Brit tudósok a közelmúltban rábukkantak egy idős hölgyek körében igen elterjedt pszichés eredetű betegségre, a projektált anorexiára, mely a gyermekek tömeges elhízása mögött állhat. Bár eddig még csupán találgatások vannak a kórforma kialakulásának okairól, ám többen is valószínűsítik, hogy az a nagyszülővé válás földolgozatlan traumájának a következménye, és a nyugdíjaskorú asszonyok körében olyannyira elterjedt, hogy jóformán nem találunk nagymamát, aki ne szenvedne tőle.

Ugyanakkor a kutatás tudományos körökben nagy port kavart, kritikusai rosszindulatúan csak nagymamiópia nervosaként emlegetik az új kórképet, és teljes képtelenségnek tartják az egészet. A projektált anorexiát leíró pszichiáterek között is vita van arról, hogy valójában projektív testképzavarról, a hysteria egy új formájáról, vagy téveszméről van-e szó, abban azonban mind egyetértenek, hogy a jelenség valóban létezik, és az unokákra gyakorolt súlyos egészségügyi kockázatok miatt komolyan kell azt venni.

A betegek arról számolnak be, hogy normál súlyú unokáikat „gebének”, „csont soványnak”, vagy épp „kiéhezettnek” látják, és ennek megfelelően mindent elkövetnek, hogy „föltáplálják” a gyerekeket. A leggyakoribb viselkedés az étel folyamatos kínálása a következő mondatokkal: – Olyan sovány vagy, na gyere, megetetlek!, vagy – Nem adnak neked otthon enni? No, majd a mama főztjétől jól laksz, stb.

Mint ezekből is látszik, a betegség mindenképp kapcsolatban van az anyós-meny konfliktussal, ugyanis egyfajta etetés körüli rivalizálás figyelhető meg a hátterében, így kezelésére családterápiát javasolnak a szakemberek.

Azután, mikor a megszeppent gyerekbe belediktálták az indokolatlanul magas kalóriatartalmú három tányér levest, két tányér főételt és az egy felnőtt férfi egész heti energiaszükségletét fedező desszertet, újabb adag elfogyasztására biztatják a kicsit: – Kérsz még egy kis húslevest?

Ha az unoka ilyenkor ellenkezni próbál, akkor egy olyan játszma veszi kezdetét, ami a gyermek megtöréséig tart, mint azt az alábbi interjúrészlet is jól mutatja:

– Biztos nem kérsz?

– Nem.

– Na, csak egy kicsit!

– Elég volt.

– Látom, hogy fér még beléd! Tessék, egyél!

– Jóllaktam!

– De finom!

– Nem kérek!

– Hát nem ízlik? – Mrs. Smith szája lefelé görbül, hangja szomorúságról árulkodik.

– De igen!

– Jól van, ezt már szeretem, tessék. – a kis Jim tányérjára újabb óriás bécsi szeletet és dupla adag köretet tesz. A kisfiú lesütött szemmel enni kezd, izzad, az ájulás kerülgeti.

A kutatók a vizsgálat egy későbbi szakaszában kórosan elhízott gyermekek képeit mutatták az idős hölgyeknek, akiket arra kértek, hogy jellemezzék az azon látott kisfiút, vagy kislányt. A tudósok legnagyobb megdöbbenésére folyamatosan két válasz ismétlődött: „jó húsban van”, illetve „erőscsontú”.

A pszichoanalitikus dr. Prof. habil. Mesmer szerint a nyugdíjas asszonyok tudat alatt szeretnék visszakapni fiukat/lányukat, akit menyük/vejük elragadott tőlük, és egy gyermekkel is magához láncolt, ezért törekednek arra, hogy a gondoskodás álcája alatt halálra etessék az útjukban álló unokát, hogy ismét létrejöhessen szoros szövetségük a saját gyermekükkel. Ezzel szemben a narratív terapeuta, dr. Humbug azt valószínűsíti, hogy a nagyszülők a saját gyermekkorukban, a második világháború alatt elszenvedett éhínséget olyan mély élményként élték meg, hogy a következő generációkat szeretnék ilyen módon fölkészíteni egy hasonló kataklizmára. Peter Cheater, családterapeuta, a jelenség rendszerszemléletű értelmezését javasolja, miszerint az idős asszonyok dominanciájukat juttatják így érvényre részint az unokával, részint menyükkel/vejükkel szemben. Ebben a helyzetben a szülők felelőssége gátat szabni a nagymamák féktelen etetési kedvének. Fontos, hogy felnőttként és nem szülőjük gyermekeként kell föllépniük saját gyerekeik védelmében. Végül a feminista pszichológus, Georgina Rambo egyenesen gyermekbántalmazásnak nevezi ezt a viselkedést, és arra szólítja föl a gyermekvédelmi szervezeteket, hogy védjék meg a csöppségeket a nagyszülői abúzustól.