Valahol Észak-Európában, 2056. július 7.
Nem volt globális atomháború, nem támadtak ránk ufók, a számítógépek nem fordultak ellenünk és nem tört ki járvány sem, ami mindenkiből zombit csinált volna. Nem egyik pillanatról a másikra történt. A természeti katasztrófák normálisnak tűntek, hozzászoktunk az évi egy-két cunamihoz a hírekben, meg az áradásokhoz. Az egész szervezetten zajlott, fokozatosan, és ez benne a legidegesítőbb. A vezetőink folyton azt szajkózták, hogy „minden rendben van, urai vagyunk a helyzetnek”, és mi hittünk nekik. Inkább nekik hittünk, mint a saját szemünknek, mert kényelmesebb volt. Istenem, milyen vakok voltunk!
Emlékszem az első víz lázadásra ’22-ben. Indiában a szomjazó milliók, akik már hónapok óta jegyre kapták a vizet nekimentek a tartályokat őrző katonáknak. A CNN-en élőben néztük a mészárlást, ahogy a fegyvertelen tömeg rohan a géppuskatűzbe. Nem is látszottak az emberek a távoli helikopterképekről, csak valami véres hullámzó massza, ami egyre közelebb hömpölygött az egyenruhásokhoz. Aztán elfogyott a lőszer és a hullám ellepte a fedezékeket. A közeliken mutatták, ahogy puszta kézzel megnyúzzák az indiai elitalakulat kommandósait. Azután azt is, hogy az iménti bajtársak kővel verik be egymás fejét a vízért.
Döbbenten álltunk a koli szobában, nem fogtuk föl mi történik. Tudtuk, hogy ez igazi, de mégis olyan volt, mint egy film, egy sampon-, meg egy borotvareklám között. Az egész túl messze történt…
Engem akkor, 20 évesen jobban érdekelt, mi van Emma blúza alatt, mint ez a rettenet. Pár hétig még beszéltünk róla, gyűjtöttünk adományokat, egyetemi vitakört is szerveztünk, aztán annyi. Elfelejtettük, hogy 40 millió ember halt meg egyetlen nap alatt.
A híradó korábban is tele volt háborúkkal, utcai harcokkal, meg gyilkolással. Hozzáedződtünk. Mikor fekete Afrikában egymás után ismétlődtek meg az Indiai események, nekünk szinte föl se tűnt. Nem volt érdekes, a TV is csak pár mondatot szánt rájuk egy-két fotóval. Emiatt már nem szakították meg az adást.
Egy kép azért még ma is eszembe jut, amin valami helyi hadúr jól táplált, pszichopata gyilkos kinézetű embereit lesoványodott nők élve megeszik, azt hiszem talán Angolában…, de az is túl messze volt.
Persze tüntettünk a háborúk, a népirtás, meg a nagy cégek környezet kizsákmányolása ellen. Szép plakát a kézben, látványos akciók, jól komponált beszédek. Közben meg a mekiben zabáltunk, kilószámra rendeltük az új ruhákat a szórólapozásból gyűjtött pénzen olyan pólókba bújva, amin az esőerdők megmentésére szólítottunk fel. Ha valami tönkrement, akkor eldobtuk és vettünk újat, de akkor is, ha csak kiment a divatból. És persze mindent Ázsiából kellett szállítani hajón meg repülőn, mikor mi a tengerek, meg a levegő szennyezése ellen tiltakoztunk. Nem láttuk az összefüggést. Én igazán csak azért jártam, hogy Emmánk imponáljon. Sikerült.
Úsztunk a szerelemben és a diákhitelben. Aztán jött a gyerek, az esküvő, a lakáshitel, a kocsi hitel, meg a többi. Kicsit bosszankodtunk a vízadó miatt, de semmi több. Ő kutatta az egyetemen a rák ellenszerét egy sokszorosan túlnépesedett bolygón, én meg terapizáltam. Kidolgoztuk a belünket, építettük a karriert, egymást gyűrtük, és nem vettük észre, hogy az összes kaja amit eszünk import, mert a földeken már nem terem meg semmi.
Egyik délután, mikor én vigyáztam Petire – talán 4 éves lehetett és lázas volt, vagy ilyesmi –, láttam egy fickót, aki arról beszélt, hogy a Kárpát medencében gyorsabban megy a fölmelegedés, mint máshol, ezért bizonyos vidékek elsivatagosodása egészen előrehaladt. Csak egy érdekes adatnak tűnt, mint hogy a jegesmedvék száma évről évre csökken. Sajnálatos, de mit lehet tenni? A boltok polcain így is volt árú, és mi nem foglalkoztunk vele, hogy honnan kerül oda.
Az értelmiséghez tartoztam pszichológia diplomával, meg egy rakás posztgraduális képzéssel, de mégsem állt össze, mi megy az egész világon. Vidéken nem volt munka. Na és, addig se volt. A parasztok csak azzal foglalkoztak, hogy sok a cigány a falvakban, egyre több a rablás, meg a késelés, romlik a közbiztonság. Végül néhányan a saját kezükbe vették az igazságszolgáltatást. Ezzel voltak tele a hírek, és az, hogy gyakorlatilag megszűnt a földművelés egy agrár országban, a kutyát nem érdekelte.
Aztán, azt hiszem ’46-ban, megugrott a víz ára világszerte. Erre Ázsiában óriási földindulás kezdődött. Laoszban és Thaiföldön megdőlt a kormány, az USA növelte a katonai jelenlétet a Közel-Keleten, Oroszország meg szép csöndben bekebelezett 6 szomszédos államot. Egykettőre pattanásig feszült a helyzet és jött a harmadik világháborús hiszti. Dél-Korea és Észak-Korea szétlőtte egymást atommal, ahogy Irán és Izrael is. A radioaktív felhőket mindenfelé fújta a szél, mi is kaptunk belőle bőven. Közben egymásnak esett Pakisztán és India, meg Oroszország és Kína is. Ezek viszont nem vetettek be atomot, csak folyton riogattak vele. Nekik a víz kellett és nem sugárfertőzötten, úgyhogy vegyi, meg biológiai támadásoknál tovább nem merészkedtek.
Ezekben a háborúkban már százmilliók haltak meg, de még mindig túl messze voltak. Ahogy megnyugodtunk, hogy Európára nem terjednek át a harcok, pár lapos háborúellenes tiltakozásnál többre nem is méltattuk őket. Egy év múlva az USA megszállta Kubát, majd Japán vízkészleteit is a saját felügyeletük alá vonták. Szerencsétlen japcsik tiltakozni próbáltak, erre bevetették a tengerészgyalogságot, meg a légierőt egy olyan ország ellen, aminek épp Amerika tiltotta meg a második világháború után, hogy legyen saját hadserege. Az eredmény nem volt kérdéses. A japán fősziget szinte teljesen elnéptelenedett a végére.
Ez volt az első eset, hogy ilyen nyíltan a víz miatt irtottak ki egy népet szinte teljes egészében, de mi csak a demokratikus jogok védelmében vonultunk az utcára. Még akkor sem láttuk, mi folyik valójában. Emmával addigra megromlott a házasságunk és jobban foglalkoztatott annak a rendbetétele, mint pár millió ember élete és jogai egy távoli szigeten. Sőt, az is jobban érdekelt, hogy elő tudjam rendelni az új holofont, mert a gyár, ahol összeszerelték, a hadműveleti zónába esett az orosz-kínai határnál. Nekünk igazán ezt jelentette Ázsia háborúja: pár kacathoz nehezebb és drágább volt hozzájutni.
’50-re persze már nálunk is kezdett derengeni valami, mikor több faluban, meg kisvárosban korlátozták a vízadagokat. Utcai harc, rendőr attak, könnygáz, gumibot, ahogy illik, de itt, Budapesten csak a Kossuth teret kellett elkerülni, meg néha a körutat, amúgy semmit nem lehetett érzékelni az egészből. A választáson 12 év után csúnyán megbukott a kormánypárt, ennyi lett a nagy következmény. Röhej.
Volt pénzünk, tehát volt vizünk is. Párterápiára jártunk vagy egy éve, és végre kezdett minden jól működni köztünk. Aztán anyámnál rákot diagnosztizáltak, Petivel meg gondok lettek a suliban. Időnként ellógott és rendszeresen füvezett. Nagyon megterhelt, hogy folyton kórházba, meg nevtanba rohangáltunk. Persze a munka se lett kevesebb, úgyhogy végül Emmával megint elhanyagoltuk egymást és ismét terápián kötöttünk ki.
Megállás nélkül ment a mókuskerék, és már iszonyúan hiányzott egy kis pihenés, ezért kettesben elutaztunk egy hétre Hawaiira. Ott végképp arcon kellett volna csapnia annak, hogy mennyire a homokban van a fejünk: az egész szigeten kiégtek a pálmafák a napsugárzástól, a vizet még a turistáknak is kis zacskókban osztogatták korlátozott adagban, és a második generációs holofonon 3D-ben néztük végig, ahogy a teljesen kilakoltatott Kaliforniát elnyeli a tenger, a komplett Nyugati partot meg ledarálja egy cunami több tízmillió halottal és eltűnttel. Ez már nem a Távol-Keleten történt, vagy Afrikában, hanem a „fejlett nyugti világ királyának udvarában”. Az USA elnöke szükségállapotot hirdetett, de mi inkább élvezni akartuk a nyaralást. Nekünk az egész nem volt több puszta szenzációnál. Addig is láttunk nagy viharokat, a hollandok is megoldották valahogy, mikor víz alá került az országuk. Ez is természetesnek tűnt.
’51-re aztán már olyan nagy számban özönlöttek a menekültek Európába a világ minden tájáról, hogy lehetetlennek tűnt elszállásolni mindegyiket. Túlzsúfolttá váltak a táborok, alig kaptak enni és inni, sok volt a víz lázadás. Engem is fölkértek válságterapeutának, így a saját szememmel láttam, mi megy ott, de ügyesen hasítottam: volt a táborok világa, meg az otthon és nem számított, hogy a kettőt már csak 15 kilométer választja el, a fejemben ez még mindig két külön világ volt. A kormány azt mondta, minden rendben van és mi beértük ennyivel is.
Akkor nyáron tört ki az első nagy H2R5 járvány. A táborokból indult, a legyengült menekültek könnyen megfertőződtek és a karanténok ellenére kijutott, majd végigsöpört a kontinensen. Minden tizedik ember belehalt, főleg az öregek, meg a krónikus betegek.
Az első hetekben ment az óriási hiszti, aztán, mikor a legtöbb influenzás gyógyultan jött ki a kórházból, mindenki megnyugodott, mint az összes addigi járványnál. Nekem viszont ez most más volt. Anyu legyőzte a rákot, de ezt már nem. Két nap alatt elvitte a láz. Gyászoltam. Mind gyászoltunk. Peti imádta. Emmának is sokat jelentett, ő volt a második anyukája. Hetekig mind sírva aludtunk el.
Közben a híradó nyugtatgatott, védőoltást ígért az egészségügyi miniszter, a belügyminiszter pedig haladéktalanul fölszámolta a táborokat „amerikai segítséggel”. Ez a segítség azt jelentette, hogy a Japánban jól bevált hentes alakulatok két hét alatt kiirtottak mindenkit, aki nem halt bele a H2R5-be. Cserébe Magyarország az Egyesült Államok korlátlan vízbeszállítója lett és folyamatossá vált a NATO zászló alatt hazánkban állomásozó amerikaiak jelenléte. Ez történt mindenfelé. Ahol ellenálltak az amerikai akaratnak, ott fegyverrel megdöntötték a kormányt, és katonai közigazgatást vezettek be, mint Romániában, vagy Szlovákiában. Erre fölcsendült a vesszen Trianon, és a vezetőink elkezdtek tárgyalni az amerikaiakkal a visszacsatolásokról. Kiégett, sivatagos földdarabok voltak, két évvel az összeomlás előtt, de ezeknek a revízió volt a legnagyobb bajuk! Vicc!
Közben mi kijártunk a temetőbe és észre sem vettük, hogy foglyok lettünk a saját hazánkban. Látszólag még mindig minden rendben ment. A netről, katalógusból rendeltük a ruhát, meg az új, harmadik generációs holofont. Én lecseréltem a Jaguárt Ford Mustangra, hogy jobban érezzem magam, pedig már alig lehetett üzemanyaghoz jutni, mert szinte az összes készletre a hadsereg tette rá a kezét, Emma meg csöndben ivott.
’52-re a nagyvárosokat nem lehetett ellátni többé, mivel tankhajószámra vitték ki a vizet az USA-ba, és akkor jöttek a táborok. Már nem a menekülteknek, hanem nekünk. Kutak közelébe szervezték ezeket és vagyontól, meg szakértelemtől függően kapott ki-ki kisebb, vagy nagyobb sátrat, sőt, akár téglaházat is, ha volt arrafelé egy néptelen falu.
A vízhiány persze csak duma volt, ott sem akadt több víz, vagy jobb ellátás, mint a városban. Azért kellettek a táborok, hogy nehogy sok ember legyen egy helyen, mint Berlinben, ahol újabb, erősebb járvány tört ki, és csak a katonaság „határozott fellépése” mentette meg Németország többi részét. Vagy azért kellett szétválasztani az embereket, hogy könnyebb legyen leverni a lázadásokat, ha már nem lesz víz, mint Albániában az év elején.
Engem megint válságterapeutának hívtak, így mi házban laktunk egy távolabbi dombon. Fontos ember lettem, nagyra értékelték az olyanokat, mint én. Az volt a dolgom, hogy megnyugtassak mindenkit, hogy minden rendben lesz. Voltak mobil boltok, volt TV adás, áram és élelem. Az emberek hamar elhitték, amit el akartak hinni. Gyorsan belerázódtunk az új helyzetbe, amiről a kormány váltig állította, hogy csak ideiglenes, és mi bíztunk bennük.
Emlékszem, a nagy ruhamárkák még nyári kollekciókkal divatbemutatóztak az év végén, mikor a föld háromnegyede már lakatlan, vagy lakhatatlan volt, a többi részén meg mindenki táborokban lakott katonák felügyelete alatt. Beleborzongok, hogy még ekkor is mindenki megőrizte a nyugalmát, mert az éterből egy kedves hang azt duruzsolta: „mindent kézben tartunk”.
Persze nem azt mondom, hogy végül nem éltük meg a világvégét. Mindenkinek megvolt a saját „világvége élménye”. Én legalábbis így neveztem el. Az enyém ’53. szeptember 19-én, az ötvenegyedik születésnapomon. Valamelyik táborlakó saját kutat fúrt és a katonáknak föltűnt a műholdképről. Lerohanták a sátrát, de balul sült el a dolog, mert több haverja épp ott vendégeskedett és ellenálltak. Lövöldözés tört ki...
Gépágyúk ugattak, rakéták csapódtak be mindenfelé. Akkor hallottam először élőben. Helikopterek fölöttünk. A házban bújtam el. Sírtam. Föltépték az ajtót. Valami fölrobbant. Némaság lett. A portól nem láttam. Vér. Mindenütt vér. Emma! Istenem! Valami csillant. Éles penge a húsokhoz. A torkába vágtam. Öltem. Megöltem. Fölkaptam a puskát. Lelőttem. Azt is. Peti! Nem volt feje. Hánytam. Sötét lett.
Olvastam, hogy a második világháborúban a városok bombázása után a túlélők azt hitték, itt a világvége… aztán hozzászoktak. Ez volt velem is. Egyszerre minden, amit addig normálisnak hittem, összeomlott. Én akkor eszméltem rá, hogy addig csak egy civilizációnak hívott álomban éltem és biztosra veszem, hogy az ébredés másnak sem volt kevésbé fájdalmas. Innentől messze kerültem a táborokat és az embereket. Északra mentem, tudtam, hogy ott jobb a helyzet. Magányosan jártam. Én is csak egy olyan menekült lettem, mint akiket nyugtatgattam, hogy minden rendben lesz…
Géppisztolyra és túrafelszerelésre cseréltem a könyveket, meg a bőrfotelt. Több diplomám volt, rengeteget tudtam az emberi lélekről, meg a kapcsolatokról, de ez most egyszerre mind nem ért semmit. Szerencsére tanultam valaha ezt-azt a túlélésről is, ezért nem vesztem éhen már az elején, mint a legtöbben. Főleg gyökereket ettem, és pocsolyákból ittam. A holofon szupertartós aksijának hála még hónapokig követtem a híreket. Ugyanaz történt világszerte.
Ahol nem a katonák, ott a járványok ölték a civileket. A kormány egyszerűen eltűnt – talán még mindig valami bunkerben kuksolnak –, de az igazi fejetlenség csak akkor kezdődött, mikor a pénz elvesztette az értékét. Kis ideig még volt adás. Még láttam, ahogy egy rakás milliárdost a saját testőreik gyilkolnak le a családjuk szeme láttára, aztán mindenkivel végeznek. Láttam, ahogy az egyik híradó bemondónőjét élő adásban erőszakolják halálra egyenruhások. Láttam, hogy az USA-ban a szomjazó tömeg úgy rohan a hadseregre, mint egykor Indiában, csak most több volt a lőszer…, de most sem elég.
Végül megszűnt a vétel, és már nem is érdekelt, hogy ki mit mond. A „minden rendben van” máz leolvadt. A természet megmutatta, hogy mégis ő az úr, és kiirtotta az emberi bacilust, ami megbetegítette a bolygót. A szárazság… a szárazság egyszerűen elviselhetetlen. Egész nap víz után kajtatok.
A járványok meg a harcok az összes közösséget elpusztították, manapság minden túlélő magányosan kószál. Két éve, ha meglátok valakit, lelövöm, mielőtt ő lő le engem. Aztán megeszem, ha van rajta még mit rágni. Intelligens zombik lettünk és nem kellett hozzá vírus, csak a szomjúság meg az éhség, a kultúra korának vége. Nem is tudom, miért írom le ezt az egészet. Talán egyszer megint másképp lesz. Végül is szívós féreg az ember. Ha egyszer újjáéled a bolygó és újjáépül a társadalom, remélem megtalálja valaki a naplóm, aki el is tudja olvasni, hogy ezúttal ne felejtsük el ami történt. Ne feledjétek, hogy mit tettünk önmagunkkal!
