Valahol a Venezuelai sivatag peremvidékén, Dél-Amerika, 2054. január 14.

Rágós a húsa. Nem finom. Olyan, mint Escobar bácsi, csak gebe. Lassú volt, kiszáradt. A tavamat akarta, hát lelőttem, mint abba’ a játékba’ a masinán. Pont úgy robbant széjjel az a busa feje. Azt szeretem a legjobban, meg a toroklövést. Mikor fuldokol a földön, mint régen azok a halak, vagy mik a néni konyhájába’.

Má’ nem kell csöndbe’ lenni, mint régen. Má’ most senki se jön, ha zajt csinálok. Fölgyújtottam az istállót, akkor se jött senki. Má’ énnekem mindent lehet. Nem mondja mamuska, hogy ejnye-bejnye, nem vág képen papuska. Dolgozóba’ vannak. Nem jöttek meg régóta.

Mikor lemerült a holofon és má’ nem volt kaja, a tántihoz mentem, az meg sírt, mint a kislányok. Elhozott ide. Azt mondta, mamuskáék majd utánunk jönnek. Öszvéren lovagoltunk, de a Pablo buta volt, mer’ megdöglött. Előbb nem akartam enni belőle. De aztán mégis. Finom állat a Pablo, kár hogy nincs belőle több.

Gyalogoltunk. Sokat mentünk, a talpam csupa seb lett má’. Tánti mindig tanított. Előbb írni, mer’ azt mondta, attól leszek éles eszű. Azt nem tudom mi, de akarom, sz’al gyakorlok. Aztán lőni. Előbb féltem a puskától, mer’ nagy a hangja, de király móka az. Aztán meg késeztünk. Az a legizgisebb! Jött két katona bácsi. Megdöfködtük őket. Akko’ még nem ettünk embert. A tánti szöcskéket fogott. Fuj! Undorítóak, de jó az ízük, csak má’ azok sincsenek. Mindig a hülye gyökerek, meg ezek a rágós barmok, mint ez a fejetlen itt.

A tánti köhögős volt. Mikor megjöttünk lefeküdt szunyókálni, azt’ nem kelt föl. Megbüdösödött. Jöttek azok a gringók. Azok má’ ettek embert. A tántit is megkóstolták, de megdöfködtem őket. Még nem voltak olyan gebék, mint ez. Soká’ undorodtam, de aztán megkóstoltam a nagyobbat, mer’ nagyon éhes lettem, a tánti meg nem kelt föl, mint a zombis játékba’, pedig má’ össze is harapdálták. Az emberhús szar, de a gyökér még szarabb.

Nagyon nem jó egyedül. Papuska, mamuska, most má’ jöttök, ugye?