Mari néni egy átlagos 79 éves budapesti kisnyugdíjas. Bal lábára már kicsit sántít, jobb fülére süket, és mindkét szemét szürke hályog homályosítja. Mégis, botjával botorkálva szeli a várost keresztül-kasul. Nem is csoda hát, hogy életében különös jelentőséggel bír a tömegközlekedés, ám kevesen tudják róla, hogy ez nem pusztán létszükséglet az idős hölgynek, de kedvenc időtöltése is ehhez kapcsolódik.
Ez a máskor hajlott hátú anyóka, mikor a Nyugati téri buszvégállomásra ér, hirtelen átváltozik zsákmányra éhes vadmacskává. Taktikája az évek alatt tökélyre csiszolódott. Először észrevétlennek kell lennie a többi leendő utas számára, ezért a felüljáró használaton kívüli lépcsőjének árnyékába lopakodik. Mikor a várva várt busz befordul a pályaudvarra, Mari néni agyát elönti az adrenalin kéjes mámora, az örökös ízületi fájdalmai varázsütésre elmúlnak, és újra olyan biztosan áll a lábán, mint fénykorában. Szemei összeszűkülnek, dühös bika módjára kezd fújtatni a mit sem sejtő utazóközönség mögött, és lesben áll. Miközben az utolsó utas is elhagyja a járművet és az ajtajait becsukva a felszállók megállója felé veszi az irányt, a ragadozó minden idegszálával koncentrál. Mindig feszült másodpercek ezek, és ő minden pillanatát kiélvezi. Aztán, amint a kék monstrum begördül a helyére, és a nyílászárók azzal a jellegzetes sziszegéssel jelt adnak a startra, Mari szemei a legközelebbi ülésre szegeződnek, és többé egyebet már nem is látnak. Régen megtanulta, hogy ilyenkor minden mást ki kell zárnia, mert ha csak egy pillanatra is elkalandozik a figyelme, máris kudarcra van ítélve.
Megindul hát, korát meghazudtoló módon futva, sőt nem is, rohanva és botját husángként használva ügyesen taszítja félre a meglepett fiatalokat, akik felöklelt rögbi játékosok módjára röpködnek jobbra-balra. Olykor cipője hegyes orrát és sarkát is beveti egy-egy makacsabb felszállóval szemben a szent cél érdekében, de csak akkor, ha az tényleg elkerülhetetlen. Már éppen elsőként lépne föl, amikor egy idős vetélytárs műfogsorával vicsorogva a lépcső szomszédos oldaláról botjával átnyúl a fém kapaszkodó alatt és megpróbálja elgáncsolni. Nem tudhatja azonban, hogy a helyhiánék nagyasszonyával van dolga. Mari fiatalos mozdulattal átszökell a fadarab felett, majd a lépcső tetejére érve, mintha elfáradt volna megáll és bal könyökével egy jókorát hátracsap, egyenesen a meglepett konkurens veséjébe, amitől az, akár egy hajdani török vitéz a várfalon, meginog és a mélybe zuhan.
Majd, mialatt a szociálisan érzékenyebb utastársak segíteni próbálnak a pórul járt asszonyon, Mari néni ismét gyámoltalan idős hölggyé változva a jól megérdemelt ülőhelyhez sántikál, és fájdalomterhes arccal lehanyatlik rá egy fáradt nyögés kíséretében. A világ felé csak a szemében lévő büszke csillogás jelzi a sikeres vadászat örömét.
