Megjelenésem komoly tervezés eredménye, mivel az öltözködésre mindig nagy gondot fordítok: reggelente azt a pólót veszem föl, amelyik a polcon legfölül van. Mellényúlni képtelenség, minden mindenhez passzol, mert a gardróbfrissítés nálam az ökotudatosság jegyében zajlik: az összes darab esetében a tartósság a leglényegesebb szempont, ezzel is évekkel késleltetve a divatipar pumpálta túltermelésből (is) fakadó klímakatasztrófát – ezt hívom én igazi divatbakinak – és a ruhaboltok ismételt látogatását. A sok időtálló és tökéletesen kombinálható öltözék, azután egyedi, retro, vintage – mennyivel szebb megnevezések ezek, mint a kopott, kinyúlt, szakadt triász – image-é áll össze a hét minden napján, markánsan képviselve az 1999-es év legújabb trendjeit, még így 2013-ban is.

Ha a divat művészet, akkor én úgyszólván az örökzöld klasszikusok híve vagyok, nem az egynyári slágereké. Az önkifejezés eszközeként pedig ruháim ama ars poétikámat sugallják, hogy a belbecs fontosabb, mint a külcsín, vagy azt is mondhatnám, nem szeretném, ha a megjelenésem elvonná a figyelmet a személyiségemről. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szürke egér részlegről öltözködnék, mint a terepszínre sminkelt femme fotelek, csak nem a magazinok diktálta gyors divat Tesco dress code-ja szerint válogatok magamnak tömeggyártott egyéniséget.

Büszke vagyok rá, hogy az (all) exkluzív klubok ajtónálló trendőrei, meg profit próféta és motyó lotyó közönsége olyan értetlenül állnak előttem, mint női cipőbolt eladó, ha azt kérik tőle, hogy olyan topánt mutasson, ami nem ázik be…, még akkor sem, ha esetleg esik az eső. Hiába, én már csak egy ilyen trendetlen srác vagyok, na! Nem a sznobi szörppel szívtam magamba az öltözködési kultúrát göncgálákon, hanem jó apámtól lestem el, ő meg nem az a kimondott piperkőc.

Ha megkérdezik, mi vagyok, hipster, emo, juppi? Azt felelem férfi.