Egy moha lepte öreg sírfedélen akadt meg a szeme a borongós kora őszi délután. „Szerető apa és férj” hirdette a felirat, de a név már rég lekopott. Vajon ki lehetett ez a szerető apa és férj? Talán nem is volt az, csak ahogy a mondás tartja, holtról vagy jót, vagy semmit. Mindegy is, most már nem több egy emlékműnél, ahogy a mellette nyugvó több ezer és tízezer ismeretlen sem. Katonás rendben sorakoznak és várják a feltámadást, ami talán soha nem jön el.

– …és az öregfiúk csapat. – kis szünetet tartott Szendrő atya, azután folytatta – Hiánya fáj munkatársainak, beosztottainak és főnökeinek, és mindazoknak…

Martint kicsi kora óta nyomasztották az ilyen helyek. Talán a halál gondolata, az, hogy egyszer majd ő is eltávozik, és rá sem fog emlékezni néhány évtized után senki. Ilyenkor valahogy mindig kicsinek és jelentéktelennek érezte magát. Átjárta a tudat, hogy nem pótolhatatlan, elvégre az itt nyugvók halálakor sem állt meg az élet, nélkülük, utánuk is volt tovább, miért lenne ez vele, pont vele más. De minek is ilyeneken idegeskedni, amikor még csak 24 éves. Elvégre most szerzett diplomát és előtte az élet.

– …bár teste nincs többé, szelleme mégis köztünk él, hiszen ilyen igaz ember csak…

A ravatalozóhelyet fekete ruhába öltözött nők és férfiak állták körül és szótlanul hallgatták az emlékezés mondatait. Volt, aki könnyezett, mások csak némán bámultak maguk elé. Az üveges tekintetek elárulták, hogy nem ő az egyetlen, aki nem szeret az elmúlással foglalkozni. Károly bácsi mondjuk nem állt közel hozzá. Életében kétszer ha látta, hiányozni sem fog, még csak az arcát sem tudta felidézni. Ettől függetlenül rá is átragadt az a megmagyarázhatatlan kozmikus fájdalom és nyugtalanság, ami minden egybegyűltet átjárt.

– …Ragadjuk hát meg ezt a percet és töprengjünk el azon, hogy a mi Urunk mennyi…

Mennyi rokon! Mondjuk furcsa, hogy ünnepek alkalmával még tized ennyien sem gyűlnek össze, a vesztesség mégis mint egy láthatatlan mágnes vonz mindenkit a világ minden tájáról. Vajon ez csak magyar sajátosság, vagy másutt is így van? Ennek jó volna utánanézni.

– …mikor a Paradicsomból kiüldöztettek akkor azt mondá nekik…

Sándor bátya mintha nem is öregedett volna a 20 év alatt, mióta ismerte. Most, 82 évesen is úgy állt ott a gyászolók között, mint egy kőszikla a viharban. Jenci persze megint keservesen bömbölt egy sorral előrébb, pedig világ életében ki nem állhatta Károly bácsit. Martin nem is értette, hogy nem váltak el a 63 év alatt. Aztán az is lehet, hogy a könnyek a többieknek szóltak, vagy talán csak magát gyászolta, hogy ezután nem lesz kit ugráltatnia. Már a házban is arról jajveszékelt tegnap, hogy az ő vesztessége, az ő vesztessége, de hát nem ő halt meg! Nem vette észre, hogy ez a nap most az egyszer a hitvány kis életében nem róla, hanem a mindig csendes, visszahúzódó hites uráról szól?

– …most talán fáj, de jósága, szerénysége mindig velünk…

Tulajdonképp, ahogy így belegondolt, meg is ütközött rajta, hogy egy olyan embert, aki mindig utálta ha sokan figyelnek rá, minek kell most a középpontba állítani. Károly bácsi talán nem is élvezte volna ezt az egészet. Nem járt templomba, a pap alig ismerte és most mégis ő méltatta olyan embereknek, akik nagyobb része még csak nem is látta életében. Mégis, hogy megérintett mindenkit az a megmagyarázhatatlan valami, ami minden temetést belengett. Egy láthatatlan fuvallat, talán a halál szele, de valahogy ezt érezte mindig. Mint tavaly is, mikor Rózsika ment el, vagy még 5 éves korában, a nagymama búcsúztatásán.

– …mert az emberi gyarlóság, a pénzsóvárság, a becsvágy ma is köztünk…

Lassan feltámadt a szél és megrezegtette a gyertyák lángjait. A fák is suhogni kezdtek, nyugodt méltóságteljes morajukkal téve még spirituálisabbá az esemény hangulatát. A finom, még nem bántóan hűvös szellők szinte cirógatták az ember bőrét. Többeket arra késztettek, hogy szemüket lehunyva teljes odaadással merüljenek abba a kimondhatatlan érzésbe, ami bennük megfogant. Sajnos ők nem láthatták azt az apró csodát, hogy egy pillanatra az egyik felhő mögül előbújt a nap, és sugarai spotlámpaszerűen vetültek egyetlen pontra, isteni fényt kölcsönözve egy sudár, fiatal lánynak a hátsó sorokból.

– Egy angyal! – suttogta önkéntelenül, földbegyökerezett lábakkal Martin.

Bár jól ismerte a népes család tagjait, ha máshonnan nem, fényképekről és az elmondások alapján, de ez a csodás teremtés valahogy nem rémlett föl az emlékezetében. Ráadásul valahogy ki is lógott a társaságból. Rajta nem látszott megrendültség, ami így vagy úgy de mindenki szemében ott volt. Inkább tűnt érdeklődőnek, mint szomorúnak.

– …az is korrupt és nem átallja elvenni az egyházaktól, az EGYHÁZAKTÓL, azt a kevés extra…

A fekete, hullámos tincseket gondos kezek igazgatták el kislányosan huncut, mégis éretten nőies arca körül. Dús, rúzs-vörös ajkai, pisze orra és hatalmas mély barna szemei szinte megbabonázták az óvatlan járókelőt, aki rá merészelt tekinteni. A fekete csipkeruha komiszul látni engedte formás melleit, de csak annyira, hogy az még ne sértse a jó ízlés határát. A finoman bronzos, szeplőtlen bőr minden férfiszemet megakasztott volna. Kecses alakját a rásimuló elegáns, bokáig érő fekete szoknya is segítette kidomborítani, magas sarkú szandálja pedig hibátlan lábfejének mustrálására invitált.

– …Párt pedig az egyetlen, melyben bízhatunk, mikor egy ilyen hazug és gerinctelen kormány…

– Bárcsak… – gondolta szinte önkívületben gyönyörködve a meseszép ismeretlenben, aki mintha meghallotta volna – Jaj ne, erre jön! Most mit fogok csinálni? – szíve a torkába csúszott – Biztos csak meglátott egy ismerőst és ahhoz… – kiszáradt a szája – Nem, ez ide jön. – idegesen forgolódni kezdett – Nincs itt senki más, biztos feltűnően bámultam. Jézus, jézus segíts meg! Most biztos arra…

– Szia!

– Szia!

– Te ismerted?

– Hogyhogy, te nem? Úgy értem persze.

– Semmi gond. Mások is meglepődnek…

– Merthogy?

– Jajj, ne játszd meg! Kiszúrtad, hogy turista vagyok, nem? Azért bámultál úgy.

– Bocs, hát én nem akarta… Mi, hogy turista…?

– Mármint nem úgy persze, nem fotózok, vagy ilyenek.

– De ez egy temetés!

– …mindannyian jól fontoljátok hát meg, hogy kire teszitek majd azt az egy darab X-et, amikor…

– Most miért, te talán jobb vagy?

– Ezt meg hogy érted?

– Idegen csajokat stírölsz, miközben egy halott rokonodat temetik.

– Ezt kikérem…!

– Ne mondd, hogy az igazolványod mered úgy a zsebedben!

– Basszus!

– Á, nyugi, már megszoktam.

– De én nem, én…

– Persze, tudom, te nem olyan vagy. Te soha nem szoktál nőket megbámulni, és senkit nem vetkőztettél még a szemeddel ez előtt, sőt, nem fogsz hónapokig rám gondolni rejszolás közben sem, és most nem szeretnél illetlenségeket tenni velem valamelyik kriptában. Ugyan már! Kit akarunk átverni?

– Hát ez… Hát te nem vagy semmi.

– Mondták már.

– De egyáltalán minek jöttél ide?

– Mert kiszúrtál, már mondtam.

– Mármint minek jársz temetésekre?

– Nem is tudom, valahogy van egy hangulata. Szerinted nem?

– Engem nyomasztanak.

– Ez érthető, ha neked hal meg valakid, de amúgy, ha leveszed a gyászt, van hangulata.

– De hát az a lényeg!

– Neked, pupák, de van benne valami megmagyarázhatatlanul borzongató, ahogy az emberek magukba szállnak, de közben egymásra is hangolódnak és mindenki egy hullámhosszra kerül. Én mindig valami hatalmas nyugalmat érzek ilyenkor.

– Te beteg vagy!

– Mitől rosszabb ez, mintha hidakról ugrálnék le, vagy órákig bámulnék egy tintapacát, amit egyesek művészetnek tartanak?

– De egy temetés az családi dolog…

– Épp azért meghitt.

– De nem érzed, hogy ez gáz?

Az ismeretlen megvonta a vállát. – Mindenkinek kell egy hobby. – és azzal csöndben elsétált a fejfák között. Martin sokáig nézte a távolodó alakot. Egyfelől nem tudta hová tenni az élményt, kissé talán taszította ez a bizarr szépség, másfelől viszont már azon gondolkodott, melyik rokona is áll a legközelebb az elmúláshoz...

– …buzgón imádkozzatok hát, dicsérjétek a Mindenhatót és ne felejtsétek el megadni az Úrnak azt, ami az Úré! Ámen!

– Ámen! – mormolták a gyászolók.