– Egy kis apróval ki tudnál segíteni? – kérdezte a rekedtes, bor ittas hang.
– Nincs! – hangzott az ismerős válasz.
Aszott, fáradt testét visszavonszolta hát a mocskos sárga ülőkéhez és lehanyatlott rá. Tekintete üveges volt, amilyen csak egy megtört emberé lehet. Gyönge, már alig kalapáló szívét végtelen szomorúság járta át. Úgy érezte, ha most itt hirtelen, minden szeretetével kebelére ölelné a világ, már az is kevés lenne.
Nem volt más, csak egy megfáradt egzisztenciaharcos, az életszínvonalért folytatott háború nyomorult veteránja. Hadirokkant, akinek nem hoztak létre kórházat. Része a 20. században termelt emberfeleslegnek. Családja, ha volt is talán valahol, nem beszélt vele jó ideje. Ha egyszer csak a teste feladta volna a hiába való küzdelmet, valószínűleg napokig fel sem tűnt volna senkinek, amíg oszlani nem kezd. Hiányozni meg ugyan kinek hiányozna? Van belőle elég.
Gyűlölte a józanságot, mert akkor mindig érezte azt az undort, ahogy az emberek a közelében lesajnáló szánakozással a szemükben elfordították a fejüket, és csendben azon drukkoltak, hogy ne szólítsa meg őket alamizsnáért, vagy cigiért. Legszívesebben rájuk üvöltött volna, hogy „– Hé! Én is közületek való vagyok! Én is magyar vagyok! Én is csak egy ember vagyok! Nézzetek már rám, valaki szólítson már meg! Legalább kérdezd meg, hogy hogy vagyok!”
Sajnos pontosan tudta, hogy egy hajléktalanra senki sem kíváncsi. Tudta, mert ő is ilyen volt annak idején. Most mégis a könnye is kicsordult volna a boldogságtól, ha valaki meghallgatja. Ha valaki egyenlő emberként tekint rá, legalább egy marék percre.
Fáradt volt, nagyon fáradt. Már az idejét sem tudta mikor is beszélgetett utoljára valakivel. Tétován körülnézett. Az aluljáró szinte teljesen kihalt volt ezen a kora délutáni órán. Kedd lehetett, vagy szerda, mert reggel nagy volt a rohanás. Ki iskolába, ki munkába, meg még ki tudja hova.
A természet nyárias fuvallattal simított egyet a bőrén, de szinte föl sem tűnt neki. Mostanában mindig ilyen az idő, így szeptember derekán. 13-án méghozzá, ezt biztosan tudta. Tudta, mert az újságos mellett botorkálva reggel megpillantotta az egyik napilap jobb felső sarkában. Aztán összerezzent.
– Ma van a születésnapom. – motyogta, és most nem csak azért, hogy kicsaljon pár forintot valakiből.
Szemei megteltek könnyel, de gyorsan letörölte és megrázta magát. Szégyellte, hogy így elragadták az érzelmei, bár tudta, hogy biztosan nem látta senki, ha meg mégis, úgyse törődött vele. Aztán valami szokatlant érzett, valami régi-régi bizsergést, amit már hosszú évek óta elfelejtett. Először csak egy kicsi mocorgásnak tűnt odabent, de folyamatosan nőtt pillanatról pillanatra. És ahogy ez a megmagyarázhatatlan izgatottság lassan úrrá lett rajta, a tekintete egy csapásra megtelt élettel. Még hezitált kicsit, hogy merje, ne merje, de nem kellett sokat győzködnie magát, elvégre vesztenivalója amúgy sem volt. Nagyot sóhajtott, meghúzta a műanyag flaskát és ahogy a békebeli erjesztett szőlőlé imitáció leért a gyomrába, átadta magát az emlékeknek.
– 1962. szeptember 13-án születtem Miskolcon. – kezdte lassan, megfontoltan a mondandóját – Szép gyerekkorom volt, sokat játszottam meg nevettem a testvéreimmel. A szüleim egyszerű, dolgos munkásemberek voltak. Nem lehetett panaszom. Az iskolába’ nem voltam én éltanuló, de a gimnáziumot becsülettel végigjártam. A gyári munka engem sose vonzott, én inkább muzsikáltam volna. Titokba’ hallgattuk a haverokkal a Szabad Európát és arról álmodoztunk, hogy egyszer majd mi is ott leszünk. Istenemre micsoda idők voltak… – ült ki az arcára valami földöntúli mosoly és újra szájához emelte az üveget – A futball se ment rosszul, játszottam a városi ifi csapatba’ és imádtak a lányok. Arany életem volt, na. Az érettségi banketten valaki azt mondta miénk a világ, miénk a jövő és én bizony mondom mikor apám másnap odaadta nekem a gitárt úgy is éreztem! Főleg magamtól kezdtem el rajta tanulni aztán ’81-ben feljöttem
Pestre. Itt akadtam Julcsira, mer’ a szomszédba’ lakott. Jaj uram-teremtőm, azok a kék szemek és az az orca! Akkor még csak 16 volt és a szülei ellenezték, de két év nem sok, azt csak egybekeltünk. Közbe’ már több bandába’ megfordultam, meg élelmiszerboltba’ segítettem ki.
– Hamar jött aztán a Jánoska, meg vele a tanácsi lakás is. Hát az nagyon kellett, mer’ még olyan házsártos szülőkkel én tovább nem éltem volna egy fedél alatt az bizisten. Nagy volt a boldogság, meg a szerelem! Istenem, de büszke voltam! Julcsi aztán beteg lett. Azt mondták depressziós. Hát én akkor azt se tudtam, hogy azt eszik-e, vagy isszák, de mikor a kádba fekve találtam és a víz csupa piros volt na azt tudtam, hogy ez így nem jó. Még szerencse, hogy idejébe hazaértem, mer’ nem lett nagyobb baj. Bent kellett tartani, hogy stabilizájják, vagy mi. Mikor kiengedték telegyógyszerezve olyan volt, mint egy ilyen zombi. A haja megfakult, a bőre sárgás volt, a szemei meg kábultan néztek ki a fejéből. – Hova lett az én angyalom? – kérdeztem és megszerveztem, hogy menjünk a céges üdülőbe a Balatonra. A naptól meg a víztől jobban lett, erőre kapott, de aztán ősszel megint visszaesett. Most a nyugtató jött és ez így ment 7 évig. Közben picológushoz, vagy mi az anyám kínjához is járt. ’89-ben, mikor végül tényleg jobban lett, azt mondta már nem szerelmes belém, meg hogy én betegítem meg és beadta a keresetet. Rövid, csúnya válás volt. Jánoskát is elvitte. – elhallgatott kicsit és lesütötte a szemét – Akkor voltam először magányos. Utána is keveset láthattam. Utoljára 5 éve egy újság címlapján mosolygott barnán. TV sztár lett. Most úgy mondják celeb, vagy mi. A Julcsi meg, a ribanca összefeküdt azzal a lélekdokijával, azt’ azt is elhagyta a rendszerváltás után. Hát ilyenek ezek. Mind ribanc! – tört elő a keserűség, de a bevált recept szerint lefojtotta egy kis itallal és folytatta – Na én erre azt mondtam, hogy jól van, akkor én meg felmondok az ABC-be’, aztán megcsinálom az álmomat. Kőbányán sok új banda volt akkoriba’, hát odamentem. Egyik kocsmába találkoztam a Deák Billel. Az mutatott be a Johnnynak, azt így lettünk mi országos cimborák. Összekaptunk egy csapatot és csináltunk pár bulit, azt hírünk ment vidékre. Mindenhova hívtak, mer’ hát akkor volt a rendszerváltás azt mindenki örült, meg ünnepelni akart. A Johnnynak volt a kis hippi busza, azt’ abba laktunk. Zabáltuk az életet komolyan! Két kézzel! Mi voltunk a rock istenek mindenhol. Aztán jött is egy ilyen öltönyös csóka, hogy vegyünk fel lemezt. Mi meg örültünk, még ugráltunk is. Jól is ment, de azt ez lelépet a gázsival. Az egészből azóta se láttam semmit. Mondom erre csináljunk mi lemezt, ezek meg hogy nem, mer’ a család, meg a gyerekek, meg dolgozzak. Otthagytam mindet. Összeálltam mindenféle nőcskékkel azt’ náluk laktam, mer’ nekem nem volt ugye hol, mer’ az is a ribancé lett. – ismét kortyolt a feszültségoldóból – Azt ezek is csesztettek, hogy dolgozzak, hát mindig továbbálltam. Végre aztán ’95-be’ megint volt bandám, azt’ mentünk világot megváltani busszal körbe az országba’, de a kutyának se kellettünk. Már mindenki erre a Révre bulizott a tinik közül, a többiek meg dolgoztak azt’ nem futotta szórakozásra. Jött az ősz, ment a banda, én meg itt maradtam egy szál bőrönddel, meg egy gitárral. Elmentem munkásszállásra, megpróbáltam állást találni, de sehol nem kerestek embert. Egyszeribe jött egy telefon, hogy apám meghalt, menjek haza. Mentem… – elcsöndesedett egy percre, aztán erőt merített az üvegből és keserűen folytatta – Na szóval szép temetés volt. Ekkor otthon laktam anyámnál, de ő apám nélkül nem bírta soká’ és egy szép nyári reggelen utána ment az ablakon át. Egyedül maradtam megint. Aztán jött a lakásmaffia a lakás meg ment. Ügyvédre nem tellett, a testvéreknél nem volt hely, a haverok is elmaradoztak, hát megint pestre jöttem. – újra kortyolt, beszéde pedig egyre elkentebbé vált – Hol padon aludtam, hol hajléktalan szállón, meg elkezdtem koldulni. Egyszer a rohadt csövik kiraboltak. Ment a gitár, meg mindenem. Hú, de üvöltöttem! Még a retkes, lyukas zoknimat is elvitték míg fürödtem. Egyszer megtetvesedtem, de még azért csak tartottam magam valahogy. Azóta is írom a slágereket itt a fejembe’. Aztán elkezdtem inni. Hát az utcát azé’ csak nem lehet bírni sokáig. Mikor egyik nap látom a Julcsit odamegyek, azt gondolom csak maradt még benne valami, elmondom mi van, ez meg kiröhög. KIRÖHÖG a ribanca! Hát ember az ilyen? Aztán ennyi. Azóta a nagy dobást várom. Mer’ egyszer még előttem hever majd megin’ a világ! Azé’ van abba’ jó is, ha az embernek nincsen lakása. Mer’ mondjuk nem
jönnek a számlák például. Meg nincsen baj a felújítással se. Meg, jaj, azt sose felejtem el, amikor megyek a villamoson, azt odalép az ellenőr. Mondja nekem: – Jegyeket, bérleteket! – Én meg kiröhögöm. Erre leszállít azt elkezdi írni a számlát, én meg csak jobban röhögök. Ez meg mondja, hogy ne röhögjek, mer’ a vagyonommal felelek majd ezér’, én meg tárom szét a kezemet, hogy milyen vagyonommal. Mondom neki: – Mi van elkobzod a dobozomat? Ha-ha-ha! – fetrengett jó egy percig a röhögéstől, majd megnedvesítette hangszálait és folytatta – Vagy aztán az is volt, hogy karácsonykor a Felessel megajándékoztuk egymást azt mindketten álmélkodtunk, hogy ugyan olyan Csaplárosnét adtunk a másiknak, azt’ látjuk, hogy a többi hajléktalan is ugyan úgy álmélkodik, mer’ ezek is mind Csaplárosnét vettek egymásnak. Ha-ha-ha! Hát azt nem lehet elfelejteni! Ha-ha-ha!
Percekig vinnyogott a nevetéstől, aztán lassan lecsendesedett és ismét az a tömény szomorúság uralkodott el rajta, ami évek óta a szívét mardosta. Lassan, bambán felnézett és ha nem rúgott volna már be, meglepődve tapasztalta volna, hogy egy kamasz srác állt vele szemben és őt hallgatta.
– Hülye lúzer! – szólt oda a suhanc, majd megfordult és elsétált egy gitárral a hátán.
