittem, mások nem értenek engem, pedig én nem értettem őket. 73 év kellett, hogy rádöbbenjek a tévedésemre, hogy végül tényleg én legyek az, akit nem értenek, amíg én értem a másikat. Egész addig a falu legbölcsebb emberének tartottam magam, pedig én voltam a legostobább, mert nekem ehhez a tudáshoz egy életet kellett leélnem, míg a többieknek elég volt 14-15 év is.
Ma már a jelenben élek és látok. Látom, hogy a falu eltűnt. A természet mindent elrendezett: ahol nincs víz, ne legyen ember se. Így van ez jól. A magány nem zavar, a természet beszél hozzám. A szél atomháborúkról mesélt mikor idejöttem, a tenger és az ég megmutatták a nyugati világ végét, mert már nem ringatnak hajókat a habok és a lég is újból a madaraké lett. Gaia elvette tőlünk, ami nem volt a miénk és a vakokat megölte. Könyörtelen, mondhatnánk, de mi talán kegyesebbek voltunk hozzá?
Mindig többre vágytam, a csodát hajszoltam, pedig a csoda végig ott volt a szemem előtt, csak nem abban az alakjában, amit én ismertem. A tudományban égő csipkebokrot kerestem, szétnyíló óceánt, beszélő kősziklát. Nem tudtam, hogy ez mind csak olcsó mágia. A csoda maga az élet.
