Valahol Los Angeles romjai között, 2057. november 30.

A Library Tower vihar tépte tetejéről jól látszik a város. A szétmálló romokon ott van a természet lábnyoma. ’50-ben a víz és a szél, ez a két együgyű elem egy nap alatt szellemvárost csináltak a nyugati part központjából. Los Angeles, 18 millió halott óriási síremléke.

Szeretem ezt a tájat, itt pont úgy néz ki a világvége, mint a filmeken. A többi nagyváros szinte mind érintetlen, csak pár betört ablak, kiégett autó, meg kiszáradt növények, mintha még mindig azt hazudnák, hogy minden rendben van. Itt legalább szembejön az igazság.

A sok idióta elkerülte, inkább északra menetek, ahogy a híradó mondta nekik. Különben is, ki lenne akkora barom, hogy pont egy szellemvárosba költözzön? Épp ezért jöttem ide. Itt nem piszkál senki. Ráadásul Los Angeles-t nem ürítették ki, mint a többi helyet, itt egyetlen nap alatt jött el az összeomlás. Ez pedig azt jelenti, hogy a hulláknak bőven vannak eltemetett készleteik, csak egy kis gyomor kell, hogy kiássa az ember, elvégre nekik már úgy sincs rá szükségük. Nekem meg van gyomrom…

Rowen Craig százados, a japán háború hőse. Hah! Ha terhes anyákat, csecsemőket, meg kisgyerekeket tudtam halomra gyilkolni, akkor ez már meg se kottyan. „Férfimunka volt!” – rázták a kezem a sokcsillagosok, ahogy egyik plecsnit nyomták a mellkasomra a másik után, de engem csak az érdekelt, apám mit szól hozzá.

Nyikorgott a szúnyoghálós ajtó, a veranda is föl-följajdult a bakancsom alatt, mikor azon a borongós kora őszi estén hazaértem. „Jó estét uram!” – köszöntem dagadó mellkassal, ahogy beléptem, de az öreg föl se nézett a TV elől. A szemein elmosódva tükröződött az egész világ, villódzó, dobozba zárt képekben. A kezében üveg. Az olcsó whisky már csak az alján lötyögött.

Azt hittem nem vett észre, hát közelebb léptem és újból köszöntem. „Leülni!” – parancsolta halkan, elkent, rekedtes hangon és én azonnal engedelmeskedtem. Azt tettem, amire születésem óta neveltek. „Mikor kölyök voltál… – szünetet tartott, mindig így beszélt, mikor már nagyon részeg volt –, tudni akartad, miért iszom.” – nagyot nyelt és valami furcsa, ismeretlen grimasz ült ki az arcára – „Hát most már tudod. Már közénk tartozol.”

„Köszönöm uram!” – nem fogtam föl igazán a szavait. Rám nézett, a szeméből néma könnyek csorogtak, de a hangja kitisztult és olyan gyűlölettel telt meg, mint mikor szíjjal vert a fészerben, valahányszor megtagadtam a parancsot, vagy nem megfelelően teljesítettem. „Mit köszönsz?”

Kezdtem zavarba jönni, nem értettem semmit. A tengerészgyalogsághoz apám miatt jelentkeztem. Az volt az élete, amíg nem nyugdíjazták az ital miatt. Érte mentem Japánba és érte öltem, mindig csak érte. Erre most nem a büszkeséget láttam az arcán, hanem megint azt éreztem, hogy rossz vagyok, hogy miattam halt bele anya a szülésbe, hogy megint valami szörnyűséget tettem. Hiába voltam mindenütt a legjobb, hiába a rengeteg kitüntetés, meg rang, nekem csak egy ember szava számított, és ha Flint Craig őrnagy nem mondta azt valamire, hogy jó, akkor az nekem nem volt jó.

„Köszönöm, hogy azt mondta, most már közénk tartozol!” – böktem ki végül katonásan. – „Most már én is férfi vagyok!” – (Apám szerint, aki nem szolgálja a hazáját egyenruhában, az nem férfi.)

„Nem – rázta meg a fejét –, a gyilkosok közé tartozol.” – válaszolta rekedten és újra a TV felé fordult. – „Lelépni!”

Arra még emlékszem, hogy a lépcsőig támolyogtam, aztán már csak a vécében tértem magamhoz. Az egész teleokádva, én meg két kézzel öleltem. Percekig tartott mire rájöttem, hogy nem otthon vagyok. A távolból valami zene dübörgött, a falon matricák és grafitik. Tök részeg voltam. Aztán az órámra néztem. Egy hét kiesett…

Hirtelen a csésze alján kavargó zavaros löttyből valamiért fölrémlett egy könyörgő japán nő Oszakából. Hiányzott a fél karja, talán gránát vitte el. Nemrég történhetett, mert még csordogált a vér a csonkból. Letérdelt elém, megfogta a kezem, könyörgött. Nem értettem, mert japánul mondta. A fejéhez nyomtam az M92-est és szétlőttem. Erre egy kisgyerek szaladt elő sírva abból a romhalmazból, amerre a nő mutogatott. Azt hittem nekem támad, de ő az anyjához rohant, lekuporodott mellé és átölelte. „Tűz!” – hallottam a fülesből és én jó katona voltam.

Egyszerre megfordult velem a világ és percekig csak fuldokolva hánytam. Én nem ezt akartam. Kiskoromban arról álmodoztam, hogy író leszek. A hétköznapok kegyetlen rettenetéből csak a könyvek jelentették a kiutat, és mikor mindent kiolvastam, ami otthon volt, történeteket kezdtem kitalálni. 8 évesen Phil bácsitól kaptam egy írógépet. Apámnak nem tetszett a dolog, de a második üvegig nem szólt. Aztán meghallotta, hogy gépelek, feljött a szobámba és kihajította a masinát az ablakon azzal, hogy „az írás buziknak való”.

Mire Európába vezényeltek, már én is rendszeresen ittam. Nem ment máshogy, de csak ehhez értettem. Nem láttam a kiutat. A szerencsétlen, lesoványodott arabok, meg niggerek legalább megpróbáltak ellenállni, de attól se lett könnyebb. Aki nem piált, az lőtte magát, vagy belebolondult. Ha néha hazamehettünk, mindig kaptunk plecsniket, meg vállveregetést, mintha minden renden volna azzal, amit csinálunk. „A haza érdekében.” – mondogatták.

’53-ra aztán nagyon eldurvult az egész. A francia hadsereggel szabályos háborút vívtunk, de a hírekben erről egy szót sem lehetett hallani. Tökös gyerekek voltak azok a csigazabálók, de lószart se értek a lopakodó vadászok, meg a robotrepülők ellen. Mi már csak a maradékot takarítottuk. Novemberben egy házát védő bácsika eltalált a vadászpuskájával, mire megkaptam az egyetlen plecsnit, ami még hiányzott a gyűjteményemből, a bíborszívet, meg egy kényelmes ágyat a denveri katonai kórház rehabján.

„Drogos, vagy alkoholista?” – kérdezte az orvos, aki fölvett. „Hogy mondja?” – értetlenkedtem. Ez volt az első kérdése, ahogy bejött a kórterembe. „A vérképét elkeverték valahol, maga drogos, vagy alkoholista?” – ismételte meg türelmetlenül a kérdést. „Piás vagyok.” – válaszoltam szemlesütve.

Csak később tudtam meg, hogy ha azt mondom, egyik sem, azonnal az elmeosztályra visznek. Na, itt kaptam őszinteséget. Valami kibaszottul szenvedtem. Hallucináltam egy héten keresztül. Fura színű állatokat láttam, meg halottak beszéltek hozzám éjszakánként. „Delírium tremens” – csak ennyit mondott a csinos nővérke, mikor megkérdeztem, mi történik velem.

Sonja igazán belevaló csaj volt. Úgy tudott az ágyhoz kötözni segítség nélkül, hogy csuklani sem volt időm. Pedig csak 45 kiló lehetett, én meg 120. A bátyját Kubában lőtték le, akkor jelentkezett nővérnek. Előtte filozófiát tanult az állami egyetemen, éjszakánként meg… hagyjuk. Megfogadta, hogy katonákkal nem randizik, de egy ilyen jól fésült, gyógyulófélben lévő alkoholistának ő sem bírt nemet mondani.

Már nem is tudom, hogy a vízkorlátozások, vagy a H2R5 járvány miatt törtek-e ki zavargások, de lényeg az, hogy kijárási tilalom volt érvényben este 6 után. A katonasággal viszont sok előny járt, az egyik, hogy ránk ez nem vonatkozott. Csak fölmutattam a parancsot, és máris felemelkedtek a sorompók. Persze minden hely bezárt, így csak furikáztunk föl-alá, meg várost néztünk, de nem zavart. Sok volt bennünk a közös, összekötött a fájdalom…

Úgy volt, hogy januárban küldenek vissza, mert gyorsan gyógyultam, aztán minden fölborult. Karácsony előtt az egész országban kihirdették a szükségállapotot, mert kevés volt a víz. Átkerültem aktív állományba az egyik ellenőrzőpontra pár nemzeti gárdás arc mellé. Azok a pelyhes állúak lószart se tudtak, csak a pofázás ment, meg a céltáblákra lövöldözés. Örültek, hogy végre parádézhatnak. Szilveszterig nem is történt semmi extra, csak néhány akadékoskodó öltönyös szólogatott be néha. Kaptunk rendesen kimenőt, meg minden.

Sonja és én konfettikben henteregtünk a kis garzonja franciaágyán, mikor összeomlott a tőzsde. Az utcán máskor is volt petárdázás az újév ünnepén, úgyhogy sokáig föl se tűnt, hogy mi folyik odakint. Egyszerűen átaludtuk a világvégét.

Három napunk volt egymásra és egy percét se akartuk elvesztegetni, ezért a szabályzat ellenére mindketten kilőttük a holofonunkat és csak mi léteztünk egymásnak. Először az lett gyanús, mikor másodikán leállt a fűtés és elment az áram. Borús nap volt, a ház napelemei fabatkát sem értek.

Sonja kint állt az erkélyen, a kezében a cigi már füstszűrőig égett, de még mindig fogta, mikor hátulról átöleltem. Nem vett észre, csak mereven nézett valamit a szemközti házban. Követtem a tekintetét… első pillantásra olyan volt, mintha száradó ruhák lógnának az egyik lakás nappalijában, de jobban megnézve nem ruhák voltak…

A holofonon láttuk, ahogy helikopterképekről mutatják Denvert és valami zavargásokról karattyolnak. Az ablakból nekünk is feltűnt egy füstoszlopot, ha balra kihajoltunk. Szó nélkül fölkaptam a zubbonyt, meg a gyakorlót és rohantam az állomáshelyemre. Az egész elhagyatott volt, csak Steve ült a kis homokzsákokból rakott bódéban… a szájában még mindig ott figyelt a Scar 3 csöve és ha fölteszem az éjjellátót, bizonyára azt is látom, ahogy a red dot lézerfénye átvilágít a koponyán éktelenkedő lyukon.

Sosem szerepelt a hírekben, de mikor kiderült, hogy nálunk is elfogyott a víz, rengetegen választották a könnyebb utat. A város elhagyott csatatérre emlékeztetett, mikor a kórházhoz rohantam. Mindenfelé hullák és roncsok, de élők sehol. Sonja az egyik kórterem ajtajában állt és csak nézett befelé. A szar, a vizelet bűze, meg az égett hús szaga mindent elárult, nem maradt itt semmi. Kivonszoltam a karjánál fogva, belöktem egy ósdi Humvee anyósülésére és beletapostam a gázba. Nem tudtam, hogy merre, csak azt, hogy onnan el. A rádión több egység is bejelentkezett, de ettől csak még idegesebb lettem. Egyikük sem tudta, mitévők legyenek. Nem volt gyülekezési pont, nem jött erősítés, nem zajlott mentés. Mintha eltűnt volna a főparancsnokság, egyszerűen teljes volt a káosz.

Kicsi korom óta most féltem először. A seregben az elöljáró, mint egy szigorú szülő mindig megmondta, mit tegyünk, erre most magunkra maradtunk. A holofonon láttuk, ahogy a katonák ürítik ki a városokat és mi pontosan tudtuk, hogy ez mit jelent…

Denver délkeleti szélén végre megtaláltuk a helyi parancsnokság maradványait, hogy szolgálatra jelentkezzünk. A vízhiány miatt folyamatossá vált az erőszak az utcákon. Nálunk alakult legrosszabbul a helyzet, mert a helyi rendőrség is a tüntetők mellé állt. Mi vettük át a helyüket, de ahogy bárhol és bármikor, itt is hamar bebizonyosodott, hogy a hadsereg nem jó rendfenntartó. Mindenesetre valahogy csak sikerült úrrá lenni a helyzeten és lenyugtatni a lakosságot, pláne, hogy a híradó éjjel-nappal azt szajkózta, hogy északon jobb a helyzet, mire tömegesen útnak indult az a rakás barom.

A hónap közepére olyan alacsonyra csökkent az itt maradók száma, hogy a készleteinkből újra futotta normálisabb fejadagra még a civileknek is, ami viszont aggasztó volt, hogy a vezérkar és a kormány még mindig nem jelentkezett és persze megindult a találgatás. Ha nincs Dru tábornok, bizonyára mi is szétszéledtünk volna, mint Amerika szerte a bajtársak. Aztán jött a CIA, és a közös ellenség még egyszer utoljára egységbe kovácsolta a nemzetet egy pillanatra. Nélkülük talán egymást irtottuk volna ki, ahogy kicsit átlátjuk a helyzetet, így viszont beletelt pár hétbe, hogy tisztuljon a kép. Ha Predatorok bombáznak és Excalibur tankok elől kell bujkálni a romok között, kicsit nehezebben megy a gondolkodás.

Ahogy ezzel a sok távirányítású kütyüvel küzdöttünk, olyan érzésem volt, mintha a Terminator filmek elevenedtek volna meg és a gépekkel háborúznánk. Később, mikor elfogytak a kormány mocskos kis játékai, kibújtunk a fedezékeinkből, és mi is csatlakoztunk a Cheyenne-hegység felé nyomuló offenzívához, már újra azt a koszos, véres háborút láttam magam körül, amit jól ismertem. A CIA-nak akadt fegyvere bőven, de embere közel sem annyi, mint a haditengerészetnek, a légierőnek, meg a seregnek, ezért zsoldosokat fogadtak. A Blackwater, meg a többi ex-katonákból verbuvált „biztonsági cég” viszont nem sokáig volt lelkes. Árulóknak tekintettük őket, akik az egykori bajtársak ellen fordultak, így még csúnyábban irtottuk őket, mint az ügynököket.

Alig egy hétig tartott a menetelés és már a NORAD bunkernél voltunk, onnan pedig nem volt menekvés. A földalatti betonfolyosókon ezrével hullottak a katonák és a fegyveres civilek, ahogy a kormány emberei hátráltak. Hiába a szuper biztonsági ajtók, meg a mechanikus csapdák, a népharag egyszerűen mindenen átrágta magát.

Az elnök, mint valami gyáva féreg, a szobájában kuporgott az íróasztala alatt és sírt. Én találtam rá. Ahogy meglátta a képem, azonnal bepisált. Szűkölt, könyörgött, de nem érdekelt. Most először életemben örültem, hogy ölhetek. Ahogy meghúztam a ravaszt, átfutott az agyamon annak a rengeteg ártatlan nyomorultnak az arca, akiket ennek az embernek, meg az elődeinek a parancsára mészároltam le. Aztán apámra gondoltam.

A fegyver üres kattogása rántott vissza a valóságba. 150 golyót pumpáltam bele, de egyért se volt kár…

„Túléltük!” – kaptam a nyakamba Sonját a tábori kórház egyik sátrában, ahogy visszaértem a felszínre. Erre ő hosszan a szemembe nézett, aztán kedvesen csak annyit mondott: „A világvégét nem lehet túlélni, csak átélni.” – akkor nem fogtam föl, ez mit jelent.

Napokig fetrengtünk a győzelem mámorában miközben azt sem tudtuk, hogy mit nyertünk. Akkor azt hittük, a szabadságunkat, az életünket… lófaszt. Sok az ember, kevés a víz. Ennyire egyszerű volt a képlet, és ahogy ez összeállt, úgy ért véget az összetartás. A nagy víztározókat ugyanúgy rohanták le a tömegek, mint annak idején Indiában. Megszűnt a média, az irányítás, az állam… a civilizáció. A halál egyszerre értékesebb lett az életnél, már a többiek halála persze. Minden szomjas száj csak konkurencia, aki előled issza el azt a keveset, ami maradt. Ez az új korszellem.

Én ebből nem kértem. Mondtam Sonjának is, hogy jöjjön velem, de hiába, ő ápolni akart, én meg élni. Átvágtam a hegyeken, meg a Nevadai sivatagon és a kaliforniai partokig meg sem álltam. LA romjai közt az első pillanattól otthon éreztem magam.

Hónapokig minden csendes volt, aztán az egyik körutam során a szemem sarkából megláttam, hogy valami valószerűtlenül megcsillan. A külváros szélénél jártam, mögöttem a város, előttem egy autóroncsok tarkította sík pusztaság és kicsit odébb egy ósdi, kétszintes, vörös téglaház romja magasodott a táj fölé. Annak a tetején fedte föl a napfény az óvatlan betolakodót.

Amatőr volt, ezt már biztosan tudtam, mert a távcső üvegét nem kente össze, hogy észrevétlen maradjon, így viszont a megfelelő szögből nézve szinte világított a leshelye a gyakorlott szemnek. Úgy este hatig lapultam egy Chevrolett rozsdás csontváza mögött, hogy a szemébe süssön a lenyugvó nap. Nem voltam biztos benne, hogy nem vett észre, és nem akartam kockáztatni. Fedezékről fedezékre osontam, a lehető legkevesebbet mutatva magamból. Mi ugyan nem kaptunk olyan kiképzést lopakodásból, mint a Delta Force, az alapokat azért ismertem. Az elnyűhetetlen taktikai bakancs íves talpa tökéletes volt a hangtalan léptekhez és roncsokból, meg kicsavart fákból is akadt bőven a környéken, úgyhogy szűk negyed óra alatt mögé kerültem.

A téglafalba egykor U alakú vasdarabokat raktak egymás fölé létraként, és bár elég rozsdásnak tűntek, egy próbát megért a dolog. Ráadásul a lövészt is elbírta valahogy, mert semmilyen más út nem vezetett a tetőre. A Scar-t már rég G-45-ösre cseréltem, mert pontosabb, könnyebb és soha nem akad el, ráadásul ugyan úgy 5,56-os lőszer kell bele, amiből meg akad itt bőven. Nem akartam zajt csapni, ezért a hevederét szorosra húztam magamon, hogy egészen a hátamhoz simuljon. Így nem tudtam volna azonnal tüzelni, de a meglepetés előnyére építve nem is terveztem, hogy szükség lesz rá. Lendületesen, de megfontoltan haladtam, nem volt miért kapkodnom. Ha eddig meglátott volna, már rég nincs fejem. Ugyanakkor a lövész bármikor úgy dönthetett, hogy sétál egyet, vagy lemászik, ezért fölöslegesen se akartam elnyújtani a dolgot.

Ahogy közeledtem a tető pereméhez, úgy áradt szét a testemben az adrenalin. Még ennyi év után is, ha harcra került a sor, a szívem a torkomban dobogott és olyan lettem, mint egy túlfeszített gitárhúr. Szerintem épp ez az éberség nem engedte, hogy elpatkoljak, úgyhogy megtanultam becsülni.

Megdermedtem, mikor hallottam ahogy fészkelődik. Hosszú másodpercekig csak füleltem. A neszekből tudtam, hogy még mindig lesben áll és nem is sejti, hogy ott vagyok. Egészen lassan, óvatosan fölhúztam magam, de csak a szemem vonaláig, hogy belássam a tetőt, viszont magamból ne mutassak szinte semmit.

Az orvlövész előttem hasalt, nekem háttal és egy Barrett 2-est szorongatott. Azzal az ágyúval még akkor is halálos a lövés, ha nem talál telibe, úgyhogy a fegyverek terén jó ízlése volt, de egyetlen puska sem helyettesíti a kiképzést. Gond nélkül föltornáztam magam a peremre, kioldottam a G-45-ös hevederét, a vállamhoz emeltem és a tarkója máris megjelent a Red Dot távcsövében anélkül, hogy ebből ő bármit is gyanított volna.

Mély levegőt vettem és benntartottam, hogy a fegyver ne imbolyogjon. 8 méterről egy ilyen lövést nem lehetett elhibázni. Bumm!

A koponya érett görögdinnyeként robbant darabokra. Még arra se maradt ideje, hogy fölfogja, ami vele történik. Elégedetten léptem mellé és egy rúgással megfordítottam a tetemet. Sonja szétroncsolt arca nézett vissza rám…

Valahol a Venezuelai sivatag peremvidékén, Dél-Amerika, 2054. január 14.

Rágós a húsa. Nem finom. Olyan, mint Escobar bácsi, csak gebe. Lassú volt, kiszáradt. A tavamat akarta, hát lelőttem, mint abba’ a játékba’ a masinán. Pont úgy robbant széjjel az a busa feje. Azt szeretem a legjobban, meg a toroklövést. Mikor fuldokol a földön, mint régen azok a halak, vagy mik a néni konyhájába’.

Má’ nem kell csöndbe’ lenni, mint régen. Má’ most senki se jön, ha zajt csinálok. Fölgyújtottam az istállót, akkor se jött senki. Má’ énnekem mindent lehet. Nem mondja mamuska, hogy ejnye-bejnye, nem vág képen papuska. Dolgozóba’ vannak. Nem jöttek meg régóta.

Mikor lemerült a holofon és má’ nem volt kaja, a tántihoz mentem, az meg sírt, mint a kislányok. Elhozott ide. Azt mondta, mamuskáék majd utánunk jönnek. Öszvéren lovagoltunk, de a Pablo buta volt, mer’ megdöglött. Előbb nem akartam enni belőle. De aztán mégis. Finom állat a Pablo, kár hogy nincs belőle több.

Gyalogoltunk. Sokat mentünk, a talpam csupa seb lett má’. Tánti mindig tanított. Előbb írni, mer’ azt mondta, attól leszek éles eszű. Azt nem tudom mi, de akarom, sz’al gyakorlok. Aztán lőni. Előbb féltem a puskától, mer’ nagy a hangja, de király móka az. Aztán meg késeztünk. Az a legizgisebb! Jött két katona bácsi. Megdöfködtük őket. Akko’ még nem ettünk embert. A tánti szöcskéket fogott. Fuj! Undorítóak, de jó az ízük, csak má’ azok sincsenek. Mindig a hülye gyökerek, meg ezek a rágós barmok, mint ez a fejetlen itt.

A tánti köhögős volt. Mikor megjöttünk lefeküdt szunyókálni, azt’ nem kelt föl. Megbüdösödött. Jöttek azok a gringók. Azok má’ ettek embert. A tántit is megkóstolták, de megdöfködtem őket. Még nem voltak olyan gebék, mint ez. Soká’ undorodtam, de aztán megkóstoltam a nagyobbat, mer’ nagyon éhes lettem, a tánti meg nem kelt föl, mint a zombis játékba’, pedig má’ össze is harapdálták. Az emberhús szar, de a gyökér még szarabb.

Nagyon nem jó egyedül. Papuska, mamuska, most má’ jöttök, ugye?

Valahol Szváziföldön, Dél-Afrika, 2054. december 13.

„A múlt az ősök világa, a jövő a nagy szellemeké, csak a jelen a miénk, embereké.” – így mondták a régiek. A mi törzsünk a jelenben élt. Nem néztünk vissza, nem írtunk történelmet. Nem volt rá szükség. Amit tudnunk kellett, az ott volt előttünk. Aki a múltban él, fájdalomban él, mert csak a vesztességet látja, aki a jövőben, azt az álmai elvakítják és csak a lehetőségekre figyel. Hanem aki a jelen gyermeke, az ő szeme tiszta, csak ő látja a valót.

Az iskolában sokszor próbáltam ezt megértetni a diáktársakkal, de nem fogták föl őseim bölcsességét. Az egész nyugati világ nem fogta föl. Olyan sokan győzködtek az ellenkezőjéről, hogy végül én is elhittem, hogy ez mind badarság.

Nagybátyáim még dárdával vadásztak a ’70-es években és maguk készítették a kunyhót, ahol laktak, agyagból és nádból. Sokáig lenéztem őket, primitívek, ostoba vademberek voltak a szememben, akikről lepereg a kultúra. Szégyelltem, hogy közülük való vagyok. Egy idő után már történeteket találtam ki a családomról és ezeket meséltem minden új embernek, akivel megismerkedtem, hogy ne kelljen kínosan feszengenem, mikor az igazi rokonaimról beszélek.

Most tiszta a szemem, de túl későn lett az. Túl sokára vettem észre, hogy ezek a szikár kis emberkék ágyékkötőben többet tudnak a világról, mint a harvard-i filozófusok, a keleti guruk, meg a tudomány prófétái együttvéve. Ők voltak a bölcsek és én a vademberek közé álltam.

Ma már a jelenben élek, nem nézek vissza, de egy beszélgetés azért még sokszor kísért. ’98-ban, 25 évesen a második doktorimra készülve hazalátogattam. Meleg nyári nap volt, alkonyodott. Nagyapámmal a lenyugvó napot figyeltük. Agrár- és környezetmérnök voltam, telve becsvággyal és bizonyítási kényszerrel. Órákon át mondtam az öregnek, hogyan lehetne beindítani a földművelést, hogy többé ne kelljen éhezniük, ha kevés a vad. Ő szó nélkül hallgatott, mosolygott és figyelte a tájat. Végül csak annyit válaszolt, „jól van így”.

Ez a mondta fölért egy arculcsapással. Remegtem a dühtől és a szégyentől. Én voltam az egyetem történetének legfiatalabb oktatója, ráadásul már majdnem kétszeres doktor, az egész tudományos közösség ismerte a nevem és nem volt szakmai konferencia, ahova ne hívtak volna meg beszélni, erre ez a tudatlan vénember, aki a falujából se dugta kis soha az orrát, csak így félresöpri amit mondok. Mintha egy barlangrajz készítő azt mondaná Picassónak, hogy ócska, amit csinál.

Olyan is volt. Csakhogy ő volt Picasso, én pedig a barlangrajz készítő. Ő a jelenben élt. Látta, hogy a világ jól el van rendezve ahogy van, nekünk kell alkalmazkodni hozzá, nem fordítva. Ezt látta a Professzor is, mikor ’92-ben az első klímacsúcsról kisétált azzal a halk, orra alatt eldörmögött mondattal, hogy „hülyék”.

Rio de Janeiro hemzsegett a sok természettudóstól, meg a politikusoktól. Minden nagy egyetem és tudományos műhely küldött delegáltakat, de nem csak ők, ott volt a NASA is. Először nem értettük, mit keresnek ott. Az első hetekben csak hallgattak, míg a kollégák az eredményeikről meséltek. Akkor már évtizedek óta végeztünk méréseket a víz és a levegő minőségéről, az üvegházhatás gázokról, meg az éghajlat változásairól. Elég adat gyűlt össze.

A történészek később ezt a konferenciát nevezték az első nagy fordulatnak a környezetvédelmi kérdések terén. Igazuk is volt, csak nem abban az értelemben, ahogy a könyvekbe bekerült. A világ vezetői két egyszerű kérdést tettek föl nekünk: létezik-e a globális felmelegedés, és ha igen, akkor az ember okozza-e. Mi mindkettőre bólintottunk. Rio annyiban volt fordulat, hogy a politikusok, meg a pénzemberek ekkor néztek szembe először azzal, hogy valós veszéllyel állunk szemben és radikális életmódváltásra van szükség, ha el akarjuk kerülni.

Ezután volt pár nap szünet, majd megértettük, miért jöttek a NASA-sok. Mikor egy alacsony, kövérkés mérnökük arról kezdett beszélni, hogy olyan technológiákat fejlesztenek, amikkel az életmódunk föladása nélkül elkerülhetjük a klímaváltozást, az öreg 10 perc után egyszerűen fölállt és látványosan kisétált. Egy pillanatra az előadó is kizökkent, de aztán folytatta. Mind napirendre tértünk fölötte, őt sem kérdezték az esetről később, pedig aznap a Professzor volt az egyetlen, aki valamit mondott is, nem csak beszélt. Többet nem jött konferenciákra, két év múlva meg is halt. Elfelejtettük.

Csak lassacskán fogtam föl, miért hagyta ott aznap az előadást. A 2010-es évek elején egymást érték a klímacsúcsok. Egyre többet és többet értettünk meg abból, ami történik, és egyre pontosabban láttuk, milyen jövő vár majd ránk. ENSZ jelentéseket írtunk, javaslatok tömkelegét tettük le az asztalra, és a zöldenergia projektek is egyre izmosabban dübörögtek. Cancunban azt hittük, most tényleg nagy fordulat jön, miközben egy egész szekció már csak azzal foglalkozott, hogy olyan stratégiákat és eszközöket fejlesszenek ki, amikkel alkalmazkodni tudnak az emberek a klímakatasztrófa utáni világhoz.

Egy diákom döbbentett rá az igazságra, mikor egy előadásom közben pimaszul azt kérdezte, „tanár úr, tehát azt akarja mondani, hogy a világ vezetői nem is szeretnék elkerülni a klímaváltozást, ehelyett alkalmazkodni próbálnak hozzá?” Persze azonnal nevetségessé tettem két keresztkérdéssel, hogy a zavaromat leplezzem, de még napokig ott keringett a mondat a fejemben, és ha elbambultam, mindig azon kaptam magam, hogy a választ ízlelgetem. Nagyon keserű volt kimondanom az igent.

A lépések, amiket a fenntarthatóságért tettünk csak akkor bizonyultak volna elégségesnek, ha sokkal kevesebben vagyunk, mondjuk úgy 100 millióan, ehelyett a föld lakossága épp akkor lépte át a 8 milliárdos határt. Az ózonréteg egyre vékonyodott, mi erre a mesterségesen előállított ózon kifejlesztésével válaszoltunk, nem a károsanyag-kibocsátás visszafogásával. Még a gazdasági világválság sem tudott gátat szabni a szennyezés növekedésének. Radikálisabb intézkedések kellettek.

Ettől kezdve minden eszközömmel azon voltam, hogy fölnyissam a kollégák és főként a politikai és gazdasági elit szemét, hogy a klímakatasztrófával lehetetlen együtt élni. Lett is eredménye: többet nem hívtak előadni, sőt, hamarosan már hallgatóságnak sem. Belőlem is amolyan vészmadár lett, akire kár figyelni. Mind így jártunk, akik az igazságot kimondtuk. Ahelyett, hogy a Földet próbáltuk volna óvni, a Marsot akartuk lakhatóvá tenni. A terraformálással foglalkozó tudósok mind elméleti szakemberek voltak, nem vették észre, hogy az emberiség már a gyakorlatban megvalósította az elgondolást, csak épp megfordítva: egy élhető bolygó klímáját formáltuk lakhatatlanná.

Aztán jött ’22 és az Indiai tragédia. Akkor már otthon is szörnyű volt a helyzet. ’16-ban fölgyorsult az éghajlatváltozás és a föld rohamtempóban elkezdett száradni. Ott voltam, mikor ’23-ban Mozambikban kitört a lázadás… Hullák között bújtam el, vért és pocsolyalét ittam, ha találtam. Sokszor hánytam, teljesen legyengültem, de valahogy mégis eljutottam a partig és egy halászcsónakon Dél-Afrikába, onnan meg repülőn vissza Angliába. Darwin szerint az ember az evolúció csúcsa, tévedett. Csak egy öntelt, korcs majom, aki egyedül az erőből ért.

Miután a bőrömön éreztem a világvégét nehéz volt vígan fecserésző, nevetgélő párok között sétálgatnom. Legszívesebben mindre ráüvöltöttem volna, hogy „nem látjátok?”, de nem tettem. Az ital segített némának maradnom. Mindent elittam. Soká éltem az utcán is. Mikor egy ételt osztó nővér megkérdezte, miért dobom el az életem, azt feleltem „az élet dob el mindnyájunkat”. Azt hitte, megőrültem. Nem tévedett. Addig a jövőben éltem, most a múltban. A szemem ugyan úgy csukva volt, mint korábban, csak én hittem másképp attól, hogy egy kevés fény egyszer átderengett a szemhéjamon. Több mint 20 évet hányódtam így egy kukákból és dobozokból tákolt kalyibában.

Végül meghallottam őseim bölcsességét egy tagbaszakadt biztonsági őr szájából egy áruház parkolójában: „te nem tartozol ide”, mondta. Igaza volt. Még mindig a származásom elől menekültem, de már nem szégyenből, hanem félelemből. Nem tudtam, a falummal mi történt, csak azt ismertem, ami Mozambikban volt. Hajóra szálltam és elindultam haza. A csempész, akivel utoljára utaztam, nem értette mit akarok Szváziföldön, csak röhögött rajtam, de akkor már elfogadtam a sorsom.

Sokáig azt hittem, mások nem értenek engem, pedig én nem értettem őket. 73 év kellett, hogy rádöbbenjek a tévedésemre, hogy végül tényleg én legyek az, akit nem értenek, amíg én értem a másikat. Egész addig a falu legbölcsebb emberének tartottam magam, pedig én voltam a legostobább, mert nekem ehhez a tudáshoz egy életet kellett leélnem, míg a többieknek elég volt 14-15 év is.

Ma már a jelenben élek és látok. Látom, hogy a falu eltűnt. A természet mindent elrendezett: ahol nincs víz, ne legyen ember se. Így van ez jól. A magány nem zavar, a természet beszél hozzám. A szél atomháborúkról mesélt mikor idejöttem, a tenger és az ég megmutatták a nyugati világ végét, mert már nem ringatnak hajókat a habok és a lég is újból a madaraké lett. Gaia elvette tőlünk, ami nem volt a miénk és a vakokat megölte. Könyörtelen, mondhatnánk, de mi talán kegyesebbek voltunk hozzá?

Mindig többre vágytam, a csodát hajszoltam, pedig a csoda végig ott volt a szemem előtt, csak nem abban az alakjában, amit én ismertem. A tudományban égő csipkebokrot kerestem, szétnyíló óceánt, beszélő kősziklát. Nem tudtam, hogy ez mind csak olcsó mágia. A csoda maga az élet.

Valahol az Észak-Kanadai erdőségben, Észak-Amerika, 2058. szeptember 19.

Még mindig könnyek között fuldokolva ébredek, pedig már négy éve annak… Iszonyúan fáj újra és újra átélnem, de olyankor legalább Hettit megint a kezeim között érezhetem. Csak 6 éves volt, az istenit! Kinek ártott? Egy szerencsétlen kislány, aki nem tehetett semmiről! Ránk voltak dühösek, de őt érték el…

Már nem áltatom magam azzal, hogy meg akarok halni. Rengetegszer megtehettem volna, de én inkább öltem. Ezerszer hallottam, hogy gyilkos vagyok, egy rohadt gyilkos, pedig csak kis kosztümben jártam tárgyalásról tárgyalásra… hát most már tényleg az vagyok. Igen, ma már tudom mit jelent elvenni valakinek az életét, hogy te tovább élhess. Olyankor nem gondolkodom, csak ösztönösen teszem a dolgom. Fáj létezni, keserves kín minden pillanat, de a lelkem nem hagy örök békére lelnem. Nem érdemlem meg… még nem.

Persze könnyű minket hibáztatni, könnyű azt mondani, hogy a világot a multik, a politikusok, a bankárok, meg a lobbisták tették tönkre. Ez baromság! Együtt csináltuk, mindannyian. Rövidlátóak voltunk? Csak a profit érdekelt minket? Egy fenét! Pontosan tudtuk mit kellene tenni, de ha megtesszük, népfelkelés tör ki. Ha korlátozzuk az áramot, a szabad olajáramlást, meg a szabad piacot egykettőre megszűnik a kényelem. Ha a cégek környezetbarát technológiával és alapanyagokból dolgoznak, eltűnnek az olcsó áruk és a boltok kiürülnek, nem beszélve az éhinségekről. Ha amerikai munkásokkal dolgoztatunk, hogy ne szennyezzünk a szállítással, akkor talán mindenki boldog lesz? Persze, mindaddig, amíg meg nem látják a termék árát a polc szélén.

Bűnbak kell? Hogyne kellene. Könnyebb valakire ujjal mutogatni, mint szembenézni a ténnyel, hogy az egész, társadalomnak hívott rendszer volt a hibás. Hogy az életmódunk nem volt zöld, de nem ám. Koromfekete volt az olajtól, a füsttől, meg a nukleáris fűtőelemektől.

Demokrácia, népuralom? Nem volt demokrácia. A nép csak szájtáti idióták gyülekezete, akiknek nyűg az uralkodás felelőssége. Elvárták, hogy tejben-vajban fürösszük őket és oldjuk meg a saját életük problémáit. Mint egy rakás magatehetetlen csecsemő. Magasról tettek ők arra, hogy mi folyik a kongresszusban, csak az érdekelte őket, hogy nagyobb 3D TV-t, meg okosabb holofont vehessenek minél olcsóbban.

A politika rég nem az államigazgatásról szólt, hanem népszerűségi verseny lett belőle. Kötelező volt kiszolgálnunk az amerikai álomnak hívott életszínvonal megszállottságot… bármi áron. Soha nem térhettünk el tőle, mert a következő választásokon azonnal leváltottak volna és a támogatóink se pénzelik a kampányt. Ez a nagy büdös helyzet.

A szavak szintjén persze mindenki nagyon zöld volt, meg humanitárius, de mikor eljött a tettek ideje, akkor a kényelemszeretet mindent legyőzött. A nagy Amerika, a szabadság zászlóshajója szó nélkül igázott le népeket a vízért, csak rá kellett mondani, hogy államérdek. Vietnam miatt még tömegek tüntettek a nagyszüleim idejében, most meg netes tiltakozás se nagyon volt.

Én már a „szomjas” generációhoz tartozom. Együtt nőttem fel a vízlázadásokkal Indiában, meg Afrikában. Hozzátartoztak a kamasz éveimhez, mint a digitális drogok, vagy a bőr alá ültetett bankkártya chip. Apám is szenátor volt és engem is vezetőnek neveltek. A főiskoláról mindjárt a Demokrata párt Chicago-i alapszervezetéhez kerültem. Fiatalos hévvel és ködös gondolatokkal akartam megváltani a világot és csak abban voltam biztos, hogy ehhez előrébb kell jutnom a ranglétrán.

Nőként öltözködtem, mert tudtam, hogy az vonzó, de férfiként gondolkodtam, mert csak így vehettem föl a versenyt a többiekkel és mert nem ismertem mást. Nálunk egy szintig még előny is volt a karrierizmus, nem kellett folyton úgy tennünk, mintha minden áron családot szeretnénk, mint a republikánusoknál, de mikor kormányzó akartam lenni, Lerry, a kampányfőnök kerek perec megmondta, hogy férjhez kell mennem. 29 évesen buzgott bennem a tettvágy, ott akartam lenni a húsos fazék fölött és én akartam forgatni a merőkanalat, úgyhogy igent mondtam Bobnak, és világra szóló kirakat lagzit rendeztünk a sajtónak. Úgy voltam a házassággal, mintha csak egy kellemetlen egyetemi vizsga lenne, amit meg kell ugrani a diplomához. Hát nem az volt.

Bob a lagzi után is az én szobámba járt lefeküdni, meg aztán is, meg utána is és ez csak nem akart véget érni. Reggelente tükörtojással és Colgate mosollyal várt, beszélgetni próbált velem a munkámról, mintha értett volna hozzá. Sokszor mesélt magáról is. Fogalmam sincs, miket mondott, sose figyeltem rá. Számomra csak kellék volt, mint a tűzhely, vagy a mosogatógép, de egyszer olyat csinált, amit addig még soha senki: megkérdezte, hogy hogy érzem magam. Én, Sindy Harper. Nem a demokraták Chicago-i csillaga, vagy a kormányzóasszony, hanem én. Ő rám volt kíváncsi! Tényleg érdekelte, hogy hogy érzem magam. Halálra rémültem és csak pislogtam a semmibe. Fogalmam sem volt, hogy érzem magam. Akkor átölelt és én zokogni kezdtem.

Fura, sose sírtam, kislánynak sem. Mikor egyszer, talán 4 lehettem és bekönnyezett a szemem, anyám szigorúan megrázott és azt mondta, egy Harper nem sír. Jó gyerek voltam, megtettem, amit kért, de a sírással együtt lemondtam az érzésekről is. Egyszerűen nem vettem tudomást a szívemről. Nekem csak az agy világa létezett.

Nem emlékszem, hány órát voltunk így, de utána ránéztem Bobra, az én Bobomra, és többet nem vettem le róla a szemem, amíg élt. Addig nem voltam hozzá kedves, nem figyeltem oda rá, jóformán még csak személynek se kezeltem, fogalmam sincs, mit evett rajtam, de örökké hálás leszek neki érte. Aztán megkérdezte, hogy mit szeretnék és én újra elsírtam magam, de most én öleltem át…

A ’48-as választásokat már terhesen csináltam végig. Bejutottam végre a képviselőházba és felhőtlenül örülnöm kellett volna, de apa szívrohama és Bob frissen diagnosztizált agytumora mindent elrontott. Hettire eleinte nem is tudtam figyelni… igazából féltem tőle, legalábbis a terapeutám szerint. Meg aztán a kongresszusban is pörgött az élet.

Egyesek szerint a politikusok csak a lábukat lógatták, de ez nem igaz. Hajnali fél 5-kor keltünk és sokszor éjfélre kerültünk ágyba, meg persze a hétvégékre is akadt közfeladat bőven, úgyhogy miután elértem a gyermekkori álmom, olyan magányos és fáradt lettem, mint még soha. Bár nagy szükségem lett volna rájuk, akkor a férjem és az anyám nem tudott mellettem lenni.

Poszt-partum depresszió, szólt a diagnózis, és egy év Prozac felhőben kóvályogva múlt el az életemből. Egy év, amit Bobbal és Hettivel kellett volna töltenem. Igazán csak akkor ébredtem föl, mikor Bob leesett a kanapéról egyenesen az üvegasztalra. Mindent odaadtam volna, hogy kapjunk még időt, de a kaszás kegyetlen volt, vagyis akkor úgy éreztem…

Ma már tudom, hogy valójában kegyes volt hozzá. Nagyon is. Ő még úgy ment el, hogy egy békés világra csukta rá a szemét…

A halála másnapján jött a Cunami, ami elsöpörte a nyugati partot és kis híja volt, hogy Hettivel nem maradtunk ott mi is. Azt hiszem, Amerikának ez volt a vészharang. Utána minden megváltozott. Ettől kezdve lettem valódi anya és innentől került az államérdek nyíltan a szabadságjogok elé. Mind mogorvábbak lettünk a kongresszusban és azon kívül is. Mikor a következő évben az Európai vízkészleteket a NATO védelme alá vontuk, azt hittük megvan az ellenszer, hogy az USA túlélje a válságot. Akkor tényleg vakok voltunk. Nem akartuk, vagy talán nem mertük meglátni, hogy csak egy kis időt nyertünk, nem többet. De maguk sem akarták ezt meglátni! Az ’52-es választásokon történelmi sikert arattunk, akkora fölénnyel választották újra Stanley-t Clark-kal szemben. A republikánusok sírtak, mi ünnepeltünk, a világ meg a véghez közeledett.

Benne voltam a vízügyi bizottságban. Ott voltak a kezemben a jelentések, de senki nem szólt, hogy ez lesz. Senki nem mondta, hogy fél éven belül nálunk is kitör a H2R5, mert a szegény néprétegek és a menekültek már olyan szint alatt élnek, vagy hogy 11 hónap múlva minden összeomlik. Emlékszem, volt egy tanulmány ’53 elején, ami kimondta, hogy a pénz hónapokon belül értékét fogja veszíteni, de azt nem írták mellé, hogy ez mit jelent. Nem is írhatták mellé, mert akkor senki nem vette volna komolyan. Így meg nem értettük igazán. Az USA volt a világ legnagyobb szuperhatalma annyi atomfegyverrel és olyan erős hadsereggel, hogy egyetlen ország, egyetlen nép sem packázhatott velünk. Sebezhetetlennek hittük magunkat, és közben nem vettük észre, hogy most nem emberek ellen harcolunk, hanem a saját szülőbolygónkkal állunk háborúban.

A természettel szemben pedig semmink sem volt. 11 nappal az összeomlás előtt olyan technológiákról tartottunk bizottsági meghallgatást, amik a tengervízből iható, édesvizet állítanak elő. Mind lassú volt, drága, és kb. 40000 embert tudott volna itatni naponta, nem 400 milliót. Csak kőbaltánk volt tankok ellen. Dollár milliárdokat öltünk abba, hogy minden tüzelőanyag kimerülése után is tudjunk energiát termelni, és közben nem foglalkoztunk vele, hogy legyen mit innunk.

Mikor elfogyott a víz, összeomlott a tőzsde, megszűnt a dollár, akkor mi éjszakákon át csak válságtanácskoztunk. Még mindig nem akartunk szembenézni azzal, hogy a saját lakosságunk ellenünk fordult. Nem volt tovább. A készleteinkből mondjuk egy millió embert tudtunk volna életük végéig életben tartani, a többit meg le kellett volna ölni, mint az állatokat. Már az első óra végén ott volt mindez a levegőben, de egy álló hétig nem mertük kimondani. Aztán megtettük… Csak azzal nem számolt senki, hogy egy ilyen parancsot ki hajt majd végre. A rendőrség szóba sem jöhetett. A hadsereg? Voltak elegen, sőt, túl sokan is, és akadt felszerelésük hozzá, de mészárolják le a saját családjukat, aztán a bajtársaikat? Az FBI? Ugyan az, mint a rendőrök, se fegyverzet, se gyomor egy ilyen akcióhoz. Persze hogy a CIA-hez fordultunk.

Ők nekiláttak, de bár ne tették volna… Addig csak káosz uralkodott mindenütt, de most a szomjazó tömegek közös ellenséget kaptak és megindultak észak felé. Végül nekünk is menekülnünk kellett. Lesodródtunk az útról Niagara Falls-nál. Nem tartoztunk az elnök közvetlen kíséretéhez, nem jött értünk felmentő sereg. A fiúk egy darabig tartották magukat, de kifogytunk a golyókból, és akkor… Istenem… Széttépték. Élve széttépték… Hallom, ahogy sikít… Az én kislányom…

Nem emlékszem, hogy menekültem meg. Mikor magamhoz tértem, egy CIA-sel szemben ültünk egy csatornában két nappal később. (A dátumot csak a holofonomról tudom.) Brad igazi kemény fickó volt, semmi nem hatotta meg. Hitt benne, hogy minden helyrejön, hogy Amerikát nem lehet legyőzni. Aztán megreccsent a rádiója, és egy fakó hang közölte, hogy az elnököt megölték, a Cheyenne hegységbeli NORAD bázis, a főhadiszállásunk elesett. Brad arcán nem látszott semmi, csak a szokásos egykedvűség. Még akkor sem, mikor a halántékához emelte a szolgálati fegyverét és kiloccsantotta az agyvelejét. Elvették a hitét. Akkor, az ő szájából hallottam utoljára, hogy Isten áldja Amerikát. Ezek nem csak Brad utolsó szavai voltak, hanem az Egyesült Államok utolsó szavai is.

 Mi csak vissza akartuk szerezni az irányítást az események fölött… Nem tudtuk elengedni a hatalmat. Nem ismertük föl, hogy már vége van, hogy már nem lehet helyrehozni.

Hetti, bocsáss meg nekem!

Valahol Észak-Európában, 2056. július 7.

Nem volt globális atomháború, nem támadtak ránk ufók, a számítógépek nem fordultak ellenünk és nem tört ki járvány sem, ami mindenkiből zombit csinált volna. Nem egyik pillanatról a másikra történt. A természeti katasztrófák normálisnak tűntek, hozzászoktunk az évi egy-két cunamihoz a hírekben, meg az áradásokhoz. Az egész szervezetten zajlott, fokozatosan, és ez benne a legidegesítőbb. A vezetőink folyton azt szajkózták, hogy „minden rendben van, urai vagyunk a helyzetnek”, és mi hittünk nekik. Inkább nekik hittünk, mint a saját szemünknek, mert kényelmesebb volt. Istenem, milyen vakok voltunk!

Emlékszem az első víz lázadásra ’22-ben. Indiában a szomjazó milliók, akik már hónapok óta jegyre kapták a vizet nekimentek a tartályokat őrző katonáknak. A CNN-en élőben néztük a mészárlást, ahogy a fegyvertelen tömeg rohan a géppuskatűzbe. Nem is látszottak az emberek a távoli helikopterképekről, csak valami véres hullámzó massza, ami egyre közelebb hömpölygött az egyenruhásokhoz. Aztán elfogyott a lőszer és a hullám ellepte a fedezékeket. A közeliken mutatták, ahogy puszta kézzel megnyúzzák az indiai elitalakulat kommandósait. Azután azt is, hogy az iménti bajtársak kővel verik be egymás fejét a vízért.

Döbbenten álltunk a koli szobában, nem fogtuk föl mi történik. Tudtuk, hogy ez igazi, de mégis olyan volt, mint egy film, egy sampon-, meg egy borotvareklám között. Az egész túl messze történt…

Engem akkor, 20 évesen jobban érdekelt, mi van Emma blúza alatt, mint ez a rettenet. Pár hétig még beszéltünk róla, gyűjtöttünk adományokat, egyetemi vitakört is szerveztünk, aztán annyi. Elfelejtettük, hogy 40 millió ember halt meg egyetlen nap alatt.

A híradó korábban is tele volt háborúkkal, utcai harcokkal, meg gyilkolással. Hozzáedződtünk. Mikor fekete Afrikában egymás után ismétlődtek meg az Indiai események, nekünk szinte föl se tűnt. Nem volt érdekes, a TV is csak pár mondatot szánt rájuk egy-két fotóval. Emiatt már nem szakították meg az adást.

Egy kép azért még ma is eszembe jut, amin valami helyi hadúr jól táplált, pszichopata gyilkos kinézetű embereit lesoványodott nők élve megeszik, azt hiszem talán Angolában…, de az is túl messze volt.

Persze tüntettünk a háborúk, a népirtás, meg a nagy cégek környezet kizsákmányolása ellen. Szép plakát a kézben, látványos akciók, jól komponált beszédek. Közben meg a mekiben zabáltunk, kilószámra rendeltük az új ruhákat a szórólapozásból gyűjtött pénzen olyan pólókba bújva, amin az esőerdők megmentésére szólítottunk fel. Ha valami tönkrement, akkor eldobtuk és vettünk újat, de akkor is, ha csak kiment a divatból. És persze mindent Ázsiából kellett szállítani hajón meg repülőn, mikor mi a tengerek, meg a levegő szennyezése ellen tiltakoztunk. Nem láttuk az összefüggést. Én igazán csak azért jártam, hogy Emmánk imponáljon. Sikerült.

Úsztunk a szerelemben és a diákhitelben. Aztán jött a gyerek, az esküvő, a lakáshitel, a kocsi hitel, meg a többi. Kicsit bosszankodtunk a vízadó miatt, de semmi több. Ő kutatta az egyetemen a rák ellenszerét egy sokszorosan túlnépesedett bolygón, én meg terapizáltam. Kidolgoztuk a belünket, építettük a karriert, egymást gyűrtük, és nem vettük észre, hogy az összes kaja amit eszünk import, mert a földeken már nem terem meg semmi.

Egyik délután, mikor én vigyáztam Petire – talán 4 éves lehetett és lázas volt, vagy ilyesmi –, láttam egy fickót, aki arról beszélt, hogy a Kárpát medencében gyorsabban megy a fölmelegedés, mint máshol, ezért bizonyos vidékek elsivatagosodása egészen előrehaladt. Csak egy érdekes adatnak tűnt, mint hogy a jegesmedvék száma évről évre csökken. Sajnálatos, de mit lehet tenni? A boltok polcain így is volt árú, és mi nem foglalkoztunk vele, hogy honnan kerül oda.

Az értelmiséghez tartoztam pszichológia diplomával, meg egy rakás posztgraduális képzéssel, de mégsem állt össze, mi megy az egész világon. Vidéken nem volt munka. Na és, addig se volt. A parasztok csak azzal foglalkoztak, hogy sok a cigány a falvakban, egyre több a rablás, meg a késelés, romlik a közbiztonság. Végül néhányan a saját kezükbe vették az igazságszolgáltatást. Ezzel voltak tele a hírek, és az, hogy gyakorlatilag megszűnt a földművelés egy agrár országban, a kutyát nem érdekelte.

Aztán, azt hiszem ’46-ban, megugrott a víz ára világszerte. Erre Ázsiában óriási földindulás kezdődött. Laoszban és Thaiföldön megdőlt a kormány, az USA növelte a katonai jelenlétet a Közel-Keleten, Oroszország meg szép csöndben bekebelezett 6 szomszédos államot. Egykettőre pattanásig feszült a helyzet és jött a harmadik világháborús hiszti. Dél-Korea és Észak-Korea szétlőtte egymást atommal, ahogy Irán és Izrael is. A radioaktív felhőket mindenfelé fújta a szél, mi is kaptunk belőle bőven. Közben egymásnak esett Pakisztán és India, meg Oroszország és Kína is. Ezek viszont nem vetettek be atomot, csak folyton riogattak vele. Nekik a víz kellett és nem sugárfertőzötten, úgyhogy vegyi, meg biológiai támadásoknál tovább nem merészkedtek.

Ezekben a háborúkban már százmilliók haltak meg, de még mindig túl messze voltak. Ahogy megnyugodtunk, hogy Európára nem terjednek át a harcok, pár lapos háborúellenes tiltakozásnál többre nem is méltattuk őket. Egy év múlva az USA megszállta Kubát, majd Japán vízkészleteit is a saját felügyeletük alá vonták. Szerencsétlen japcsik tiltakozni próbáltak, erre bevetették a tengerészgyalogságot, meg a légierőt egy olyan ország ellen, aminek épp Amerika tiltotta meg a második világháború után, hogy legyen saját hadserege. Az eredmény nem volt kérdéses. A japán fősziget szinte teljesen elnéptelenedett a végére.

Ez volt az első eset, hogy ilyen nyíltan a víz miatt irtottak ki egy népet szinte teljes egészében, de mi csak a demokratikus jogok védelmében vonultunk az utcára. Még akkor sem láttuk, mi folyik valójában. Emmával addigra megromlott a házasságunk és jobban foglalkoztatott annak a rendbetétele, mint pár millió ember élete és jogai egy távoli szigeten. Sőt, az is jobban érdekelt, hogy elő tudjam rendelni az új holofont, mert a gyár, ahol összeszerelték, a hadműveleti zónába esett az orosz-kínai határnál. Nekünk igazán ezt jelentette Ázsia háborúja: pár kacathoz nehezebb és drágább volt hozzájutni.

’50-re persze már nálunk is kezdett derengeni valami, mikor több faluban, meg kisvárosban korlátozták a vízadagokat. Utcai harc, rendőr attak, könnygáz, gumibot, ahogy illik, de itt, Budapesten csak a Kossuth teret kellett elkerülni, meg néha a körutat, amúgy semmit nem lehetett érzékelni az egészből. A választáson 12 év után csúnyán megbukott a kormánypárt, ennyi lett a nagy következmény. Röhej.

Volt pénzünk, tehát volt vizünk is. Párterápiára jártunk vagy egy éve, és végre kezdett minden jól működni köztünk. Aztán anyámnál rákot diagnosztizáltak, Petivel meg gondok lettek a suliban. Időnként ellógott és rendszeresen füvezett. Nagyon megterhelt, hogy folyton kórházba, meg nevtanba rohangáltunk. Persze a munka se lett kevesebb, úgyhogy végül Emmával megint elhanyagoltuk egymást és ismét terápián kötöttünk ki.

Megállás nélkül ment a mókuskerék, és már iszonyúan hiányzott egy kis pihenés, ezért kettesben elutaztunk egy hétre Hawaiira. Ott végképp arcon kellett volna csapnia annak, hogy mennyire a homokban van a fejünk: az egész szigeten kiégtek a pálmafák a napsugárzástól, a vizet még a turistáknak is kis zacskókban osztogatták korlátozott adagban, és a második generációs holofonon 3D-ben néztük végig, ahogy a teljesen kilakoltatott Kaliforniát elnyeli a tenger, a komplett Nyugati partot meg ledarálja egy cunami több tízmillió halottal és eltűnttel. Ez már nem a Távol-Keleten történt, vagy Afrikában, hanem a „fejlett nyugti világ királyának udvarában”. Az USA elnöke szükségállapotot hirdetett, de mi inkább élvezni akartuk a nyaralást. Nekünk az egész nem volt több puszta szenzációnál. Addig is láttunk nagy viharokat, a hollandok is megoldották valahogy, mikor víz alá került az országuk. Ez is természetesnek tűnt.

’51-re aztán már olyan nagy számban özönlöttek a menekültek Európába a világ minden tájáról, hogy lehetetlennek tűnt elszállásolni mindegyiket. Túlzsúfolttá váltak a táborok, alig kaptak enni és inni, sok volt a víz lázadás. Engem is fölkértek válságterapeutának, így a saját szememmel láttam, mi megy ott, de ügyesen hasítottam: volt a táborok világa, meg az otthon és nem számított, hogy a kettőt már csak 15 kilométer választja el, a fejemben ez még mindig két külön világ volt. A kormány azt mondta, minden rendben van és mi beértük ennyivel is.

Akkor nyáron tört ki az első nagy H2R5 járvány. A táborokból indult, a legyengült menekültek könnyen megfertőződtek és a karanténok ellenére kijutott, majd végigsöpört a kontinensen. Minden tizedik ember belehalt, főleg az öregek, meg a krónikus betegek.

Az első hetekben ment az óriási hiszti, aztán, mikor a legtöbb influenzás gyógyultan jött ki a kórházból, mindenki megnyugodott, mint az összes addigi járványnál. Nekem viszont ez most más volt. Anyu legyőzte a rákot, de ezt már nem. Két nap alatt elvitte a láz. Gyászoltam. Mind gyászoltunk. Peti imádta. Emmának is sokat jelentett, ő volt a második anyukája. Hetekig mind sírva aludtunk el.

Közben a híradó nyugtatgatott, védőoltást ígért az egészségügyi miniszter, a belügyminiszter pedig haladéktalanul fölszámolta a táborokat „amerikai segítséggel”. Ez a segítség azt jelentette, hogy a Japánban jól bevált hentes alakulatok két hét alatt kiirtottak mindenkit, aki nem halt bele a H2R5-be. Cserébe Magyarország az Egyesült Államok korlátlan vízbeszállítója lett és folyamatossá vált a NATO zászló alatt hazánkban állomásozó amerikaiak jelenléte. Ez történt mindenfelé. Ahol ellenálltak az amerikai akaratnak, ott fegyverrel megdöntötték a kormányt, és katonai közigazgatást vezettek be, mint Romániában, vagy Szlovákiában. Erre fölcsendült a vesszen Trianon, és a vezetőink elkezdtek tárgyalni az amerikaiakkal a visszacsatolásokról. Kiégett, sivatagos földdarabok voltak, két évvel az összeomlás előtt, de ezeknek a revízió volt a legnagyobb bajuk! Vicc!

Közben mi kijártunk a temetőbe és észre sem vettük, hogy foglyok lettünk a saját hazánkban. Látszólag még mindig minden rendben ment. A netről, katalógusból rendeltük a ruhát, meg az új, harmadik generációs holofont. Én lecseréltem a Jaguárt Ford Mustangra, hogy jobban érezzem magam, pedig már alig lehetett üzemanyaghoz jutni, mert szinte az összes készletre a hadsereg tette rá a kezét, Emma meg csöndben ivott.

’52-re a nagyvárosokat nem lehetett ellátni többé, mivel tankhajószámra vitték ki a vizet az USA-ba, és akkor jöttek a táborok. Már nem a menekülteknek, hanem nekünk. Kutak közelébe szervezték ezeket és vagyontól, meg szakértelemtől függően kapott ki-ki kisebb, vagy nagyobb sátrat, sőt, akár téglaházat is, ha volt arrafelé egy néptelen falu.

A vízhiány persze csak duma volt, ott sem akadt több víz, vagy jobb ellátás, mint a városban. Azért kellettek a táborok, hogy nehogy sok ember legyen egy helyen, mint Berlinben, ahol újabb, erősebb járvány tört ki, és csak a katonaság „határozott fellépése” mentette meg Németország többi részét. Vagy azért kellett szétválasztani az embereket, hogy könnyebb legyen leverni a lázadásokat, ha már nem lesz víz, mint Albániában az év elején.

Engem megint válságterapeutának hívtak, így mi házban laktunk egy távolabbi dombon. Fontos ember lettem, nagyra értékelték az olyanokat, mint én. Az volt a dolgom, hogy megnyugtassak mindenkit, hogy minden rendben lesz. Voltak mobil boltok, volt TV adás, áram és élelem. Az emberek hamar elhitték, amit el akartak hinni. Gyorsan belerázódtunk az új helyzetbe, amiről a kormány váltig állította, hogy csak ideiglenes, és mi bíztunk bennük.

Emlékszem, a nagy ruhamárkák még nyári kollekciókkal divatbemutatóztak az év végén, mikor a föld háromnegyede már lakatlan, vagy lakhatatlan volt, a többi részén meg mindenki táborokban lakott katonák felügyelete alatt. Beleborzongok, hogy még ekkor is mindenki megőrizte a nyugalmát, mert az éterből egy kedves hang azt duruzsolta: „mindent kézben tartunk”.

Persze nem azt mondom, hogy végül nem éltük meg a világvégét. Mindenkinek megvolt a saját „világvége élménye”. Én legalábbis így neveztem el. Az enyém ’53. szeptember 19-én, az ötvenegyedik születésnapomon. Valamelyik táborlakó saját kutat fúrt és a katonáknak föltűnt a műholdképről. Lerohanták a sátrát, de balul sült el a dolog, mert több haverja épp ott vendégeskedett és ellenálltak. Lövöldözés tört ki...

Gépágyúk ugattak, rakéták csapódtak be mindenfelé. Akkor hallottam először élőben. Helikopterek fölöttünk. A házban bújtam el. Sírtam. Föltépték az ajtót. Valami fölrobbant. Némaság lett. A portól nem láttam. Vér. Mindenütt vér. Emma! Istenem! Valami csillant. Éles penge a húsokhoz. A torkába vágtam. Öltem. Megöltem. Fölkaptam a puskát. Lelőttem. Azt is. Peti! Nem volt feje. Hánytam. Sötét lett.

Olvastam, hogy a második világháborúban a városok bombázása után a túlélők azt hitték, itt a világvége… aztán hozzászoktak. Ez volt velem is. Egyszerre minden, amit addig normálisnak hittem, összeomlott. Én akkor eszméltem rá, hogy addig csak egy civilizációnak hívott álomban éltem és biztosra veszem, hogy az ébredés másnak sem volt kevésbé fájdalmas. Innentől messze kerültem a táborokat és az embereket. Északra mentem, tudtam, hogy ott jobb a helyzet. Magányosan jártam. Én is csak egy olyan menekült lettem, mint akiket nyugtatgattam, hogy minden rendben lesz…

Géppisztolyra és túrafelszerelésre cseréltem a könyveket, meg a bőrfotelt. Több diplomám volt, rengeteget tudtam az emberi lélekről, meg a kapcsolatokról, de ez most egyszerre mind nem ért semmit. Szerencsére tanultam valaha ezt-azt a túlélésről is, ezért nem vesztem éhen már az elején, mint a legtöbben. Főleg gyökereket ettem, és pocsolyákból ittam. A holofon szupertartós aksijának hála még hónapokig követtem a híreket. Ugyanaz történt világszerte.

Ahol nem a katonák, ott a járványok ölték a civileket. A kormány egyszerűen eltűnt – talán még mindig valami bunkerben kuksolnak –, de az igazi fejetlenség csak akkor kezdődött, mikor a pénz elvesztette az értékét. Kis ideig még volt adás. Még láttam, ahogy egy rakás milliárdost a saját testőreik gyilkolnak le a családjuk szeme láttára, aztán mindenkivel végeznek. Láttam, ahogy az egyik híradó bemondónőjét élő adásban erőszakolják halálra egyenruhások. Láttam, hogy az USA-ban a szomjazó tömeg úgy rohan a hadseregre, mint egykor Indiában, csak most több volt a lőszer…, de most sem elég.

Végül megszűnt a vétel, és már nem is érdekelt, hogy ki mit mond. A „minden rendben van” máz leolvadt. A természet megmutatta, hogy mégis ő az úr, és kiirtotta az emberi bacilust, ami megbetegítette a bolygót. A szárazság… a szárazság egyszerűen elviselhetetlen. Egész nap víz után kajtatok.

A járványok meg a harcok az összes közösséget elpusztították, manapság minden túlélő magányosan kószál. Két éve, ha meglátok valakit, lelövöm, mielőtt ő lő le engem. Aztán megeszem, ha van rajta még mit rágni. Intelligens zombik lettünk és nem kellett hozzá vírus, csak a szomjúság meg az éhség, a kultúra korának vége. Nem is tudom, miért írom le ezt az egészet. Talán egyszer megint másképp lesz. Végül is szívós féreg az ember. Ha egyszer újjáéled a bolygó és újjáépül a társadalom, remélem megtalálja valaki a naplóm, aki el is tudja olvasni, hogy ezúttal ne felejtsük el ami történt. Ne feledjétek, hogy mit tettünk önmagunkkal!

Tisztelt Leendő Szülő!

Ezúton értesítem, hogy a Népesedéspolitikai Minisztérium a 2044. évi XVII. törvény értelmében a szülővé válást engedélyhez köti a bolygón fellépő tarthatatlan túlszaporulat, valamint a széles körben tapasztalható szülői hozzánemértés és hanyagság miatt. Eszerint 2045 január 1-étől csak az válhat szülővé, aki arcképes önéletrajzát e-mailben beküldve megpályázza a szülőséget, és pozitív elbírálásban részesül.

A csatolandó önéletrajz formanyomtatványát az alábbi mellékletben találja:

Önéletrajz

Név:

Születési idő, hely:

Nem:

Anyanyelvtudás szintje:

Legmagasabb hitelesített műveltségi teszt eredménye:

Legmagasabb hitelesített kulturáltsági teszt eredménye:

Káros szenvedélyei:

Az Ön által fegyintézetben eltöltött idő hossza években (sorolja fel az elkövetett bűnöket is):

Az Ön által naponta otthon töltött idő mennyisége (órában, percben):

Az Ön által alvásra fordított idő napi átlagban (órában, percben):

A szülést követő időszakban az újszülöttjével való otthonmaradásra szánt idő:

Az egy főre jutó jövedelem az Ön családjában, a gyermek születése után:

Az Ön által lakott ingatlan mérete (négyzetméterben) és szobáinak száma:

Az Ön által egy nap alatt televíziózással eltöltött idő (órában, percben):

Az Ön által leginkább nézett műsorok:

Az Ön által egy nap alatt internet használattal eltöltött idő (órában, percben):

Az Ön által leginkább látogatott oldalak/használt szolgáltatások:

A fentieken kívül sorolja fel milyen elfoglaltságai vannak szabadidejében – ha vannak ilyenek –, mely területek, témák érdeklik:

Fejtse ki 200 szó terjedelemben, hogy miért szeretne szülővé válni, milyen értékeket tudna átadni gyermekének!

– Bemehetnek. – intett kelletlenül a titkárnő az igazgatói iroda hatalmas, fehér, kétszárnyú ajtaja felé. Kálmán és Ilona, bár rég kinőttek már az iskolapadból, most mégis olyan gombóccal a gyomrukban álltak föl az évtizedek alatt kényelmetlenre ült, zöld, kárpitos fotelekből, mintha csak őket küldte volna föl a tanárnő órai csínytevésért.

Az indokolatlanul nagy belmagasság ellenére is behúzott nyakkal somfordáltak be a bántóan világosra meszelt irodába. Az asszony valami vékony üdvözlésfélét rebegett, a férj pedig a torkát köszörülte, de az iménti gombóc már jócskán följebb szaladt és nem engedte szólni, így csak egy tiszteletteljes biccentésre futotta az erejéből. Kezeik mentőövként kaptak a morózus íróasztal elé állított rozoga faszékek támlái után és olyan katonásan egyszerre ültek le, mint az eminensek.

– Hm. – Szárszói igazgató úr nem nézett föl, csak gondterhelten lapozgatta a naplót, és rosszallóan ingatta a fejét bő egy percig. Máriási, az osztályfőnök, dühös vadászkutyaként lihegett a jobbján, és szúrós szemmel méregette a két szülőt. Kálmán és Ilona máris bűnösnek érezték magukat, pedig még azt sem tudták, miért hívatták őket.

– N-n-n-nagy a baj, igazgató úr? – dadogta végül az aggódó anya szemlesütve.

– Nagy. – nézett föl gondterhelten Szárszói.

– Úristen, csak nem drogozik? – járta át a rettenet Ilonát, mire Kálmán is összerezzent.

– Rosszabb. – ingatta a fejét az igazgató.

– Verekszik, ellóg? – vált egyre hisztérikusabbá az édesanya.

– Bár azt tenné. – sóhajtott csendben Máriási – Nem, a gyerekük tehetséges.

– Jézusom. – csapta össze a két kezét Ilona és már potyogtak is a könnyek a szeméből. Kálmán a tenyerébe temette az arcát. A rutinos pedagógusok hagytak időt, hogy a szülők földolgozzák a lesújtó hírt. Végül az apa törte meg a keserves csendet:

– Mit lehet tenni?

– Minden nap 4-5 óra televíziózás és számítógépezés talán még segíthet átlagos fiút faragni Tibikéből. – kezdte kioktató hangon Máriási.

– Biztos, hogy szükség van erre? – akadékoskodott Kálmán.

– Hát azt akarják, hogy a gyerekük mindenhonnan kilógjon? – rivallt rá Szárszói – Aztán meg hordhatják pszichológushoz egy fél életen át, mert nincsenek barátai, meg nem tud beilleszkedni?

– Nem, nem igazgató úr, mi a legjobbat akarjuk a fiunknak. – mentegetőzött a szipogó Ilona és szúrós pillantással jelezte Kálmánnak, hogy inkább hagyja rá a beszélgetést.

– Helyes! – nyugtázta felsőbbrendű büszkeséggel Szárszói – Folytassa, Máriási!

– Sajnos úgy tűnik, mintha a maguk gyerekével otthon foglalkoztak volna. – csóválta a fejét az osztályfőnök.

– Az lehetetlen, mi biztosan nem! – védekezett az anyuka – Reggeltől estig dolgozunk, szinte alig látjuk Tibikét.

– Sajnálom, de meg kell kérdeznem, nem él esetleg önökkel valamelyik nagyszülő?

– Nem, de Kálmán apja a szomszéd utcában lakik. – csapott a térdére az asszony – A mindenségit, pedig hányszor rászóltunk, hogy ne ártsa bele magát a nevelésbe.

– Ettől tartottam. – bólogatott Máriási – Mindenképp el kell távolítani Tibike közeléből. Ezek az ostoba vénemberek még azt gondolják, hogy odafigyelés, meg szeretet kell a gyerekeknek, attól fejlődnek. – erre Szárszói gúnyosan fölnevetett.

– Áhh! – folytatta az osztályfőnök lenéző félmosollyal – az idősek, meg az ő ósdi nevelési elveik.

– Bizony! – bólogatott buzgón Ilona – A gyerekeknek sok játék kell, meg kütyük, azok tanítanak az életre.

– Na látja, erről beszélek. – oktatgatott tovább Máriási – Még hogy minőségi idő. – köpte undorral a szavakat a pedagógus.

– A kollégák itt mindent megtesznek, hogy kiöljék a gyerekből a tehetséget, és a kreativitást, de ez maguk nélkül nem megy. – vette át a szót az igazgató.

– Mindent meg fogunk tenni, amit csak mondanak. – csillant föl a remény Ilona szemében.

– A TV, meg a számítógép mellett fontos, hogy ha a gyerek valami furcsát, szokatlant, vagy újszerűt csinál, azért soha ne jutalmazzák. Olyankor egyszerűen nézzék levegőnek! Mikor nem átlagosan old meg egy feladatot, legyen szó akár a legegyszerűbb apróságról, akkor szidják le, tegyék nevetségessé!

– Úgy lesz, igazgató úr! – ígérték a szülők kórusban – Nem akarjuk, hogy a fiunk egy deviáns legyen!

– Remélem, többet nem kell emiatt behívatnom magukat! – intett az ajtó felé Szárszói – Na, viszon’látásra!

– Nem, nem, abban biztos lehet igazgató úr! – hálálkodott az ajtó felé menet Ilona – Köszönjük szépen!

– Körmére nézünk a nagypapának. – ígérte Kálmán, ahogy az osztályfőnök kitessékelte az irodából – Viszlát!

– Hová is lenne ez a világ intézményesített oktatás nélkül! – sóhajtott önnön nagyságától elérzékenyülten Szárszói, ahogy kezet rázott Máriásival és a naplót átadva dolgára engedte a derék nevelőt.

Mari néni egy átlagos 79 éves budapesti kisnyugdíjas. Bal lábára már kicsit sántít, jobb fülére süket, és mindkét szemét szürke hályog homályosítja. Mégis, botjával botorkálva szeli a várost keresztül-kasul. Nem is csoda hát, hogy életében különös jelentőséggel bír a tömegközlekedés, ám kevesen tudják róla, hogy ez nem pusztán létszükséglet az idős hölgynek, de kedvenc időtöltése is ehhez kapcsolódik.

Ez a máskor hajlott hátú anyóka, mikor a Nyugati téri buszvégállomásra ér, hirtelen átváltozik zsákmányra éhes vadmacskává. Taktikája az évek alatt tökélyre csiszolódott. Először észrevétlennek kell lennie a többi leendő utas számára, ezért a felüljáró használaton kívüli lépcsőjének árnyékába lopakodik. Mikor a várva várt busz befordul a pályaudvarra, Mari néni agyát elönti az adrenalin kéjes mámora, az örökös ízületi fájdalmai varázsütésre elmúlnak, és újra olyan biztosan áll a lábán, mint fénykorában. Szemei összeszűkülnek, dühös bika módjára kezd fújtatni a mit sem sejtő utazóközönség mögött, és lesben áll. Miközben az utolsó utas is elhagyja a járművet és az ajtajait becsukva a felszállók megállója felé veszi az irányt, a ragadozó minden idegszálával koncentrál. Mindig feszült másodpercek ezek, és ő minden pillanatát kiélvezi. Aztán, amint a kék monstrum begördül a helyére, és a nyílászárók azzal a jellegzetes sziszegéssel jelt adnak a startra, Mari szemei a legközelebbi ülésre szegeződnek, és többé egyebet már nem is látnak. Régen megtanulta, hogy ilyenkor minden mást ki kell zárnia, mert ha csak egy pillanatra is elkalandozik a figyelme, máris kudarcra van ítélve.

Megindul hát, korát meghazudtoló módon futva, sőt nem is, rohanva és botját husángként használva ügyesen taszítja félre a meglepett fiatalokat, akik felöklelt rögbi játékosok módjára röpködnek jobbra-balra. Olykor cipője hegyes orrát és sarkát is beveti egy-egy makacsabb felszállóval szemben a szent cél érdekében, de csak akkor, ha az tényleg elkerülhetetlen. Már éppen elsőként lépne föl, amikor egy idős vetélytárs műfogsorával vicsorogva a lépcső szomszédos oldaláról botjával átnyúl a fém kapaszkodó alatt és megpróbálja elgáncsolni. Nem tudhatja azonban, hogy a helyhiánék nagyasszonyával van dolga. Mari fiatalos mozdulattal átszökell a fadarab felett, majd a lépcső tetejére érve, mintha elfáradt volna megáll és bal könyökével egy jókorát hátracsap, egyenesen a meglepett konkurens veséjébe, amitől az, akár egy hajdani török vitéz a várfalon, meginog és a mélybe zuhan.

Majd, mialatt a szociálisan érzékenyebb utastársak segíteni próbálnak a pórul járt asszonyon, Mari néni ismét gyámoltalan idős hölggyé változva a jól megérdemelt ülőhelyhez sántikál, és fájdalomterhes arccal lehanyatlik rá egy fáradt nyögés kíséretében. A világ felé csak a szemében lévő büszke csillogás jelzi a sikeres vadászat örömét.

Pofás kis albérlet. Tágas, rendezett nappali, minimál bútor. Nemrég újíthatták föl.

– Peti. – intézi gyorsan a bemutatást Irén, mire a 18 forma, sportos, szőke srác a gurulós székből unottan Kati felé int – Ő meg Maja. – mutat a kanapén gubbasztó, hosszú, fekete hajú lányra gyűrött pizsamában. Ő is középsulisnak néz ki. Bambán mered az ölében heverő laptop képernyőjére, fején sötét head-settel.

– Sziasztok! Kati vagyok! – üdvözli barátságos, kissé zavart hangon az újdonsült lakótársakat a náluk jó tízessel idősebb lány.

– Na gyere, megmutatom a szobád! – ragadja karon a meglepett leányzót a főbérlő és már vonszolja is befelé – Ez itt a WC. – löki be az ajtót egy pillanatra, majd mire Kati szemei felfognák a látványt, már rángatja is tovább – Ez meg a fürdő. – következik az újabb villámbemutatás – Ez meg itt a te szobád. – tárul fel egy egérlyuk előtte. Hosszanti irányban egy ágy, a fejtámlánál, rá merőlegesen egy deszkalap asztal gyanánt, alatta fűtőtest, meg egy műanyag szék a párna mellett, az ágy fölött egyszerű polcok, szemközt apró szekrény. – Na, jó lesz? – igyekszik mézes-mázosan tudakozódni a 40es, hivatásban megöregedett prostit idéző festett szőke hölgyemény.

– Igen, azt hiszem. – próbálja leplezni a csalódott fintort Kati. Egy estét csak kihúz majd valahogy itt is, aztán irány haza.

– Jól van. – nyugtázza az üzlet nyélbeütését a rekedtes hang – Messziről jöttél?

– Budapestről. – érkezik a felelet.

– Á, egy pesti! – jön a sokat sejtető válasz – Akkor biztosan fáradt lehetsz!

– Rám fér a pihenés – sóhajt igenlően a lány –, durva volt az egyetem.

– Jól van, ha bármi kell, csak gyere le és kopogj be! – búcsúzik egy negédes félmosollyal Irén – Jó éjszakát!

– Jó éjt! – int utána Kati, de már csukódik is az ajtó. Gyors kipakolás, sminkigazítás – mert már mégsem fog, csak úgy kilépni eléjük – aztán jöhet a kötelező ismerkedés.

Bátortalan kopogással nyit be ismét a nappaliba.

– Sziasztok! Bocsánat a zavarásért! Elég hülye ez a helyzet, hogy hozzátok kell majd átjárnom a fürdőbe. – hadarja zavartan Kati – Mi a fene ütött belém? Most leblokkolok itt két gimistől?

– Ja. – biccent flegmán Peti.

– Szóval csak azt szeretném, hogy minél kevesebbet jövök majd, amennyire csak lehet, mert nem akarok zavarni és nem akarom azt se, hogy ez a rövid együtt töltött idő kellemetlen legyen nektek. – darálja egyre vékonyabb hangon, remegve, a lassan érthetetlenné váló szavakat a lány. – Reggel 6-kor kéne a fürdő, megoldható? – vágja ki végül magát a torkát megköszörülve.

– Persze. – húzza föl némileg a szemöldökét a srác, hogy miért kel valaki olyan korán szombaton – Mi akkor még alszunk.

– Van most valaki a WC-n?

Fejcsóválás a válasz, így irány a pókhálókkal teletűzdelt dzsungelbudi, és a szánalmas erőlködés, hogy elterelje a figyelmét arról a megaláztatásról, hogy az a két taknyos kölyök, aki előtt az előbb szénné égett, most még azt is hallani fogja, ahogy magán könnyít. De hiába, a természet nagy úr. Közben a Fostartály: Szarj! című örökzöldjére gondol, ahol az énekes először fakó hangon közli a felszólítást, majd az éktelen 5 másodperces finn death metal rettenetre artikulálatlanul üvölti az egyszavas dalszöveget. – Székrekedéseseknél kimondottan terápiás hatású lehet.

Szemlesütős, jóéjszakát elrebegős gyors kislisszolás az arcmosás után, és irány az ágy. Lámpa le, dunyha föl és szundi… lenne ha nem recsegnének minden egyes apró mozdulatra az ágy kézzel készült, Csehszlovák, médin 1944 rugói – amik, ha átszakítanák a huzatot infúzióban jöhetne a tetanusz és még így is bizonytalan volna a túlélés. Hozzá persze a tipikus bálna párna: terebélyes és lapos, nulla tartással. Az a fajta, amit még félbe hajtva, összerázva sem lehet a fej alá úgy betenni, hogy reggel ne akut merevgörccsel ébredj. Tetejébe a huzatokat is a vendég húzza föl. Hiába, Pécs vendégszerető város!

Aztán lassanként az álmosság mégis elborítja a megfáradt lány agyát, és már épp jönnének a zöld mezők, mikor az ablak alatt felugat egy kutya, ahogy autó fordul a felhajtóra… aztán párszor fél órás szünetekkel még úgy a maga örömére. Node Bodrink is elfárad egyszer kb. éjfél magasságában, 3 óra forgolódós szentségelés után, amit a szemfüles álommanók nyomban ki is használnak.

– Pipipipi-pipipipi-pipipipi! – jelzi gyöngéden a fröccsöntött kínai órás műremek, hogy ideje kidörzsölni a csipákat és felkenni a legszebb mosolyt, mert indul az újabb egyetemi szeánsz. Kati kábultan, másnaposabb pillanatait idéző fejfájással és szájszaggal egyensúlyoz keresztül a valószínűtlenül a nappali közepén felejtett papucsok között, és úgy kapaszkodik bele a fürdőszobai kilincsbe, mint Stallone a Clifhanger-ben a sziklaperembe. A frissen cserélt, szép faajtó hangtalanul enged bebocsátást a kóckirálylánynak, aki egy kulcsfordítás után már nyitja is a csapokat, hogy jó meleg legyen a víz, mire alá áll. Ruhátlanodás után kis nyújtózás, szokásos kritikus fenék és pocakméregetés a tükörben és hiábavaló fogadkozás a fitneszbérlet megvételére, majd a csattogós gumipapucsokban jöhet a jól megérdemelt vízsugár alatti ébredezés.

– Anyádpicsáját! – visítja Kati, ahogy kivetődik a jeges zuhatag alól, másodpercek alatt olyan keményre fagyott mellbimbókkal, hogy üveget lehetne velük vágni. – Mi a szar? – nyúl be halkan a fogai között sziszegve a szavakat a csapokhoz, hogy mindkettőt kinyitotta-e, de az ajtón átszűrődő kaján nevetés hallatán kezei még a levegőben megállnak. Tekintete lassan hátrafordul remegő válla fölött, és megállapodik a bojler sötéten pihenő állapotjelzőjén. Elzárja a vizet, bekapcsolja a masinát, miközben nagy levegővételekkel igyekszik visszanyerni lelki békéjét.

Törölközőbe bugyolálva várja, hogy a szerkezet legalább langyosra hevítse fürdővizét, ám az újbóli csapnyitás sem hoz eredményt. A bojlert jobban megnézve azt alaposan elállították a turpis ujjacskák, és a szeminárium ettől még nem fog később kezdődni. Így hát Kati néma sikolyokkal kísérve bonyolítja le élete leggyorsabb tusolását, majd kocsonyaként reszketve kászálódik ki a zuhanyfülkéből. Lila körmeit látva azután végképp elborul az agya. – Nagy levegő, nagy levegő! Kilégzés-belégzés, nem vagyok ideges! Mit szokott mondani mindig a Piri meditáción? Hogy mindenben keressük meg a szépet és tudjunk megbocsátani, az erőszak a gyengék fegyvere, a bosszú nem megoldás és nem nyugtat meg. Hát bocs Piri, de egy faszt nem!

Peti és Maja 18 évesen az élet császárai. Saját albérletben laknak, szétbulizzák az agyukat, és senki nem szól rájuk. Ha pedig valamihez még jobban értenek, mint a bulizáshoz, akkor az a szívatás. Tudják, hogyan törjenek borsot a hívatlan vendégek orra alá és azt is, hogyan ússzák meg a csínytevéseket… általában. Azt viszont nem tudják, hogy Kati sokáig szobalányként dolgozott egy 4 csillagosban. Persze, ha tudnák se sejtenék még mekkora bakot lőttek ezen a reggelen. Mert mégis mi rosszat tehet egy szobalány? Mert mondjuk egy hamburgeres ráköphet a husira, az autószerelő elállíthatja a gyújtást, na de egy szobalány?

Hát pajtás, ha jobban belegondolsz, ők cserélik az ágyneműd, ők tüntetik el a szemeted, és ők takarítják a fürdőszobádat is. Apropó fürdőszoba: tudtad, hogy a WC-t a fogkefével is ugyan olyan tisztára lehet pucolni, mint WC-kefével? Vagy, hogy a szájrúzs remekül használható lefolyótisztításhoz? Ja, és ha ottfelejted a papucsod, és abban van egy kis víz, hát… az nem mindig víz… Szóval barátom, soha ne kezdj szobalánnyal!

Megjelenésem komoly tervezés eredménye, mivel az öltözködésre mindig nagy gondot fordítok: reggelente azt a pólót veszem föl, amelyik a polcon legfölül van. Mellényúlni képtelenség, minden mindenhez passzol, mert a gardróbfrissítés nálam az ökotudatosság jegyében zajlik: az összes darab esetében a tartósság a leglényegesebb szempont, ezzel is évekkel késleltetve a divatipar pumpálta túltermelésből (is) fakadó klímakatasztrófát – ezt hívom én igazi divatbakinak – és a ruhaboltok ismételt látogatását. A sok időtálló és tökéletesen kombinálható öltözék, azután egyedi, retro, vintage – mennyivel szebb megnevezések ezek, mint a kopott, kinyúlt, szakadt triász – image-é áll össze a hét minden napján, markánsan képviselve az 1999-es év legújabb trendjeit, még így 2013-ban is.

Ha a divat művészet, akkor én úgyszólván az örökzöld klasszikusok híve vagyok, nem az egynyári slágereké. Az önkifejezés eszközeként pedig ruháim ama ars poétikámat sugallják, hogy a belbecs fontosabb, mint a külcsín, vagy azt is mondhatnám, nem szeretném, ha a megjelenésem elvonná a figyelmet a személyiségemről. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szürke egér részlegről öltözködnék, mint a terepszínre sminkelt femme fotelek, csak nem a magazinok diktálta gyors divat Tesco dress code-ja szerint válogatok magamnak tömeggyártott egyéniséget.

Büszke vagyok rá, hogy az (all) exkluzív klubok ajtónálló trendőrei, meg profit próféta és motyó lotyó közönsége olyan értetlenül állnak előttem, mint női cipőbolt eladó, ha azt kérik tőle, hogy olyan topánt mutasson, ami nem ázik be…, még akkor sem, ha esetleg esik az eső. Hiába, én már csak egy ilyen trendetlen srác vagyok, na! Nem a sznobi szörppel szívtam magamba az öltözködési kultúrát göncgálákon, hanem jó apámtól lestem el, ő meg nem az a kimondott piperkőc.

Ha megkérdezik, mi vagyok, hipster, emo, juppi? Azt felelem férfi.