Nani kimondottan egzotikus szépségnek számított a barlanglakók között. Vöröses hajával, kerekded, mégis ruganyos testével már kislányként kitűnt törzse hölgy tagjai közül. Mikor Zoul udvarlását fogadat el a kérők sokaságából, az ifjú  leírhatatlanul boldognak érezte magát. Csodásabb volt számára az a nap, mint az első sikeres vadászat mámoros érzésétől eltelve nézni az ég tüzeit a hegytetőn heveredve.

Azután, ahogy a barlang távolabbi zugába húzódtak és a fiú a lány arcához érintette kezét, az gyöngéden megfogta a dárdától kérges tenyeret és eltolta magától. Zoul számára érthetetlen volt ez a viselkedés, így újra próbálkozott, de Nani ugyan olyan gyöngéden utasította vissza másodszorra is. A nagy harcos ekkor kérdőn felmordult, mire újsütetű asszonya mosolyogva megrázta bájosan pufók arcát és a varázsló rajzai felé mutatott.

– Kell! – mondta csengő hangján.

A férfi követte az ujjat, mely a környék legfélelmetesebb ragadozóján állapodott meg. A Zelatok csak Foltos Halálként emlegették a hatalmas macskát. Zoul összeráncolta szőrös homlokát, de Nani ellentmondást nem tűrően ismételte meg feltételét:

– Kell!

Zoul nagyot sóhajtott. Végigmérte végzete asszonyát, aki pajkosan rákacagott, azután felemelkedett és gondterhelten elindult a fekhelye felé. Magához vette kőkését és dárdáját, de ahogy ott guggolt és felnézett a rajzra, szíve megtelt félelemmel. Hosszan nézte a rém alakját. Emlékezett, hogy ragadta el apját és bátyját a vándorláskor. Nagyot nyelt és lehajtotta fejét, ám ekkor egy meleg kéz simított végig a tarkóján, beletúrt a hajába és megragadva a vastag tincseket a harcos arcát forró ölbe húzta. Azután a pajkosan csilingelő hang ismét a fülébe suttogta:

– Kell!

Az ifjú szívéből erre eltűnt minden kétely és céltudatos léptekkel indult a közeli erdőség felé. Három napon és éjen át követte a nyomokat, míg rátalált Foltos Halálra. Az állat éppen aludt. Dagadó bendője sikeres vadászatról árulkodott. Zoul hangtalanul a közelébe lopakodott ügyelve, hogy mindig széllel szemben maradjon. Az állat láthatóan nem tartott veszélytől. Miért is tette volna? Hisz nem akadt olyan vad, mely versenyre kelhetett volna erejével, gyorsaságával és kifinomult érzékeivel. Tudta, hogy senki nem lenne olyan ostoba, hogy szándékosan megkockáztassa a vele való találkozást.

A fiú tekintetét egyetlen percre sem vette le tekintélyes zsákmányáról. Egy apró hiba is elég lett volna ahhoz, hogy az életével fizessen, de Zoulnak nem remegett a keze. A dárdahegy egyenest Foltos Halál csukott szemébe fúródott és meg sem állt, míg csontot nem ért... Az ifjú zihálva nézte áldozatát, aki mozdulatlanul hevert előtte. Úgy tetszett, mintha még mindig aludna, de a mellkasa már nem emelkedett és süllyedt többé.

Nani vidáman nézegette magát a víztükörben újdonsült ruhájában a hozzá illő táskával. A többi nő irigykedve figyelte, ahogy illegeti magát a nagyszerű prémben. Hát még hogy összeszűkült a szemük, mikor Zoul lépett ki a fák közül nyakában tiszteletet parancsoló fogakból készült láncával és átölelte kedvesét. A lány mosolyogva ránézett hősére, majd a hölgykoszorú felé irányzott lenéző pillantás kíséretében a barlang felé húzta a harcost.

Az ifjú arcán várakozás teli mosollyal lépdelt a gondolatébresztően ringó csípő után arra a helyre, ahová korábban is elvonultak már. A hűvös félhomályban kedvese forró ölelésére vágyva húzta magához a lányt, aki gyöngéd csókot lehelt arcára, majd a férfi kezét a hasára tette és ismét a rajzok felé mutatva azt mondta:

– Kell!

Zoul ezúttal nem nézett az ujj irányába, hanem magához húzta a bestiát, ám az megint nem engedett, hanem határozottan megismételve a kérést újfent a rajzokra irányította hőse tekintetét. Most egy óriási, szőrös lényt mutatott neki, mely a Meleg idején fő táplálékforrása volt a törzsnek. Zoul kétségbeesetten próbálta megértetni szíve választottjával, hogy most messze vonultak a jószágok és azokat amúgy is csak a vadászok együttes megfeszített küzdelme árán lehet leteríteni, hiába. Nani hajthatatlanul ismételte:

– Kell!

Az ifjú újból felkerekedett hát, de sok-sok napkelte vándorlás után sem lelte az óriási, agyaras szörnyetegeket. Mindenütt csak a letarolt táj jelezte, hogy arra jártak valamikor. Zoul végül megállt egy hegytetőn és körülnézett. Porhüvelye lesoványodott, karjai fáradtan lógtak elcsigázott testéhez ütődve. Szemei rutinosan fürkészték az erdőket és a tisztásokat. Már épp csalódottan indult volna tovább, mikor az alatta elterülő völgyre pillantva tekintete megakadt valamin. Hatalmas, imbolygó, szőrös barna hátakat látott és szíve hevesebben kezdett verni. Azt még nem tudta hogyan ejthetné el egy szál magában a monstrumot, de esze gyorsan járt, megelőzve lábait is. A fáradtság egy csapásra elillant belőle, ahogy egy sziklahalomhoz lépett. Minden erejét összeszedve az egyik tömbnek feszült, ám az meg sem moccant. Soká erőlködhetett, mert mikor újból lepillantott, látta, hogy már csak az utolsó néhány állat van alatta. Dárdáját felkapva kétségbeesetten ismét a nehéz kőtömbnek vetette magát és a fa nyelet a szikla oldalához támasztva próbálta zuhanásra bírni. Erei kidagadtak az erőlködéstől és talán üvöltött is, mikor önkívületi állapotban végül mégis lelökte a hegy súlyos darabját.

Az óriási teremtmény békésen követte csordája tagjait ormányával fel-felmarkolva egy-egy csomó füvet, majd rongydarabként terült el a földön, ahogy a lezuhanó kőóriás a durva, köves hegyoldalba passzírozta a koponyáját.

Zoul sokáig járkált a tetem körül, mire kitalálta hogyan szállíthatná haza. Erős gyökerekből és farönkökből egy furcsa szerkezetet tákolt zsákmánya köré, majd ehhez egy kenderből sodort vastag kötelet erősített, de hiába kezdte volna ennél fogva húzni, a monstrum meg sem mozdult. Hosszan törte hát a fejét miként sokszorozhatná meg erejét, mikor egyszerre egy csapat pompás szürke állat vágtatott arra. Az ifjúnak nem kellett sok, felmászott az egyik fára, és ahogy az izmos kis lények alá értek, rájuk vetette magát kötelével. A szilaj szürke amelyikre esett, először megtorpant és megtántorodott, majd irgalmatlan iramban megindult vele a többiek után. Zoul alig győzött kapaszkodni, de nem adta fel. Ha már eddig eljutott, ezt a próbát is ki kellet állnia. Sokáig száguldoztak a kétségbeesett állattal, de végül a vadász kitartása meghozta a várva várt sikert, a makacs teremtmény megtörten hagyta, hogy arra irányítsák, amerre akarják. Hosszú és viszontagságos volt az út vissza a törzshöz, a jószág helyett is többször újat kellett befogni, mivel kimúltak a fáradtságos vonszolástól, de a fagyott föld frissen tartotta a prédát, így mikor a meggyötört Zoul hazaért, Nani széles mosolya mindenért kárpótolta.

A lakoma utáni reggel Zoul jól megérdemelt jutalmáért indult asszonyához, aki a befagyott tó jegén múlatta az időt. A lány láthatóan szívesen tartott urával a barlang mélyére. Odaérve, a sötétből halk nyögéseket hallottak a hátuk mögül. Talán Iolé, a rossz életű lelte kedvét ismét valamelyik férfival egy kis húsért. Zoul azonban mindebből semmit nem érzékelt, ahogy keze végigsimította Nani ringó fenekét, de a lány egyszerre csak elhúzódott tőle. A férfi újfent próbálkozott, de a lány megmakacsolta magát és félrevonta fejét. Kézen fogta a harcost és kisétált vele a barlang elé, és a fölötte elterülő kis peremre mutatott:

– Kell!

Zoul fájdalmasan követte az ujjat, de már tudta hova mutat. Szeretett törzsfőnöke és barátja, Velk, prémekből és fából készült kunyhóján állapodott meg a szeme. A Zelatok között  az volt a szokás, hogy csak a törzsfőnök hálhatott külön az asszonyával, míg a törzs tagjai együtt a barlangban. Zoul szomorúan Nanira függesztette a szemeit, de az nem engedett. Kecses ujjait a férfi ágyékkötője alá csúsztatta és fülébe lehelte a parancsot:

– Kell!