Valahol Los Angeles romjai között, 2057. november 30.

A Library Tower vihar tépte tetejéről jól látszik a város. A szétmálló romokon ott van a természet lábnyoma. ’50-ben a víz és a szél, ez a két együgyű elem egy nap alatt szellemvárost csináltak a nyugati part központjából. Los Angeles, 18 millió halott óriási síremléke.

Szeretem ezt a tájat, itt pont úgy néz ki a világvége, mint a filmeken. A többi nagyváros szinte mind érintetlen, csak pár betört ablak, kiégett autó, meg kiszáradt növények, mintha még mindig azt hazudnák, hogy minden rendben van. Itt legalább szembejön az igazság.

A sok idióta elkerülte, inkább északra menetek, ahogy a híradó mondta nekik. Különben is, ki lenne akkora barom, hogy pont egy szellemvárosba költözzön? Épp ezért jöttem ide. Itt nem piszkál senki. Ráadásul Los Angeles-t nem ürítették ki, mint a többi helyet, itt egyetlen nap alatt jött el az összeomlás. Ez pedig azt jelenti, hogy a hulláknak bőven vannak eltemetett készleteik, csak egy kis gyomor kell, hogy kiássa az ember, elvégre nekik már úgy sincs rá szükségük. Nekem meg van gyomrom…

Rowen Craig százados, a japán háború hőse. Hah! Ha terhes anyákat, csecsemőket, meg kisgyerekeket tudtam halomra gyilkolni, akkor ez már meg se kottyan. „Férfimunka volt!” – rázták a kezem a sokcsillagosok, ahogy egyik plecsnit nyomták a mellkasomra a másik után, de engem csak az érdekelt, apám mit szól hozzá.

Nyikorgott a szúnyoghálós ajtó, a veranda is föl-följajdult a bakancsom alatt, mikor azon a borongós kora őszi estén hazaértem. „Jó estét uram!” – köszöntem dagadó mellkassal, ahogy beléptem, de az öreg föl se nézett a TV elől. A szemein elmosódva tükröződött az egész világ, villódzó, dobozba zárt képekben. A kezében üveg. Az olcsó whisky már csak az alján lötyögött.

Azt hittem nem vett észre, hát közelebb léptem és újból köszöntem. „Leülni!” – parancsolta halkan, elkent, rekedtes hangon és én azonnal engedelmeskedtem. Azt tettem, amire születésem óta neveltek. „Mikor kölyök voltál… – szünetet tartott, mindig így beszélt, mikor már nagyon részeg volt –, tudni akartad, miért iszom.” – nagyot nyelt és valami furcsa, ismeretlen grimasz ült ki az arcára – „Hát most már tudod. Már közénk tartozol.”

„Köszönöm uram!” – nem fogtam föl igazán a szavait. Rám nézett, a szeméből néma könnyek csorogtak, de a hangja kitisztult és olyan gyűlölettel telt meg, mint mikor szíjjal vert a fészerben, valahányszor megtagadtam a parancsot, vagy nem megfelelően teljesítettem. „Mit köszönsz?”

Kezdtem zavarba jönni, nem értettem semmit. A tengerészgyalogsághoz apám miatt jelentkeztem. Az volt az élete, amíg nem nyugdíjazták az ital miatt. Érte mentem Japánba és érte öltem, mindig csak érte. Erre most nem a büszkeséget láttam az arcán, hanem megint azt éreztem, hogy rossz vagyok, hogy miattam halt bele anya a szülésbe, hogy megint valami szörnyűséget tettem. Hiába voltam mindenütt a legjobb, hiába a rengeteg kitüntetés, meg rang, nekem csak egy ember szava számított, és ha Flint Craig őrnagy nem mondta azt valamire, hogy jó, akkor az nekem nem volt jó.

„Köszönöm, hogy azt mondta, most már közénk tartozol!” – böktem ki végül katonásan. – „Most már én is férfi vagyok!” – (Apám szerint, aki nem szolgálja a hazáját egyenruhában, az nem férfi.)

„Nem – rázta meg a fejét –, a gyilkosok közé tartozol.” – válaszolta rekedten és újra a TV felé fordult. – „Lelépni!”

Arra még emlékszem, hogy a lépcsőig támolyogtam, aztán már csak a vécében tértem magamhoz. Az egész teleokádva, én meg két kézzel öleltem. Percekig tartott mire rájöttem, hogy nem otthon vagyok. A távolból valami zene dübörgött, a falon matricák és grafitik. Tök részeg voltam. Aztán az órámra néztem. Egy hét kiesett…

Hirtelen a csésze alján kavargó zavaros löttyből valamiért fölrémlett egy könyörgő japán nő Oszakából. Hiányzott a fél karja, talán gránát vitte el. Nemrég történhetett, mert még csordogált a vér a csonkból. Letérdelt elém, megfogta a kezem, könyörgött. Nem értettem, mert japánul mondta. A fejéhez nyomtam az M92-est és szétlőttem. Erre egy kisgyerek szaladt elő sírva abból a romhalmazból, amerre a nő mutogatott. Azt hittem nekem támad, de ő az anyjához rohant, lekuporodott mellé és átölelte. „Tűz!” – hallottam a fülesből és én jó katona voltam.

Egyszerre megfordult velem a világ és percekig csak fuldokolva hánytam. Én nem ezt akartam. Kiskoromban arról álmodoztam, hogy író leszek. A hétköznapok kegyetlen rettenetéből csak a könyvek jelentették a kiutat, és mikor mindent kiolvastam, ami otthon volt, történeteket kezdtem kitalálni. 8 évesen Phil bácsitól kaptam egy írógépet. Apámnak nem tetszett a dolog, de a második üvegig nem szólt. Aztán meghallotta, hogy gépelek, feljött a szobámba és kihajította a masinát az ablakon azzal, hogy „az írás buziknak való”.

Mire Európába vezényeltek, már én is rendszeresen ittam. Nem ment máshogy, de csak ehhez értettem. Nem láttam a kiutat. A szerencsétlen, lesoványodott arabok, meg niggerek legalább megpróbáltak ellenállni, de attól se lett könnyebb. Aki nem piált, az lőtte magát, vagy belebolondult. Ha néha hazamehettünk, mindig kaptunk plecsniket, meg vállveregetést, mintha minden renden volna azzal, amit csinálunk. „A haza érdekében.” – mondogatták.

’53-ra aztán nagyon eldurvult az egész. A francia hadsereggel szabályos háborút vívtunk, de a hírekben erről egy szót sem lehetett hallani. Tökös gyerekek voltak azok a csigazabálók, de lószart se értek a lopakodó vadászok, meg a robotrepülők ellen. Mi már csak a maradékot takarítottuk. Novemberben egy házát védő bácsika eltalált a vadászpuskájával, mire megkaptam az egyetlen plecsnit, ami még hiányzott a gyűjteményemből, a bíborszívet, meg egy kényelmes ágyat a denveri katonai kórház rehabján.

„Drogos, vagy alkoholista?” – kérdezte az orvos, aki fölvett. „Hogy mondja?” – értetlenkedtem. Ez volt az első kérdése, ahogy bejött a kórterembe. „A vérképét elkeverték valahol, maga drogos, vagy alkoholista?” – ismételte meg türelmetlenül a kérdést. „Piás vagyok.” – válaszoltam szemlesütve.

Csak később tudtam meg, hogy ha azt mondom, egyik sem, azonnal az elmeosztályra visznek. Na, itt kaptam őszinteséget. Valami kibaszottul szenvedtem. Hallucináltam egy héten keresztül. Fura színű állatokat láttam, meg halottak beszéltek hozzám éjszakánként. „Delírium tremens” – csak ennyit mondott a csinos nővérke, mikor megkérdeztem, mi történik velem.

Sonja igazán belevaló csaj volt. Úgy tudott az ágyhoz kötözni segítség nélkül, hogy csuklani sem volt időm. Pedig csak 45 kiló lehetett, én meg 120. A bátyját Kubában lőtték le, akkor jelentkezett nővérnek. Előtte filozófiát tanult az állami egyetemen, éjszakánként meg… hagyjuk. Megfogadta, hogy katonákkal nem randizik, de egy ilyen jól fésült, gyógyulófélben lévő alkoholistának ő sem bírt nemet mondani.

Már nem is tudom, hogy a vízkorlátozások, vagy a H2R5 járvány miatt törtek-e ki zavargások, de lényeg az, hogy kijárási tilalom volt érvényben este 6 után. A katonasággal viszont sok előny járt, az egyik, hogy ránk ez nem vonatkozott. Csak fölmutattam a parancsot, és máris felemelkedtek a sorompók. Persze minden hely bezárt, így csak furikáztunk föl-alá, meg várost néztünk, de nem zavart. Sok volt bennünk a közös, összekötött a fájdalom…

Úgy volt, hogy januárban küldenek vissza, mert gyorsan gyógyultam, aztán minden fölborult. Karácsony előtt az egész országban kihirdették a szükségállapotot, mert kevés volt a víz. Átkerültem aktív állományba az egyik ellenőrzőpontra pár nemzeti gárdás arc mellé. Azok a pelyhes állúak lószart se tudtak, csak a pofázás ment, meg a céltáblákra lövöldözés. Örültek, hogy végre parádézhatnak. Szilveszterig nem is történt semmi extra, csak néhány akadékoskodó öltönyös szólogatott be néha. Kaptunk rendesen kimenőt, meg minden.

Sonja és én konfettikben henteregtünk a kis garzonja franciaágyán, mikor összeomlott a tőzsde. Az utcán máskor is volt petárdázás az újév ünnepén, úgyhogy sokáig föl se tűnt, hogy mi folyik odakint. Egyszerűen átaludtuk a világvégét.

Három napunk volt egymásra és egy percét se akartuk elvesztegetni, ezért a szabályzat ellenére mindketten kilőttük a holofonunkat és csak mi léteztünk egymásnak. Először az lett gyanús, mikor másodikán leállt a fűtés és elment az áram. Borús nap volt, a ház napelemei fabatkát sem értek.

Sonja kint állt az erkélyen, a kezében a cigi már füstszűrőig égett, de még mindig fogta, mikor hátulról átöleltem. Nem vett észre, csak mereven nézett valamit a szemközti házban. Követtem a tekintetét… első pillantásra olyan volt, mintha száradó ruhák lógnának az egyik lakás nappalijában, de jobban megnézve nem ruhák voltak…

A holofonon láttuk, ahogy helikopterképekről mutatják Denvert és valami zavargásokról karattyolnak. Az ablakból nekünk is feltűnt egy füstoszlopot, ha balra kihajoltunk. Szó nélkül fölkaptam a zubbonyt, meg a gyakorlót és rohantam az állomáshelyemre. Az egész elhagyatott volt, csak Steve ült a kis homokzsákokból rakott bódéban… a szájában még mindig ott figyelt a Scar 3 csöve és ha fölteszem az éjjellátót, bizonyára azt is látom, ahogy a red dot lézerfénye átvilágít a koponyán éktelenkedő lyukon.

Sosem szerepelt a hírekben, de mikor kiderült, hogy nálunk is elfogyott a víz, rengetegen választották a könnyebb utat. A város elhagyott csatatérre emlékeztetett, mikor a kórházhoz rohantam. Mindenfelé hullák és roncsok, de élők sehol. Sonja az egyik kórterem ajtajában állt és csak nézett befelé. A szar, a vizelet bűze, meg az égett hús szaga mindent elárult, nem maradt itt semmi. Kivonszoltam a karjánál fogva, belöktem egy ósdi Humvee anyósülésére és beletapostam a gázba. Nem tudtam, hogy merre, csak azt, hogy onnan el. A rádión több egység is bejelentkezett, de ettől csak még idegesebb lettem. Egyikük sem tudta, mitévők legyenek. Nem volt gyülekezési pont, nem jött erősítés, nem zajlott mentés. Mintha eltűnt volna a főparancsnokság, egyszerűen teljes volt a káosz.

Kicsi korom óta most féltem először. A seregben az elöljáró, mint egy szigorú szülő mindig megmondta, mit tegyünk, erre most magunkra maradtunk. A holofonon láttuk, ahogy a katonák ürítik ki a városokat és mi pontosan tudtuk, hogy ez mit jelent…

Denver délkeleti szélén végre megtaláltuk a helyi parancsnokság maradványait, hogy szolgálatra jelentkezzünk. A vízhiány miatt folyamatossá vált az erőszak az utcákon. Nálunk alakult legrosszabbul a helyzet, mert a helyi rendőrség is a tüntetők mellé állt. Mi vettük át a helyüket, de ahogy bárhol és bármikor, itt is hamar bebizonyosodott, hogy a hadsereg nem jó rendfenntartó. Mindenesetre valahogy csak sikerült úrrá lenni a helyzeten és lenyugtatni a lakosságot, pláne, hogy a híradó éjjel-nappal azt szajkózta, hogy északon jobb a helyzet, mire tömegesen útnak indult az a rakás barom.

A hónap közepére olyan alacsonyra csökkent az itt maradók száma, hogy a készleteinkből újra futotta normálisabb fejadagra még a civileknek is, ami viszont aggasztó volt, hogy a vezérkar és a kormány még mindig nem jelentkezett és persze megindult a találgatás. Ha nincs Dru tábornok, bizonyára mi is szétszéledtünk volna, mint Amerika szerte a bajtársak. Aztán jött a CIA, és a közös ellenség még egyszer utoljára egységbe kovácsolta a nemzetet egy pillanatra. Nélkülük talán egymást irtottuk volna ki, ahogy kicsit átlátjuk a helyzetet, így viszont beletelt pár hétbe, hogy tisztuljon a kép. Ha Predatorok bombáznak és Excalibur tankok elől kell bujkálni a romok között, kicsit nehezebben megy a gondolkodás.

Ahogy ezzel a sok távirányítású kütyüvel küzdöttünk, olyan érzésem volt, mintha a Terminator filmek elevenedtek volna meg és a gépekkel háborúznánk. Később, mikor elfogytak a kormány mocskos kis játékai, kibújtunk a fedezékeinkből, és mi is csatlakoztunk a Cheyenne-hegység felé nyomuló offenzívához, már újra azt a koszos, véres háborút láttam magam körül, amit jól ismertem. A CIA-nak akadt fegyvere bőven, de embere közel sem annyi, mint a haditengerészetnek, a légierőnek, meg a seregnek, ezért zsoldosokat fogadtak. A Blackwater, meg a többi ex-katonákból verbuvált „biztonsági cég” viszont nem sokáig volt lelkes. Árulóknak tekintettük őket, akik az egykori bajtársak ellen fordultak, így még csúnyábban irtottuk őket, mint az ügynököket.

Alig egy hétig tartott a menetelés és már a NORAD bunkernél voltunk, onnan pedig nem volt menekvés. A földalatti betonfolyosókon ezrével hullottak a katonák és a fegyveres civilek, ahogy a kormány emberei hátráltak. Hiába a szuper biztonsági ajtók, meg a mechanikus csapdák, a népharag egyszerűen mindenen átrágta magát.

Az elnök, mint valami gyáva féreg, a szobájában kuporgott az íróasztala alatt és sírt. Én találtam rá. Ahogy meglátta a képem, azonnal bepisált. Szűkölt, könyörgött, de nem érdekelt. Most először életemben örültem, hogy ölhetek. Ahogy meghúztam a ravaszt, átfutott az agyamon annak a rengeteg ártatlan nyomorultnak az arca, akiket ennek az embernek, meg az elődeinek a parancsára mészároltam le. Aztán apámra gondoltam.

A fegyver üres kattogása rántott vissza a valóságba. 150 golyót pumpáltam bele, de egyért se volt kár…

„Túléltük!” – kaptam a nyakamba Sonját a tábori kórház egyik sátrában, ahogy visszaértem a felszínre. Erre ő hosszan a szemembe nézett, aztán kedvesen csak annyit mondott: „A világvégét nem lehet túlélni, csak átélni.” – akkor nem fogtam föl, ez mit jelent.

Napokig fetrengtünk a győzelem mámorában miközben azt sem tudtuk, hogy mit nyertünk. Akkor azt hittük, a szabadságunkat, az életünket… lófaszt. Sok az ember, kevés a víz. Ennyire egyszerű volt a képlet, és ahogy ez összeállt, úgy ért véget az összetartás. A nagy víztározókat ugyanúgy rohanták le a tömegek, mint annak idején Indiában. Megszűnt a média, az irányítás, az állam… a civilizáció. A halál egyszerre értékesebb lett az életnél, már a többiek halála persze. Minden szomjas száj csak konkurencia, aki előled issza el azt a keveset, ami maradt. Ez az új korszellem.

Én ebből nem kértem. Mondtam Sonjának is, hogy jöjjön velem, de hiába, ő ápolni akart, én meg élni. Átvágtam a hegyeken, meg a Nevadai sivatagon és a kaliforniai partokig meg sem álltam. LA romjai közt az első pillanattól otthon éreztem magam.

Hónapokig minden csendes volt, aztán az egyik körutam során a szemem sarkából megláttam, hogy valami valószerűtlenül megcsillan. A külváros szélénél jártam, mögöttem a város, előttem egy autóroncsok tarkította sík pusztaság és kicsit odébb egy ósdi, kétszintes, vörös téglaház romja magasodott a táj fölé. Annak a tetején fedte föl a napfény az óvatlan betolakodót.

Amatőr volt, ezt már biztosan tudtam, mert a távcső üvegét nem kente össze, hogy észrevétlen maradjon, így viszont a megfelelő szögből nézve szinte világított a leshelye a gyakorlott szemnek. Úgy este hatig lapultam egy Chevrolett rozsdás csontváza mögött, hogy a szemébe süssön a lenyugvó nap. Nem voltam biztos benne, hogy nem vett észre, és nem akartam kockáztatni. Fedezékről fedezékre osontam, a lehető legkevesebbet mutatva magamból. Mi ugyan nem kaptunk olyan kiképzést lopakodásból, mint a Delta Force, az alapokat azért ismertem. Az elnyűhetetlen taktikai bakancs íves talpa tökéletes volt a hangtalan léptekhez és roncsokból, meg kicsavart fákból is akadt bőven a környéken, úgyhogy szűk negyed óra alatt mögé kerültem.

A téglafalba egykor U alakú vasdarabokat raktak egymás fölé létraként, és bár elég rozsdásnak tűntek, egy próbát megért a dolog. Ráadásul a lövészt is elbírta valahogy, mert semmilyen más út nem vezetett a tetőre. A Scar-t már rég G-45-ösre cseréltem, mert pontosabb, könnyebb és soha nem akad el, ráadásul ugyan úgy 5,56-os lőszer kell bele, amiből meg akad itt bőven. Nem akartam zajt csapni, ezért a hevederét szorosra húztam magamon, hogy egészen a hátamhoz simuljon. Így nem tudtam volna azonnal tüzelni, de a meglepetés előnyére építve nem is terveztem, hogy szükség lesz rá. Lendületesen, de megfontoltan haladtam, nem volt miért kapkodnom. Ha eddig meglátott volna, már rég nincs fejem. Ugyanakkor a lövész bármikor úgy dönthetett, hogy sétál egyet, vagy lemászik, ezért fölöslegesen se akartam elnyújtani a dolgot.

Ahogy közeledtem a tető pereméhez, úgy áradt szét a testemben az adrenalin. Még ennyi év után is, ha harcra került a sor, a szívem a torkomban dobogott és olyan lettem, mint egy túlfeszített gitárhúr. Szerintem épp ez az éberség nem engedte, hogy elpatkoljak, úgyhogy megtanultam becsülni.

Megdermedtem, mikor hallottam ahogy fészkelődik. Hosszú másodpercekig csak füleltem. A neszekből tudtam, hogy még mindig lesben áll és nem is sejti, hogy ott vagyok. Egészen lassan, óvatosan fölhúztam magam, de csak a szemem vonaláig, hogy belássam a tetőt, viszont magamból ne mutassak szinte semmit.

Az orvlövész előttem hasalt, nekem háttal és egy Barrett 2-est szorongatott. Azzal az ágyúval még akkor is halálos a lövés, ha nem talál telibe, úgyhogy a fegyverek terén jó ízlése volt, de egyetlen puska sem helyettesíti a kiképzést. Gond nélkül föltornáztam magam a peremre, kioldottam a G-45-ös hevederét, a vállamhoz emeltem és a tarkója máris megjelent a Red Dot távcsövében anélkül, hogy ebből ő bármit is gyanított volna.

Mély levegőt vettem és benntartottam, hogy a fegyver ne imbolyogjon. 8 méterről egy ilyen lövést nem lehetett elhibázni. Bumm!

A koponya érett görögdinnyeként robbant darabokra. Még arra se maradt ideje, hogy fölfogja, ami vele történik. Elégedetten léptem mellé és egy rúgással megfordítottam a tetemet. Sonja szétroncsolt arca nézett vissza rám…