Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Ana to Mia – Fekete Randevú

 2020.01.21. 10:31

 

Az öltönyben, lehajtott fejjel feszengő marcona férfiak sokasága egy beismerő vallomással is felért, hogy akit temetnek, a nemzetbiztonságnál szolgált. Se szülők, se család, csak egy árva nagynéni hüppögött az érzések kimutatására ki nem képzett katonák, kommandósok, kémek és kémelhárítók között. A konzerv nekrológot és a tesztoszteron túlsúlyt csak Ana váratlan, kései belépője törte meg. Ahogy tétován megállt az ajtóban abban a kis feketében, egy pillanatra minden szem rá szegeződött. Stílusosan rövidre vágott, festett vörös hajával, kihívó rúzsával és az elegáns kistáskával akár egy divatbemutatóra is beillett volna, csak a januárban indokolatlan napszemüveg engedte sejtetni, hogy ő is a gyásznép része.

– Elnézést. – motyogta elhaló hangon, ahogy lesütött szemmel beállt Jürgen mellé. Már 5 évesen megtanulta, hogyha sír, a gondozók kevésbé verik el, így most sem jelentett problémát, hogy telefújjon néhány zsebkendőt.

„– Lányok, jegyezzétek meg, hogy a férfiak mind csak Azt akarják!” – mondta némi gúnyos felsőbbrendűségbe kevert undorral a hangjában Letti néni a felvilágosító órán nyolcadikban, mire a lányok fele már több falloszt fogott, mint az idős Letti egész életében. Ana azonban éles eszű kislányként gyorsan megértette, hogy nem az a művészet, ha kipuhatoljuk a másik vágyait, hanem ha rávesszük, hogy arra vágyjon, amire mi szeretnénk. És ő pontosan tudta, hogy egy zárt férfi klubban, idegenként egy temetésen már épp annyira gyanús lesz, hogy megszólítsák, de még pont nem annyira, hogy csattanjon a csuklóján a bilincs.

A kötelező részvétnyilvánítások után kissé félrehúzódott, mint aki nem találja a helyét, és várta, hogy Zimmer hadnagy, akár egy zavart kamasz fiú a gólyabálon, megszólítsa.

– Régóta ismerte Karl-t? – próbálta határozottra köszörülni a torkát Jürgen.

– Még csak rövid ideje jártunk… – csuklatta el a hangját könnyei között a nő.

– Nehéz elhinni, hogy többé nem jön velünk vitorlázni… – dobolt idegesen a lábával a férfi.

– Erről nem is beszélt… Annyi mindent nem tudtam még róla… – játszotta tovább a naivát Ana, mintha nem tudná, hogy Karl sosem járt vitorlázni és a hadnagy valójában azt kérdezi „Te ölted meg?”.

– Elnézést, milyen udvariatlan vagyok, Jürgen Zimmer. – nyújtotta a kezét váratlanul hangnemet váltva.

– Mia Schönwald. – fogadta a kézfogást színlelt meglepetéssel.

– Ne sértődjön meg, de nem találkoztunk már valahol? Olyan ismerősnek tűnik.

– Nem is tudom… Nem járt véletlenül az építész bálban?

– Nem mondhatnám. Rendőrhadnagy vagyok. Kegyed netán építész?

– Belsőépítész, de olyan furcsa itt erről beszélni… – morzsolt el még néhány könnycseppet Ana. „Ilyen könnyen nem fog meg, hadnagy úr.” – Régóta… voltak barátok?

– Elég rég. Az igazat megvallva furcsállom is, hogy Karl nem beszélt Önökről. Honnan tudott a temetésről, Mia? – „Szóval, te voltál?”

– Aggódnom kéne, hadnagy úr, maga vallat engem? – simult bele a pengeéltangóba a nő. „Tudja, hogy igen. Döntse el, hogy börtönbe akar vinni, vagy ágyba.”

– Bocsásson meg, a világért sem szeretnék tolakodni, csak megvisel ez az egész. Nemrég még white russian-nel koccintottunk, most meg…

– Hát nem volt tej allergiája? – „Szóval börtönbe?”

– Magának mindig mandulatejjel keverte. De még nem felelt a kérdésemre, honnan szerzett tudomást erről a szertartásról?

– A szomszédasszony…, Smidtné, ha jól tudom. Ő mondta, mikor szombaton át akartam menni hozzá... – jött az újabb kötelező hüppögés, ahogy Ana hagyta, hogy Jürgen vezesse a kihallgató szobává alakult ravatalozó képzeletbeli táncparkettjén.

– Á, a jó öreg Smidtné… Még egyszer sajnálom az udvariatlanságom, szakmai ártalom.

– Már kezdtem azt érezni, hogy gyanúsít valamivel. – válaszolt sértetten a nő. Akinek nincsenek érzései, egy idő után megtanulja, hogyan színlelje azokat hitelesen, különösen, ha extrém magas intelligencia is segít kompenzálni a hiányosságot. „Légy önmagad!” – tartja a mondás, de ha érzelmek nélkül élsz és ezt mások előtt fölvállalod, az megijeszti az átlagembert. Csak a saját fajtáját, a pszichopatákat és az autistákat nem riasztotta. Anának csupán szükségletei voltak. A hiány és a fájdalom lettek az igazi tanítómesterei. Megtanulta, hogyan kerülje el azt, ami fájdalmat okoz és hogyan szerezze meg, ami betölti az űrt. Ha éhes volt, evett, ha szomjas, ivott, ha álmos, aludt és ha kívánós, kefélt.

A függetlenségre sem azért „vágyott” anno, mint rendesen egy fiatal. Ana nem a szabadságot szerette volna megtapasztalni, nem a saját határait kereste és nem a szüleiről akart érzelmileg leválni. Egyszerűen akadályt látott a szűkös anyagi lehetőségekben és a maffiára utaltságban. Akadályt, ami közé és a szükségletei közé állt...

– Hadd engeszteljem ki egy itallal! Maradjon itt, máris hozom. – indult határozott léptekkel a svédasztal felé Jürgen, a választ meg sem várva.

„Szóval mégis inkább az ágyba.” – mosolyodott el magában a nő, ahogy figyelte a távolodó hadnagy zakó alatt is duzzadó hátát és kemény fenekét. Rutinosan méregette a gyönyörűen kidolgozott izmokat és a férfias mozdulatokat… – „Közelharcban késre lesz szükségem.”

Mire a poharakhoz ért, Jürgen ujjai már a mobilja képernyőjén cikáztak. Ana pontosan tudta, hogy a személyazonosságát ellenőrzi. Bár beletelt fél évébe és rengeteg hackerrel fejét kellett hozzá elcsavarnia – legtöbbször csak képletesen –, de mostanra olyan tökéletes fiktív múlttal és álszemélyiséggel rendelkezett, hogy egy nemzetbiztonsági átvilágításon is átment volna… mondjuk, most épp ezt tesztelte.

– Az itala, Hölgyem. – nyújtotta a vodka martinit baljós félmosollyal Jürgen.

– Milyen kedves… hölgynek nevez, de nem úgy kezel. – vette el hűvösen Ana, miközben a tekintetük összeforrt.

– Hogy érti?

– A barátom temetésére jöttem, maga pedig vallat, mintha bűnöző lennék, aztán feltesz egy kérdést, de a válaszra nem kíváncsi, csak a kezembe nyom egy poharat, mintha a szavam mit se számítana… - vette át a vezetést a nő.

– Valóban… nagyon udvariatlan voltam, bocsásson meg. – „Te most szórakozol velem?”

– Ezt már mondta és nem hiszem, hogy ezúttal komolyabban gondolja… – még egy forgás.

– Mivel tehetném jóvá? – „Ha közöd van a halálához, nem jutsz ki élve ebből a teremből.”

– Kocsival jött? – „Dehogyisnem, Te fogsz innen kivinni.”

– Parancsol? – „Még mit nem?!”

– Azt kérdeztem, autóval jött-e… Rosszul vagyok…, szédülök. – a gyászolók halk moraja már csak homályos háttér volt, ahogy adta az egyre gyorsuló ütemet.

– A bejáratnál parkoltam le. Üljön le, míg ide állok. – „Ha megmozdulsz, agyonlőlek.”

– Kérem siessen! – „Köszönöm a táncot!”, figyelte ismét azt a távolodó hátat Ana és a szája önkéntelenül mosolyra húzódott.

húzódott.

Címkék: humor novella irodalom írás morbid iromány fekete humor mayer máté Szatírok és szatírák

Ana to Mia - Redrum

 2020.01.13. 07:55

– Istenem, istenem! – töltötték be a szobát Karl ismerős, falon átszűrődő, tompa nyögései. A parázna pernahajder hallatán az idős Smidtné a fejét csóválva egy kurvapecér elmorzsolásával sommázta véleményét.

Odaát Ana szemei pajkosan pásztázták az ágyhoz kötözött kéjenc címlapra illő testét. Jól tudta, hogy egy férfi szívéhez a bordáin keresztül vezet az út, de egyvalamit még szeretett volna megtudni, mielőtt belsőséges viszonyba kerülnek, ezért finoman a bal lábára nehezedett és kéjesen figyelte, ahogy a magas sarkú torok akupunktúra olthatatlan vágyat generál a férfiban a levegő iránt.

– Mennyi rumot kevertél az italba? – kortyolt egyet a mennyei koktélból, aminek a receptje vétek lenne, ha a sírba száll.

Karl vörösen torzuló arcán jól látszott a döbbenet, hogy a végzet csinos asszonya nem a több tízmilliós bankszámlája azonosítókódjaira, a kormánytitkokat rejtő gépe jelszavaira, vagy az aranytömbökkel teli széfe zárkombinációjára kíváncsi.
– 3 centet. – hörögte kidülledő szemekkel.

Elég hülye utolsó szavak ezek egy profi kémtől, de hát ki az, aki magvas bölcsességekkel búcsúzik a világtól? Karl útját összetört szívek, megbuktatott kormányok, kisebb népirtások és több pénzügyi összeomlás szegélyezte, de ma nem ezekért kellett felelnie. A vesztét pusztán az okozta, hogy ismerte Jürgent…
„– Ölni? Azt könnyű. A hullát eltűntetni? Na, az nehéz. –” csengtek a törékeny nő fülébe egykori mestere szavai, ahogy vidáman belekezdett a kezét csonkolomba. Karl vére egészen felpezsdült a csontfűrésztől, absztrakt műalkotásokat varázsolva a fürdőszobai csempére és Ana arcára, miközben kislányos bájjal dolgozott. Láthatóan nem volt egy felszínes ember, mindig szerette mélyebben is megismerni a másikat…
Különben igazán jó feleség lett volna, okos volt, vicces, vonzó, szenvedélyes és gondoskodó… leszámítva a pszichopátiás vonásokat és az autisztikus jegyeket, amiket még az óvodapszichológus állapított meg nála és amiért tehetős szülei hirtelen intézetbe adták alig 5 évesen.
Nem haragudott rájuk, tulajdonképpen senkire sem haragudott és szinte semmilyen más érzelmet sem érzett soha. Ettől ijedt meg a szakember, a családja, a gondozói és később a tanárai is. Akkor sem a harag vezette, mikor kénsavban feloldotta az apját, majd az anyját, mint most Karl legtöbb részével is tervezte, pusztán szüksége volt az örökségére. 22 éves korára az intézetben, majd a maffiától kapott kiképzésnek köszönhetően már profi bérgyilkos volt, de szeretett volna – bár esetében talán nem ez a legjobb kifejezés – végre függetlenedni, a saját lábára állni. Az öreg Hans persze mondta, hogy nem így mennek a dolgok az alvilágban, ám Hans a kora ellenére nem volt bölcs ember, ahogy a felesége, a gyerekei és a kápói se voltak azok. De mikor a szemed láttára puzzle-t csinálnak az összes emberből, aki valaha fontos volt neked, az elég intenzív élmény, hogy még a legostobább alak is megnyíljon a tanulásnak. Hans utóda pedig megértette, hogy meglehetősen egészségtelen dolog Ana jogos igényeinek a korlátozása arra, hogy felnőhessen. Így az új Donnal az élen már nagy megértéssel fogadta a család a megismételt kérést.

Jürgen Zimmer, egy jó vágású, fiatal tiszt volt a terrorelhárítánál és a 30 esztendő alatt az egyetlen ember, aki valami érzésfélét váltott ki a nőből… még 5 éve ott, a kihallgató szoba félhomályában. Ana azóta nem tudta kiverni a fejéből azt a szép, mélyen búgó hangot, ahogy Jürgen oldalra rántva a székét fölémagasodott és mélyen a szemébe nézve azt dörögte: – Börtönbe juttatlak, te pszichopata.

Lenyűgözte, hogy valaki ilyen kevés együtt töltött perc után ennyire jól ismerje őt. Jürgen persze erősen túlzott, talán a dühtől és a kétségbeeséstől épp nem is volt tisztában a hatáskörével, hogy ő nem ügyész, pláne nem bíró és legfeljebb a fegyveres kíséret tagjaként juttathat bárkit is börtönbe. Ana pedig nem akarta felvilágosítani, csak szótlanul, megigézve nézte azokat a vadul tajtékzó szemeket és arra gondolt, hogy más körülmények között – ha nem lenne a székhez és a földön lévő vaspánthoz láncolva – felállna és megcsókolná. Persze nem sikerült rábizonyítani az árvaházi tüzet… neki, mondjuk jól jött, hogy a kartonja és minden egykori személyes tárgya a tűz martaléka lett, 104 gyerek és 15 gondozó ezért igazán nem tűnt nagy árnak.

Ma már új személyazonossággal és külsővel, Miaként élte az ambiciózus, fiatal, nagyvárosi nők életét. Jógára járt, tartotta a vegán diétát, divatosan öltözött és falta a pasikat…, na nem szó szerint egy apró incidenstől eltekintve, de azt most hagyjuk. Igazán semmit nem azért csinált, mert kedve volt hozzá, csak azért, hogy fenntartsa a normalitás látszatát, mert mégis ki gyanakodna egy sikeres belsőépítészre, aki sokat utazik, hogy két stílusos penthouse megtervezése között néha megölne ezt-azt.

De egy hete szembejött Tinderen Karl és egy közös fotón ott mosolyogtak Jürgennel. Némi kutakodás és profilfeltörés utána pedig Ana már biztos volt benne, hogy két ilyen jó barát ki nem hagyná a másik temetését…

Címkék: humor novella irodalom írás iromány szatíra mayer máté Szatírok és szatírák

Ria, ria, kálvária! - Prológus

 2020.01.13. 07:47

Jenő üveges tekintete hitetlenkedve meredt a hűtő kietlen jégsivatagára.

– Elvitte… – rebegte alig hallhatóan. De hogy épp a pörköltöt! A PÖRKÖLTÖT!!!

Még a könnycsepp is szomorúan bucskázott évtizedes szarkalábain a tokaszalonnából, sörből és csuszából formált komoran morgó hasára, ahogy újra és újra kinyitotta, majd visszacsukta a frizsidert. De hiába a szája alatt elmormolt bazdmeg varázsigék, a jó öreg Lehelből nem lett bűvészdoboz. Aztán borgőzös elméjében lassan földerengtek Marcsa reggeli motiváló szavai az állásinterjú előtt:

– Ha ma se mész el a hivatalba, elhagylak a picsába Jenő, értetted?! Nem fogom tovább eltartani a picsádat, ezt velem nem… SSSSSSS – nyomta el a dohánytól karcos bíztatást a teáskanna éneke.

Jenő pedig, mint rutinos munkakereső, tudta mi kell a HR-nek: lazaság. Be is tért hát útközben a Sarkiba, aztán a Koccintósba és persze Micikéhez is egy jó szilvára. A reggeli gyümölcssaláta pedig ma se hagyta cserben! Szép sorban föloldotta a gátlásait, a mozgáskoordinációját, sőt, a magyar nyelv szabályait is.

A hivatal ügyintézői már messziről megérezték a 10 helyett elegáns késői belépővel fél 1-kor bekacsázó 40-es hobbi sommelier érkezését. Hiába, ez a természet és a Nasivin csodája, a női megérzés.

– Mi ke csinni? – tudakolódott daliánk a finn-ugor rokonság jegyében.

– Hogy tetszik mondani? – finntorgott a láthatóan évek óta szigorú szénhidrát diétán élő, talán a hun eredetet jobban preferáló kollegina.

– MI…KEEE…CSINNÁÁÁÁNI? – ismételte meg készséggel a kérdést a főként a hangerőben bízó ómega hím, Google Translate-t megszégyenítő hatékonytalansággal ültetve át szavait ittasról magyarra.

– Jöjjön vissza, ha kijózanodott! – csattant föl a nyelvi akadálytól a plus size kiskosztümös bürokrata – Janó, intézkedj léccives!

Janó pedig engedelmesen bajtársa hóna alá nyúlva támogatást nyújtott Jenőnek a kiútkeresésben. És épp, mikor megszövődött volna köztük az évtizedes férfibarátság, Marcsa hívása tépte szét a bráderhúd acélszálait.
– Na, elmentél? – tért mindjárt a lényegre, ugyanazokkal a szavakkal, mint mikor anno az esti légyottok vége felől érdeklődött.
– Eee. – felelte büszke elégedettséggel a derék kan, egy jógapóz bemutatása közben a buszmegálló padján, amit Janó indított és a gravitáció fejezett be.

– Na, elmész a pi…pi..pi..pi..pi – búcsúzott örökre a Poharak Leverője, a Pacal, a Lecsó és a Pörkölt királynője, a Seherezádé védelmezője, a palotapincsik anyja, a Viharhadházban született Marcsa.

Címkék: humor novella irodalom írás iromány szatíra mayer máté Szatírok és szatírák

Történetteremtés

 2019.08.01. 07:50

Először volt az ige. Aztán a személyes névmás, a melléknevek hosszú sora, a főnév, a kérdőszó, az újabb ige, a visszaható névmás, még egy ige mutató névmási határozószóval, a névelő, a főnév tárgyas alakban, az újabb névelő, megint egy személyes névmás, és végül a helyhatározó. Valahogy így:

– Takarodj! Te utolsó aljas gerinctelen szarházi féreg. Mit képzelsz magadról? Idehozod a kurvádat az én házamba?! – hörögte fojtottan az egymásnak feszülő fogsorok közül Kovácsné Teleki Évike, Vicus, mikor megtudta, hogy hites ura, Kovács Ádám a házassági eskü hűségre vonatkozó passzusát nem gondolta teljesen komolyan. Megint. – AZ ÉÉÉN ÁGYAMBA?! – váltott oktávot és hangerőt az árulásról Ádám feltört telefonjából frissen értesült asszony.

– De hát nem úgy volt az, csak az előszobáig jutottunk. – mentegetőzött a telepi Marlboro Man annyi érzékkel, mintha a Csernobil első része után azzal vigasztalnád a párod, hogy „nyugi, ez csak film”.

És lőn egy pofon. És Vicus látá, hogy az jó és lőn még egy és még. Ádám arcán pofonok vörös tengere segített elfedni a reggeli kannás borokkal több éve szorgosan érlelt pírt.

– TE SZEMÉT! TE ROHADÉK! – narrált a nőiségében megtiport matróna, majd a hetedik percben megpihent.

– A Lili mászott rám. – hüppögte Kovács úr kisfiúszerű hangot pendítve – Nem akartam én azt. Tudod, csak téged szeretlek. – A szappanopera pszichológia és a pörköltszaft sárm toxikus elegye szinte kicsöppent a szavai mögül. Talán megérezte, hogy az asszony csak egy paraszthajszálra van attól, hogy elhagyja őt, a nagyszerű panel Magnumot. Vagy talán csak attól félt, hogy nem ehet többet a jó töltöttkáposztából. A dolog mindenesetre bevált.

Vicus a hízelgést hallva egyszerre rázkódék a sírástól meg a dühtől, s íme, megteremték a bűnbakot, a csábító kígyót, aki ellen az emberpár összefoghat. Megint. Órákkal, felesekkel és egy vad szexszel később Lili egy partvisnyéllel kiűzetett a bérleményéből és a lépcsőházból. Vicus pedig még évekig gyötörte, hogy csak vér, veríték és mocskolódó meszendzser üzenetek jussanak neki osztályrészül, az ártatlan-Ádám mítosz védelmében. Csakhogy aztán Kovács úr megint igen kapósnak bizonyult…

Címkék: humor novella szatíra teremtéstörténet Biblia Szatírok és szatírák

Kórszellem

 2018.10.13. 18:12

– Mire vársz még? A te korodban egy lány rendesen már túl van két váláson, egy bedőlt devizahitelen, három abortuszon és négy sikertelen lombikprogramon, amíg te csak a szupervájzori kinevezéseden, a Kajmán-szigeteki utadon, meg a szigorú diétádon, a feszes edzésterveden és a löttyedt fenekeden görcsölsz. 32 évesen még túl fiatal vagy a botoxhoz, de már túl ráncos, hogy mindenféle nős férfiak szeretője légy. Szedd már össze magad! Csináltasd meg a melledet, a szádat meg a hasadat! Rakass fel póthajat, műszempillát, műkörmöket, smink nélkül hogy talál rád a kokakóla életérzés?

– De kisunokám, eszel te rendesen? Bezzeg az én időmben! Persze, még túl fiatal vagy, hogy megértsd, te nem láttál világháborút. Mi annak idején még annak is örültünk, ha nem iszik minden nap és nem ver össze, ezek a mai fiatalok meg csak össze-vissza válogatnak, ebből sose lesz dédunoka. Régen minden jobb volt!

– 28 évesen facér pasit gyerek és mentális zavarok nélkül, aki nem az anyjával él és akit nem kell eltartanod? Normális vagy? Örülj, ha van még haja, legalább a hátán.

– Olyan vagy, mint az apád! Egyik trombózisból a másik agyvérzésbe menekülsz, csak dolgozni ne kelljen. 15 év egyetem után még nekiállsz egy píécsdínek?! Most akkor a diákhitel mellé még a gyerektartást is én fizessem helyetted? Már így is négy állásom van, lóg a belem, de persze ne segíts, nem kell, majd megoldom egyedül, ki tudok én teregetni főzés közben az ablakot pucolva! Milyen példát mutatsz így a gyerekednek? Minek szültelek?

– Még ahhoz is hülye vagy, hogy migrájjá’ Londonba mosogatni. Bízzá’ má’ magadba’! Minek a sok különóra, mi? Nőjjé’ má’ fe’! Csak nyomod azt a szar ikszbokszot, rám nézzé’, ha hozzád beszélek! Hol a söröm? Ennyi idősen má’ szingulárisan csaltam anyádat a barátnőivel, te meg egy szakadt luvnyát se tudsz összeszedni! Mi van, buzi vagy? Ha buzi leszel, eltaposlak, mint egy poloskát! Ne sírjá’! Légy má’ férfi!

– Én tényleg nem akarlak sürgetni, hagyd, hogy nyugodtan megérjen benned és leülepedjen! Ez egy komoly döntés és azt szeretném, ha te is ugyanúgy akarnád, mint én. De ha a szülinapomig nem húzol gyűrűt az ujjamra, akkor majd húz más. Én CSAK TÉGED szeretlek, de ne gondold, hogy nincs vetélytársad! Már minden barátnőmet eljegyezték és én nem egy futottak még kategóriás nő vagyok, aki a kutyának se kell, szóval, CSAK A TE ÉRDEKEDBEN MONDOM, hogy összeszedhetnéd már végre magadat! Szeretném magam igazi nőnek érezni melletted, de sose vagy elég férfi. Igazán kiállhatnál a véleményed mellett! Engem igenis érdekel, hogy miről mit gondolsz! Ez meg micsoda hülyeség? Most mi van, megkukultál? Persze, szaladj vissza anyuci szoknyája mögé!

– Te tényleg elhitted, hogy elég jó vagy? Hogy neked ez jár? Hogy te többet érdemelsz? Hogy te nem vagy lecserélhető? Hogy fontos vagy, meg érdekes? De cukiii! Nézzél már szét a Fészbúkodon, meg az Instádon! Hol van neked 1000 lájkod, meg 10000 követőd? Egy random cicás videó szerethetőbb nálad. Mindenki boldog, gyönyörű, a Kanári szigeteken nyaral és Porsét vezet, neked meg a hétvégi welllllnesz a csúcs Aligán a teszkós borral a kezedben, meg a használt Szuzukiddal a háttérben. Szánalmas! Annyira átlagos és jelentéktelen vagy, hogy még a saját barátaid se twittelnek rólad a hátad mögött. Tinderen minden lány nemhogy balra, lefele húz!

– Túl keveset vagy otthon.

– Túl keveset keresel.

– Túl sokat gondolkodsz.

– Túl hirtelen cselekszel.

– Túl érzékeny vagy.

– Túl hideg vagy.

– Túl alacsony vagy.

– Túl magas vagy.

– Mindig azon aggódsz, hogy mások mit gondolnak rólad.

– Soha nem törődsz senki mással.

– De ezt csak a te érdekedben mondom! Fogadd el önmagad! Fogadd el a szerződési feltételeket! Fogadd el, hogy nem vagy elég jó és soha nem is leszel! Több önismeret és kevesebb ego kell neked. Reggelente a tükör előtt állva ismételgesd tízszer, hogy pozitív gondolkodás és akkor bevonzod a Nagy Ő-t. A csillagállás ma neked kedvez, de az aszcendensed még belerondíthat a képbe, most viszont jutányos áron vehetsz auratisztítást online.

Címkék: novella irodalom írás szatírok és szatírák mayer máté

Regény megjelenés!

 2015.06.30. 09:04

Kedves Olvasók!

Magán kiadásban, e-book formátumban megjelent első regényem. A sámán egy lélektani sci-fi kalandregény. Ha szerettétek a mélyebb és sötétebb novelláimat, ebben sem fogtok csalódni! Az alábbi linken beleolvashattok és meg is tudjátok venni:

Mayer Máté: A sámán

Jó olvasást!

Címkék: sci-fi regény irodalom írás kaland sámán mayer máté a sámán

Valahol Los Angeles romjai között, 2057. november 30.

A Library Tower vihar tépte tetejéről jól látszik a város. A szétmálló romokon ott van a természet lábnyoma. ’50-ben a víz és a szél, ez a két együgyű elem egy nap alatt szellemvárost csináltak a nyugati part központjából. Los Angeles, 18 millió halott óriási síremléke.

Szeretem ezt a tájat, itt pont úgy néz ki a világvége, mint a filmeken. A többi nagyváros szinte mind érintetlen, csak pár betört ablak, kiégett autó, meg kiszáradt növények, mintha még mindig azt hazudnák, hogy minden rendben van. Itt legalább szembejön az igazság.

A sok idióta elkerülte, inkább északra menetek, ahogy a híradó mondta nekik. Különben is, ki lenne akkora barom, hogy pont egy szellemvárosba költözzön? Épp ezért jöttem ide. Itt nem piszkál senki. Ráadásul Los Angeles-t nem ürítették ki, mint a többi helyet, itt egyetlen nap alatt jött el az összeomlás. Ez pedig azt jelenti, hogy a hulláknak bőven vannak eltemetett készleteik, csak egy kis gyomor kell, hogy kiássa az ember, elvégre nekik már úgy sincs rá szükségük. Nekem meg van gyomrom…

Rowen Craig százados, a japán háború hőse. Hah! Ha terhes anyákat, csecsemőket, meg kisgyerekeket tudtam halomra gyilkolni, akkor ez már meg se kottyan. „Férfimunka volt!” – rázták a kezem a sokcsillagosok, ahogy egyik plecsnit nyomták a mellkasomra a másik után, de engem csak az érdekelt, apám mit szól hozzá.

Nyikorgott a szúnyoghálós ajtó, a veranda is föl-följajdult a bakancsom alatt, mikor azon a borongós kora őszi estén hazaértem. „Jó estét uram!” – köszöntem dagadó mellkassal, ahogy beléptem, de az öreg föl se nézett a TV elől. A szemein elmosódva tükröződött az egész világ, villódzó, dobozba zárt képekben. A kezében üveg. Az olcsó whisky már csak az alján lötyögött.

Azt hittem nem vett észre, hát közelebb léptem és újból köszöntem. „Leülni!” – parancsolta halkan, elkent, rekedtes hangon és én azonnal engedelmeskedtem. Azt tettem, amire születésem óta neveltek. „Mikor kölyök voltál… – szünetet tartott, mindig így beszélt, mikor már nagyon részeg volt –, tudni akartad, miért iszom.” – nagyot nyelt és valami furcsa, ismeretlen grimasz ült ki az arcára – „Hát most már tudod. Már közénk tartozol.”

„Köszönöm uram!” – nem fogtam föl igazán a szavait. Rám nézett, a szeméből néma könnyek csorogtak, de a hangja kitisztult és olyan gyűlölettel telt meg, mint mikor szíjjal vert a fészerben, valahányszor megtagadtam a parancsot, vagy nem megfelelően teljesítettem. „Mit köszönsz?”

Kezdtem zavarba jönni, nem értettem semmit. A tengerészgyalogsághoz apám miatt jelentkeztem. Az volt az élete, amíg nem nyugdíjazták az ital miatt. Érte mentem Japánba és érte öltem, mindig csak érte. Erre most nem a büszkeséget láttam az arcán, hanem megint azt éreztem, hogy rossz vagyok, hogy miattam halt bele anya a szülésbe, hogy megint valami szörnyűséget tettem. Hiába voltam mindenütt a legjobb, hiába a rengeteg kitüntetés, meg rang, nekem csak egy ember szava számított, és ha Flint Craig őrnagy nem mondta azt valamire, hogy jó, akkor az nekem nem volt jó.

„Köszönöm, hogy azt mondta, most már közénk tartozol!” – böktem ki végül katonásan. – „Most már én is férfi vagyok!” – (Apám szerint, aki nem szolgálja a hazáját egyenruhában, az nem férfi.)

„Nem – rázta meg a fejét –, a gyilkosok közé tartozol.” – válaszolta rekedten és újra a TV felé fordult. – „Lelépni!”

Arra még emlékszem, hogy a lépcsőig támolyogtam, aztán már csak a vécében tértem magamhoz. Az egész teleokádva, én meg két kézzel öleltem. Percekig tartott mire rájöttem, hogy nem otthon vagyok. A távolból valami zene dübörgött, a falon matricák és grafitik. Tök részeg voltam. Aztán az órámra néztem. Egy hét kiesett…

Hirtelen a csésze alján kavargó zavaros löttyből valamiért fölrémlett egy könyörgő japán nő Oszakából. Hiányzott a fél karja, talán gránát vitte el. Nemrég történhetett, mert még csordogált a vér a csonkból. Letérdelt elém, megfogta a kezem, könyörgött. Nem értettem, mert japánul mondta. A fejéhez nyomtam az M92-est és szétlőttem. Erre egy kisgyerek szaladt elő sírva abból a romhalmazból, amerre a nő mutogatott. Azt hittem nekem támad, de ő az anyjához rohant, lekuporodott mellé és átölelte. „Tűz!” – hallottam a fülesből és én jó katona voltam.

Egyszerre megfordult velem a világ és percekig csak fuldokolva hánytam. Én nem ezt akartam. Kiskoromban arról álmodoztam, hogy író leszek. A hétköznapok kegyetlen rettenetéből csak a könyvek jelentették a kiutat, és mikor mindent kiolvastam, ami otthon volt, történeteket kezdtem kitalálni. 8 évesen Phil bácsitól kaptam egy írógépet. Apámnak nem tetszett a dolog, de a második üvegig nem szólt. Aztán meghallotta, hogy gépelek, feljött a szobámba és kihajította a masinát az ablakon azzal, hogy „az írás buziknak való”.

Mire Európába vezényeltek, már én is rendszeresen ittam. Nem ment máshogy, de csak ehhez értettem. Nem láttam a kiutat. A szerencsétlen, lesoványodott arabok, meg niggerek legalább megpróbáltak ellenállni, de attól se lett könnyebb. Aki nem piált, az lőtte magát, vagy belebolondult. Ha néha hazamehettünk, mindig kaptunk plecsniket, meg vállveregetést, mintha minden renden volna azzal, amit csinálunk. „A haza érdekében.” – mondogatták.

’53-ra aztán nagyon eldurvult az egész. A francia hadsereggel szabályos háborút vívtunk, de a hírekben erről egy szót sem lehetett hallani. Tökös gyerekek voltak azok a csigazabálók, de lószart se értek a lopakodó vadászok, meg a robotrepülők ellen. Mi már csak a maradékot takarítottuk. Novemberben egy házát védő bácsika eltalált a vadászpuskájával, mire megkaptam az egyetlen plecsnit, ami még hiányzott a gyűjteményemből, a bíborszívet, meg egy kényelmes ágyat a denveri katonai kórház rehabján.

„Drogos, vagy alkoholista?” – kérdezte az orvos, aki fölvett. „Hogy mondja?” – értetlenkedtem. Ez volt az első kérdése, ahogy bejött a kórterembe. „A vérképét elkeverték valahol, maga drogos, vagy alkoholista?” – ismételte meg türelmetlenül a kérdést. „Piás vagyok.” – válaszoltam szemlesütve.

Csak később tudtam meg, hogy ha azt mondom, egyik sem, azonnal az elmeosztályra visznek. Na, itt kaptam őszinteséget. Valami kibaszottul szenvedtem. Hallucináltam egy héten keresztül. Fura színű állatokat láttam, meg halottak beszéltek hozzám éjszakánként. „Delírium tremens” – csak ennyit mondott a csinos nővérke, mikor megkérdeztem, mi történik velem.

Sonja igazán belevaló csaj volt. Úgy tudott az ágyhoz kötözni segítség nélkül, hogy csuklani sem volt időm. Pedig csak 45 kiló lehetett, én meg 120. A bátyját Kubában lőtték le, akkor jelentkezett nővérnek. Előtte filozófiát tanult az állami egyetemen, éjszakánként meg… hagyjuk. Megfogadta, hogy katonákkal nem randizik, de egy ilyen jól fésült, gyógyulófélben lévő alkoholistának ő sem bírt nemet mondani.

Már nem is tudom, hogy a vízkorlátozások, vagy a H2R5 járvány miatt törtek-e ki zavargások, de lényeg az, hogy kijárási tilalom volt érvényben este 6 után. A katonasággal viszont sok előny járt, az egyik, hogy ránk ez nem vonatkozott. Csak fölmutattam a parancsot, és máris felemelkedtek a sorompók. Persze minden hely bezárt, így csak furikáztunk föl-alá, meg várost néztünk, de nem zavart. Sok volt bennünk a közös, összekötött a fájdalom…

Úgy volt, hogy januárban küldenek vissza, mert gyorsan gyógyultam, aztán minden fölborult. Karácsony előtt az egész országban kihirdették a szükségállapotot, mert kevés volt a víz. Átkerültem aktív állományba az egyik ellenőrzőpontra pár nemzeti gárdás arc mellé. Azok a pelyhes állúak lószart se tudtak, csak a pofázás ment, meg a céltáblákra lövöldözés. Örültek, hogy végre parádézhatnak. Szilveszterig nem is történt semmi extra, csak néhány akadékoskodó öltönyös szólogatott be néha. Kaptunk rendesen kimenőt, meg minden.

Sonja és én konfettikben henteregtünk a kis garzonja franciaágyán, mikor összeomlott a tőzsde. Az utcán máskor is volt petárdázás az újév ünnepén, úgyhogy sokáig föl se tűnt, hogy mi folyik odakint. Egyszerűen átaludtuk a világvégét.

Három napunk volt egymásra és egy percét se akartuk elvesztegetni, ezért a szabályzat ellenére mindketten kilőttük a holofonunkat és csak mi léteztünk egymásnak. Először az lett gyanús, mikor másodikán leállt a fűtés és elment az áram. Borús nap volt, a ház napelemei fabatkát sem értek.

Sonja kint állt az erkélyen, a kezében a cigi már füstszűrőig égett, de még mindig fogta, mikor hátulról átöleltem. Nem vett észre, csak mereven nézett valamit a szemközti házban. Követtem a tekintetét… első pillantásra olyan volt, mintha száradó ruhák lógnának az egyik lakás nappalijában, de jobban megnézve nem ruhák voltak…

A holofonon láttuk, ahogy helikopterképekről mutatják Denvert és valami zavargásokról karattyolnak. Az ablakból nekünk is feltűnt egy füstoszlopot, ha balra kihajoltunk. Szó nélkül fölkaptam a zubbonyt, meg a gyakorlót és rohantam az állomáshelyemre. Az egész elhagyatott volt, csak Steve ült a kis homokzsákokból rakott bódéban… a szájában még mindig ott figyelt a Scar 3 csöve és ha fölteszem az éjjellátót, bizonyára azt is látom, ahogy a red dot lézerfénye átvilágít a koponyán éktelenkedő lyukon.

Sosem szerepelt a hírekben, de mikor kiderült, hogy nálunk is elfogyott a víz, rengetegen választották a könnyebb utat. A város elhagyott csatatérre emlékeztetett, mikor a kórházhoz rohantam. Mindenfelé hullák és roncsok, de élők sehol. Sonja az egyik kórterem ajtajában állt és csak nézett befelé. A szar, a vizelet bűze, meg az égett hús szaga mindent elárult, nem maradt itt semmi. Kivonszoltam a karjánál fogva, belöktem egy ósdi Humvee anyósülésére és beletapostam a gázba. Nem tudtam, hogy merre, csak azt, hogy onnan el. A rádión több egység is bejelentkezett, de ettől csak még idegesebb lettem. Egyikük sem tudta, mitévők legyenek. Nem volt gyülekezési pont, nem jött erősítés, nem zajlott mentés. Mintha eltűnt volna a főparancsnokság, egyszerűen teljes volt a káosz.

Kicsi korom óta most féltem először. A seregben az elöljáró, mint egy szigorú szülő mindig megmondta, mit tegyünk, erre most magunkra maradtunk. A holofonon láttuk, ahogy a katonák ürítik ki a városokat és mi pontosan tudtuk, hogy ez mit jelent…

Denver délkeleti szélén végre megtaláltuk a helyi parancsnokság maradványait, hogy szolgálatra jelentkezzünk. A vízhiány miatt folyamatossá vált az erőszak az utcákon. Nálunk alakult legrosszabbul a helyzet, mert a helyi rendőrség is a tüntetők mellé állt. Mi vettük át a helyüket, de ahogy bárhol és bármikor, itt is hamar bebizonyosodott, hogy a hadsereg nem jó rendfenntartó. Mindenesetre valahogy csak sikerült úrrá lenni a helyzeten és lenyugtatni a lakosságot, pláne, hogy a híradó éjjel-nappal azt szajkózta, hogy északon jobb a helyzet, mire tömegesen útnak indult az a rakás barom.

A hónap közepére olyan alacsonyra csökkent az itt maradók száma, hogy a készleteinkből újra futotta normálisabb fejadagra még a civileknek is, ami viszont aggasztó volt, hogy a vezérkar és a kormány még mindig nem jelentkezett és persze megindult a találgatás. Ha nincs Dru tábornok, bizonyára mi is szétszéledtünk volna, mint Amerika szerte a bajtársak. Aztán jött a CIA, és a közös ellenség még egyszer utoljára egységbe kovácsolta a nemzetet egy pillanatra. Nélkülük talán egymást irtottuk volna ki, ahogy kicsit átlátjuk a helyzetet, így viszont beletelt pár hétbe, hogy tisztuljon a kép. Ha Predatorok bombáznak és Excalibur tankok elől kell bujkálni a romok között, kicsit nehezebben megy a gondolkodás.

Ahogy ezzel a sok távirányítású kütyüvel küzdöttünk, olyan érzésem volt, mintha a Terminator filmek elevenedtek volna meg és a gépekkel háborúznánk. Később, mikor elfogytak a kormány mocskos kis játékai, kibújtunk a fedezékeinkből, és mi is csatlakoztunk a Cheyenne-hegység felé nyomuló offenzívához, már újra azt a koszos, véres háborút láttam magam körül, amit jól ismertem. A CIA-nak akadt fegyvere bőven, de embere közel sem annyi, mint a haditengerészetnek, a légierőnek, meg a seregnek, ezért zsoldosokat fogadtak. A Blackwater, meg a többi ex-katonákból verbuvált „biztonsági cég” viszont nem sokáig volt lelkes. Árulóknak tekintettük őket, akik az egykori bajtársak ellen fordultak, így még csúnyábban irtottuk őket, mint az ügynököket.

Alig egy hétig tartott a menetelés és már a NORAD bunkernél voltunk, onnan pedig nem volt menekvés. A földalatti betonfolyosókon ezrével hullottak a katonák és a fegyveres civilek, ahogy a kormány emberei hátráltak. Hiába a szuper biztonsági ajtók, meg a mechanikus csapdák, a népharag egyszerűen mindenen átrágta magát.

Az elnök, mint valami gyáva féreg, a szobájában kuporgott az íróasztala alatt és sírt. Én találtam rá. Ahogy meglátta a képem, azonnal bepisált. Szűkölt, könyörgött, de nem érdekelt. Most először életemben örültem, hogy ölhetek. Ahogy meghúztam a ravaszt, átfutott az agyamon annak a rengeteg ártatlan nyomorultnak az arca, akiket ennek az embernek, meg az elődeinek a parancsára mészároltam le. Aztán apámra gondoltam.

A fegyver üres kattogása rántott vissza a valóságba. 150 golyót pumpáltam bele, de egyért se volt kár…

„Túléltük!” – kaptam a nyakamba Sonját a tábori kórház egyik sátrában, ahogy visszaértem a felszínre. Erre ő hosszan a szemembe nézett, aztán kedvesen csak annyit mondott: „A világvégét nem lehet túlélni, csak átélni.” – akkor nem fogtam föl, ez mit jelent.

Napokig fetrengtünk a győzelem mámorában miközben azt sem tudtuk, hogy mit nyertünk. Akkor azt hittük, a szabadságunkat, az életünket… lófaszt. Sok az ember, kevés a víz. Ennyire egyszerű volt a képlet, és ahogy ez összeállt, úgy ért véget az összetartás. A nagy víztározókat ugyanúgy rohanták le a tömegek, mint annak idején Indiában. Megszűnt a média, az irányítás, az állam… a civilizáció. A halál egyszerre értékesebb lett az életnél, már a többiek halála persze. Minden szomjas száj csak konkurencia, aki előled issza el azt a keveset, ami maradt. Ez az új korszellem.

Én ebből nem kértem. Mondtam Sonjának is, hogy jöjjön velem, de hiába, ő ápolni akart, én meg élni. Átvágtam a hegyeken, meg a Nevadai sivatagon és a kaliforniai partokig meg sem álltam. LA romjai közt az első pillanattól otthon éreztem magam.

 

Hónapokig minden csendes volt, aztán az egyik körutam során a szemem sarkából megláttam, hogy valami valószerűtlenül megcsillan. A külváros szélénél jártam, mögöttem a város, előttem egy autóroncsok tarkította sík pusztaság és kicsit odébb egy ósdi, kétszintes, vörös téglaház romja magasodott a táj fölé. Annak a tetején fedte föl a napfény az óvatlan betolakodót.

Amatőr volt, ezt már biztosan tudtam, mert a távcső üvegét nem kente össze, hogy észrevétlen maradjon, így viszont a megfelelő szögből nézve szinte világított a leshelye a gyakorlott szemnek. Úgy este hatig lapultam egy Chevrolett rozsdás csontváza mögött, hogy a szemébe süssön a lenyugvó nap. Nem voltam biztos benne, hogy nem vett észre, és nem akartam kockáztatni. Fedezékről fedezékre osontam, a lehető legkevesebbet mutatva magamból. Mi ugyan nem kaptunk olyan kiképzést lopakodásból, mint a Delta Force, az alapokat azért ismertem. Az elnyűhetetlen taktikai bakancs íves talpa tökéletes volt a hangtalan léptekhez és roncsokból, meg kicsavart fákból is akadt bőven a környéken, úgyhogy szűk negyed óra alatt mögé kerültem.

A téglafalba egykor U alakú vasdarabokat raktak egymás fölé létraként, és bár elég rozsdásnak tűntek, egy próbát megért a dolog. Ráadásul a lövészt is elbírta valahogy, mert semmilyen más út nem vezetett a tetőre. A Scar-t már rég G-45-ösre cseréltem, mert pontosabb, könnyebb és soha nem akad el, ráadásul ugyan úgy 5,56-os lőszer kell bele, amiből meg akad itt bőven. Nem akartam zajt csapni, ezért a hevederét szorosra húztam magamon, hogy egészen a hátamhoz simuljon. Így nem tudtam volna azonnal tüzelni, de a meglepetés előnyére építve nem is terveztem, hogy szükség lesz rá. Lendületesen, de megfontoltan haladtam, nem volt miért kapkodnom. Ha eddig meglátott volna, már rég nincs fejem. Ugyanakkor a lövész bármikor úgy dönthetett, hogy sétál egyet, vagy lemászik, ezért fölöslegesen se akartam elnyújtani a dolgot.

Ahogy közeledtem a tető pereméhez, úgy áradt szét a testemben az adrenalin. Még ennyi év után is, ha harcra került a sor, a szívem a torkomban dobogott és olyan lettem, mint egy túlfeszített gitárhúr. Szerintem épp ez az éberség nem engedte, hogy elpatkoljak, úgyhogy megtanultam becsülni.

Megdermedtem, mikor hallottam ahogy fészkelődik. Hosszú másodpercekig csak füleltem. A neszekből tudtam, hogy még mindig lesben áll és nem is sejti, hogy ott vagyok. Egészen lassan, óvatosan fölhúztam magam, de csak a szemem vonaláig, hogy belássam a tetőt, viszont magamból ne mutassak szinte semmit.

Az orvlövész előttem hasalt, nekem háttal és egy Barrett 2-est szorongatott. Azzal az ágyúval még akkor is halálos a lövés, ha nem talál telibe, úgyhogy a fegyverek terén jó ízlése volt, de egyetlen puska sem helyettesíti a kiképzést. Gond nélkül föltornáztam magam a peremre, kioldottam a G-45-ös hevederét, a vállamhoz emeltem és a tarkója máris megjelent a Red Dot távcsövében anélkül, hogy ebből ő bármit is gyanított volna.

Mély levegőt vettem és benntartottam, hogy a fegyver ne imbolyogjon. 8 méterről egy ilyen lövést nem lehetett elhibázni. Bumm!

A koponya érett görögdinnyeként robbant darabokra. Még arra se maradt ideje, hogy fölfogja, ami vele történik. Elégedetten léptem mellé és egy rúgással megfordítottam a tetemet. Sonja szétroncsolt arca nézett vissza rám…

Valahol a Venezuelai sivatag peremvidékén, Dél-Amerika, 2054. január 14.

Rágós a húsa. Nem finom. Olyan, mint Escobar bácsi, csak gebe. Lassú volt, kiszáradt. A tavamat akarta, hát lelőttem, mint abba’ a játékba’ a masinán. Pont úgy robbant széjjel az a busa feje. Azt szeretem a legjobban, meg a toroklövést. Mikor fuldokol a földön, mint régen azok a halak, vagy mik a néni konyhájába’.

Má’ nem kell csöndbe’ lenni, mint régen. Má’ most senki se jön, ha zajt csinálok. Fölgyújtottam az istállót, akkor se jött senki. Má’ énnekem mindent lehet. Nem mondja mamuska, hogy ejnye-bejnye, nem vág képen papuska. Dolgozóba’ vannak. Nem jöttek meg régóta.

Mikor lemerült a holofon és má’ nem volt kaja, a tántihoz mentem, az meg sírt, mint a kislányok. Elhozott ide. Azt mondta, mamuskáék majd utánunk jönnek. Öszvéren lovagoltunk, de a Pablo buta volt, mer’ megdöglött. Előbb nem akartam enni belőle. De aztán mégis. Finom állat a Pablo, kár hogy nincs belőle több.

Gyalogoltunk. Sokat mentünk, a talpam csupa seb lett má’. Tánti mindig tanított. Előbb írni, mer’ azt mondta, attól leszek éles eszű. Azt nem tudom mi, de akarom, sz’al gyakorlok. Aztán lőni. Előbb féltem a puskától, mer’ nagy a hangja, de király móka az. Aztán meg késeztünk. Az a legizgisebb! Jött két katona bácsi. Megdöfködtük őket. Akko’ még nem ettünk embert. A tánti szöcskéket fogott. Fuj! Undorítóak, de jó az ízük, csak má’ azok sincsenek. Mindig a hülye gyökerek, meg ezek a rágós barmok, mint ez a fejetlen itt.

A tánti köhögős volt. Mikor megjöttünk lefeküdt szunyókálni, azt’ nem kelt föl. Megbüdösödött. Jöttek azok a gringók. Azok má’ ettek embert. A tántit is megkóstolták, de megdöfködtem őket. Még nem voltak olyan gebék, mint ez. Soká’ undorodtam, de aztán megkóstoltam a nagyobbat, mer’ nagyon éhes lettem, a tánti meg nem kelt föl, mint a zombis játékba’, pedig má’ össze is harapdálták. Az emberhús szar, de a gyökér még szarabb.

Nagyon nem jó egyedül. Papuska, mamuska, most má’ jöttök, ugye?

Valahol Szváziföldön, Dél-Afrika, 2054. december 13.

„A múlt az ősök világa, a jövő a nagy szellemeké, csak a jelen a miénk, embereké.” – így mondták a régiek. A mi törzsünk a jelenben élt. Nem néztünk vissza, nem írtunk történelmet. Nem volt rá szükség. Amit tudnunk kellett, az ott volt előttünk. Aki a múltban él, fájdalomban él, mert csak a vesztességet látja, aki a jövőben, azt az álmai elvakítják és csak a lehetőségekre figyel. Hanem aki a jelen gyermeke, az ő szeme tiszta, csak ő látja a valót.

Az iskolában sokszor próbáltam ezt megértetni a diáktársakkal, de nem fogták föl őseim bölcsességét. Az egész nyugati világ nem fogta föl. Olyan sokan győzködtek az ellenkezőjéről, hogy végül én is elhittem, hogy ez mind badarság.

Nagybátyáim még dárdával vadásztak a ’70-es években és maguk készítették a kunyhót, ahol laktak, agyagból és nádból. Sokáig lenéztem őket, primitívek, ostoba vademberek voltak a szememben, akikről lepereg a kultúra. Szégyelltem, hogy közülük való vagyok. Egy idő után már történeteket találtam ki a családomról és ezeket meséltem minden új embernek, akivel megismerkedtem, hogy ne kelljen kínosan feszengenem, mikor az igazi rokonaimról beszélek.

Most tiszta a szemem, de túl későn lett az. Túl sokára vettem észre, hogy ezek a szikár kis emberkék ágyékkötőben többet tudnak a világról, mint a harvard-i filozófusok, a keleti guruk, meg a tudomány prófétái együttvéve. Ők voltak a bölcsek és én a vademberek közé álltam.

Ma már a jelenben élek, nem nézek vissza, de egy beszélgetés azért még sokszor kísért. ’98-ban, 25 évesen a második doktorimra készülve hazalátogattam. Meleg nyári nap volt, alkonyodott. Nagyapámmal a lenyugvó napot figyeltük. Agrár- és környezetmérnök voltam, telve becsvággyal és bizonyítási kényszerrel. Órákon át mondtam az öregnek, hogyan lehetne beindítani a földművelést, hogy többé ne kelljen éhezniük, ha kevés a vad. Ő szó nélkül hallgatott, mosolygott és figyelte a tájat. Végül csak annyit válaszolt, „jól van így”.

Ez a mondta fölért egy arculcsapással. Remegtem a dühtől és a szégyentől. Én voltam az egyetem történetének legfiatalabb oktatója, ráadásul már majdnem kétszeres doktor, az egész tudományos közösség ismerte a nevem és nem volt szakmai konferencia, ahova ne hívtak volna meg beszélni, erre ez a tudatlan vénember, aki a falujából se dugta kis soha az orrát, csak így félresöpri amit mondok. Mintha egy barlangrajz készítő azt mondaná Picassónak, hogy ócska, amit csinál.

Olyan is volt. Csakhogy ő volt Picasso, én pedig a barlangrajz készítő. Ő a jelenben élt. Látta, hogy a világ jól el van rendezve ahogy van, nekünk kell alkalmazkodni hozzá, nem fordítva. Ezt látta a Professzor is, mikor ’92-ben az első klímacsúcsról kisétált azzal a halk, orra alatt eldörmögött mondattal, hogy „hülyék”.

Rio de Janeiro hemzsegett a sok természettudóstól, meg a politikusoktól. Minden nagy egyetem és tudományos műhely küldött delegáltakat, de nem csak ők, ott volt a NASA is. Először nem értettük, mit keresnek ott. Az első hetekben csak hallgattak, míg a kollégák az eredményeikről meséltek. Akkor már évtizedek óta végeztünk méréseket a víz és a levegő minőségéről, az üvegházhatás gázokról, meg az éghajlat változásairól. Elég adat gyűlt össze.

A történészek később ezt a konferenciát nevezték az első nagy fordulatnak a környezetvédelmi kérdések terén. Igazuk is volt, csak nem abban az értelemben, ahogy a könyvekbe bekerült. A világ vezetői két egyszerű kérdést tettek föl nekünk: létezik-e a globális felmelegedés, és ha igen, akkor az ember okozza-e. Mi mindkettőre bólintottunk. Rio annyiban volt fordulat, hogy a politikusok, meg a pénzemberek ekkor néztek szembe először azzal, hogy valós veszéllyel állunk szemben és radikális életmódváltásra van szükség, ha el akarjuk kerülni.

Ezután volt pár nap szünet, majd megértettük, miért jöttek a NASA-sok. Mikor egy alacsony, kövérkés mérnökük arról kezdett beszélni, hogy olyan technológiákat fejlesztenek, amikkel az életmódunk föladása nélkül elkerülhetjük a klímaváltozást, az öreg 10 perc után egyszerűen fölállt és látványosan kisétált. Egy pillanatra az előadó is kizökkent, de aztán folytatta. Mind napirendre tértünk fölötte, őt sem kérdezték az esetről később, pedig aznap a Professzor volt az egyetlen, aki valamit mondott is, nem csak beszélt. Többet nem jött konferenciákra, két év múlva meg is halt. Elfelejtettük.

Csak lassacskán fogtam föl, miért hagyta ott aznap az előadást. A 2010-es évek elején egymást érték a klímacsúcsok. Egyre többet és többet értettünk meg abból, ami történik, és egyre pontosabban láttuk, milyen jövő vár majd ránk. ENSZ jelentéseket írtunk, javaslatok tömkelegét tettük le az asztalra, és a zöldenergia projektek is egyre izmosabban dübörögtek. Cancunban azt hittük, most tényleg nagy fordulat jön, miközben egy egész szekció már csak azzal foglalkozott, hogy olyan stratégiákat és eszközöket fejlesszenek ki, amikkel alkalmazkodni tudnak az emberek a klímakatasztrófa utáni világhoz.

Egy diákom döbbentett rá az igazságra, mikor egy előadásom közben pimaszul azt kérdezte, „tanár úr, tehát azt akarja mondani, hogy a világ vezetői nem is szeretnék elkerülni a klímaváltozást, ehelyett alkalmazkodni próbálnak hozzá?” Persze azonnal nevetségessé tettem két keresztkérdéssel, hogy a zavaromat leplezzem, de még napokig ott keringett a mondat a fejemben, és ha elbambultam, mindig azon kaptam magam, hogy a választ ízlelgetem. Nagyon keserű volt kimondanom az igent.

A lépések, amiket a fenntarthatóságért tettünk csak akkor bizonyultak volna elégségesnek, ha sokkal kevesebben vagyunk, mondjuk úgy 100 millióan, ehelyett a föld lakossága épp akkor lépte át a 8 milliárdos határt. Az ózonréteg egyre vékonyodott, mi erre a mesterségesen előállított ózon kifejlesztésével válaszoltunk, nem a károsanyag-kibocsátás visszafogásával. Még a gazdasági világválság sem tudott gátat szabni a szennyezés növekedésének. Radikálisabb intézkedések kellettek.

Ettől kezdve minden eszközömmel azon voltam, hogy fölnyissam a kollégák és főként a politikai és gazdasági elit szemét, hogy a klímakatasztrófával lehetetlen együtt élni. Lett is eredménye: többet nem hívtak előadni, sőt, hamarosan már hallgatóságnak sem. Belőlem is amolyan vészmadár lett, akire kár figyelni. Mind így jártunk, akik az igazságot kimondtuk. Ahelyett, hogy a Földet próbáltuk volna óvni, a Marsot akartuk lakhatóvá tenni. A terraformálással foglalkozó tudósok mind elméleti szakemberek voltak, nem vették észre, hogy az emberiség már a gyakorlatban megvalósította az elgondolást, csak épp megfordítva: egy élhető bolygó klímáját formáltuk lakhatatlanná.

Aztán jött ’22 és az Indiai tragédia. Akkor már otthon is szörnyű volt a helyzet. ’16-ban fölgyorsult az éghajlatváltozás és a föld rohamtempóban elkezdett száradni. Ott voltam, mikor ’23-ban Mozambikban kitört a lázadás… Hullák között bújtam el, vért és pocsolyalét ittam, ha találtam. Sokszor hánytam, teljesen legyengültem, de valahogy mégis eljutottam a partig és egy halászcsónakon Dél-Afrikába, onnan meg repülőn vissza Angliába. Darwin szerint az ember az evolúció csúcsa, tévedett. Csak egy öntelt, korcs majom, aki egyedül az erőből ért.

Miután a bőrömön éreztem a világvégét nehéz volt vígan fecserésző, nevetgélő párok között sétálgatnom. Legszívesebben mindre ráüvöltöttem volna, hogy „nem látjátok?”, de nem tettem. Az ital segített némának maradnom. Mindent elittam. Soká éltem az utcán is. Mikor egy ételt osztó nővér megkérdezte, miért dobom el az életem, azt feleltem „az élet dob el mindnyájunkat”. Azt hitte, megőrültem. Nem tévedett. Addig a jövőben éltem, most a múltban. A szemem ugyan úgy csukva volt, mint korábban, csak én hittem másképp attól, hogy egy kevés fény egyszer átderengett a szemhéjamon. Több mint 20 évet hányódtam így egy kukákból és dobozokból tákolt kalyibában.

Végül meghallottam őseim bölcsességét egy tagbaszakadt biztonsági őr szájából egy áruház parkolójában: „te nem tartozol ide”, mondta. Igaza volt. Még mindig a származásom elől menekültem, de már nem szégyenből, hanem félelemből. Nem tudtam, a falummal mi történt, csak azt ismertem, ami Mozambikban volt. Hajóra szálltam és elindultam haza. A csempész, akivel utoljára utaztam, nem értette mit akarok Szváziföldön, csak röhögött rajtam, de akkor már elfogadtam a sorsom.

Sokáig azt hittem, mások nem értenek engem, pedig én nem értettem őket. 73 év kellett, hogy rádöbbenjek a tévedésemre, hogy végül tényleg én legyek az, akit nem értenek, amíg én értem a másikat. Egész addig a falu legbölcsebb emberének tartottam magam, pedig én voltam a legostobább, mert nekem ehhez a tudáshoz egy életet kellett leélnem, míg a többieknek elég volt 14-15 év is.

Ma már a jelenben élek és látok. Látom, hogy a falu eltűnt. A természet mindent elrendezett: ahol nincs víz, ne legyen ember se. Így van ez jól. A magány nem zavar, a természet beszél hozzám. A szél atomháborúkról mesélt mikor idejöttem, a tenger és az ég megmutatták a nyugati világ végét, mert már nem ringatnak hajókat a habok és a lég is újból a madaraké lett. Gaia elvette tőlünk, ami nem volt a miénk és a vakokat megölte. Könyörtelen, mondhatnánk, de mi talán kegyesebbek voltunk hozzá?

Mindig többre vágytam, a csodát hajszoltam, pedig a csoda végig ott volt a szemem előtt, csak nem abban az alakjában, amit én ismertem. A tudományban égő csipkebokrot kerestem, szétnyíló óceánt, beszélő kősziklát. Nem tudtam, hogy ez mind csak olcsó mágia. A csoda maga az élet.

Valahol az Észak-Kanadai erdőségben, Észak-Amerika, 2058. szeptember 19.

Még mindig könnyek között fuldokolva ébredek, pedig már négy éve annak… Iszonyúan fáj újra és újra átélnem, de olyankor legalább Hettit megint a kezeim között érezhetem. Csak 6 éves volt, az istenit! Kinek ártott? Egy szerencsétlen kislány, aki nem tehetett semmiről! Ránk voltak dühösek, de őt érték el…

Már nem áltatom magam azzal, hogy meg akarok halni. Rengetegszer megtehettem volna, de én inkább öltem. Ezerszer hallottam, hogy gyilkos vagyok, egy rohadt gyilkos, pedig csak kis kosztümben jártam tárgyalásról tárgyalásra… hát most már tényleg az vagyok. Igen, ma már tudom mit jelent elvenni valakinek az életét, hogy te tovább élhess. Olyankor nem gondolkodom, csak ösztönösen teszem a dolgom. Fáj létezni, keserves kín minden pillanat, de a lelkem nem hagy örök békére lelnem. Nem érdemlem meg… még nem.

Persze könnyű minket hibáztatni, könnyű azt mondani, hogy a világot a multik, a politikusok, a bankárok, meg a lobbisták tették tönkre. Ez baromság! Együtt csináltuk, mindannyian. Rövidlátóak voltunk? Csak a profit érdekelt minket? Egy fenét! Pontosan tudtuk mit kellene tenni, de ha megtesszük, népfelkelés tör ki. Ha korlátozzuk az áramot, a szabad olajáramlást, meg a szabad piacot egykettőre megszűnik a kényelem. Ha a cégek környezetbarát technológiával és alapanyagokból dolgoznak, eltűnnek az olcsó áruk és a boltok kiürülnek, nem beszélve az éhinségekről. Ha amerikai munkásokkal dolgoztatunk, hogy ne szennyezzünk a szállítással, akkor talán mindenki boldog lesz? Persze, mindaddig, amíg meg nem látják a termék árát a polc szélén.

Bűnbak kell? Hogyne kellene. Könnyebb valakire ujjal mutogatni, mint szembenézni a ténnyel, hogy az egész, társadalomnak hívott rendszer volt a hibás. Hogy az életmódunk nem volt zöld, de nem ám. Koromfekete volt az olajtól, a füsttől, meg a nukleáris fűtőelemektől.

Demokrácia, népuralom? Nem volt demokrácia. A nép csak szájtáti idióták gyülekezete, akiknek nyűg az uralkodás felelőssége. Elvárták, hogy tejben-vajban fürösszük őket és oldjuk meg a saját életük problémáit. Mint egy rakás magatehetetlen csecsemő. Magasról tettek ők arra, hogy mi folyik a kongresszusban, csak az érdekelte őket, hogy nagyobb 3D TV-t, meg okosabb holofont vehessenek minél olcsóbban.

A politika rég nem az államigazgatásról szólt, hanem népszerűségi verseny lett belőle. Kötelező volt kiszolgálnunk az amerikai álomnak hívott életszínvonal megszállottságot… bármi áron. Soha nem térhettünk el tőle, mert a következő választásokon azonnal leváltottak volna és a támogatóink se pénzelik a kampányt. Ez a nagy büdös helyzet.

A szavak szintjén persze mindenki nagyon zöld volt, meg humanitárius, de mikor eljött a tettek ideje, akkor a kényelemszeretet mindent legyőzött. A nagy Amerika, a szabadság zászlóshajója szó nélkül igázott le népeket a vízért, csak rá kellett mondani, hogy államérdek. Vietnam miatt még tömegek tüntettek a nagyszüleim idejében, most meg netes tiltakozás se nagyon volt.

Én már a „szomjas” generációhoz tartozom. Együtt nőttem fel a vízlázadásokkal Indiában, meg Afrikában. Hozzátartoztak a kamasz éveimhez, mint a digitális drogok, vagy a bőr alá ültetett bankkártya chip. Apám is szenátor volt és engem is vezetőnek neveltek. A főiskoláról mindjárt a Demokrata párt Chicago-i alapszervezetéhez kerültem. Fiatalos hévvel és ködös gondolatokkal akartam megváltani a világot és csak abban voltam biztos, hogy ehhez előrébb kell jutnom a ranglétrán.

Nőként öltözködtem, mert tudtam, hogy az vonzó, de férfiként gondolkodtam, mert csak így vehettem föl a versenyt a többiekkel és mert nem ismertem mást. Nálunk egy szintig még előny is volt a karrierizmus, nem kellett folyton úgy tennünk, mintha minden áron családot szeretnénk, mint a republikánusoknál, de mikor kormányzó akartam lenni, Lerry, a kampányfőnök kerek perec megmondta, hogy férjhez kell mennem. 29 évesen buzgott bennem a tettvágy, ott akartam lenni a húsos fazék fölött és én akartam forgatni a merőkanalat, úgyhogy igent mondtam Bobnak, és világra szóló kirakat lagzit rendeztünk a sajtónak. Úgy voltam a házassággal, mintha csak egy kellemetlen egyetemi vizsga lenne, amit meg kell ugrani a diplomához. Hát nem az volt.

Bob a lagzi után is az én szobámba járt lefeküdni, meg aztán is, meg utána is és ez csak nem akart véget érni. Reggelente tükörtojással és Colgate mosollyal várt, beszélgetni próbált velem a munkámról, mintha értett volna hozzá. Sokszor mesélt magáról is. Fogalmam sincs, miket mondott, sose figyeltem rá. Számomra csak kellék volt, mint a tűzhely, vagy a mosogatógép, de egyszer olyat csinált, amit addig még soha senki: megkérdezte, hogy hogy érzem magam. Én, Sindy Harper. Nem a demokraták Chicago-i csillaga, vagy a kormányzóasszony, hanem én. Ő rám volt kíváncsi! Tényleg érdekelte, hogy hogy érzem magam. Halálra rémültem és csak pislogtam a semmibe. Fogalmam sem volt, hogy érzem magam. Akkor átölelt és én zokogni kezdtem.

Fura, sose sírtam, kislánynak sem. Mikor egyszer, talán 4 lehettem és bekönnyezett a szemem, anyám szigorúan megrázott és azt mondta, egy Harper nem sír. Jó gyerek voltam, megtettem, amit kért, de a sírással együtt lemondtam az érzésekről is. Egyszerűen nem vettem tudomást a szívemről. Nekem csak az agy világa létezett.

Nem emlékszem, hány órát voltunk így, de utána ránéztem Bobra, az én Bobomra, és többet nem vettem le róla a szemem, amíg élt. Addig nem voltam hozzá kedves, nem figyeltem oda rá, jóformán még csak személynek se kezeltem, fogalmam sincs, mit evett rajtam, de örökké hálás leszek neki érte. Aztán megkérdezte, hogy mit szeretnék és én újra elsírtam magam, de most én öleltem át…

A ’48-as választásokat már terhesen csináltam végig. Bejutottam végre a képviselőházba és felhőtlenül örülnöm kellett volna, de apa szívrohama és Bob frissen diagnosztizált agytumora mindent elrontott. Hettire eleinte nem is tudtam figyelni… igazából féltem tőle, legalábbis a terapeutám szerint. Meg aztán a kongresszusban is pörgött az élet.

Egyesek szerint a politikusok csak a lábukat lógatták, de ez nem igaz. Hajnali fél 5-kor keltünk és sokszor éjfélre kerültünk ágyba, meg persze a hétvégékre is akadt közfeladat bőven, úgyhogy miután elértem a gyermekkori álmom, olyan magányos és fáradt lettem, mint még soha. Bár nagy szükségem lett volna rájuk, akkor a férjem és az anyám nem tudott mellettem lenni.

Poszt-partum depresszió, szólt a diagnózis, és egy év Prozac felhőben kóvályogva múlt el az életemből. Egy év, amit Bobbal és Hettivel kellett volna töltenem. Igazán csak akkor ébredtem föl, mikor Bob leesett a kanapéról egyenesen az üvegasztalra. Mindent odaadtam volna, hogy kapjunk még időt, de a kaszás kegyetlen volt, vagyis akkor úgy éreztem…

Ma már tudom, hogy valójában kegyes volt hozzá. Nagyon is. Ő még úgy ment el, hogy egy békés világra csukta rá a szemét…

A halála másnapján jött a Cunami, ami elsöpörte a nyugati partot és kis híja volt, hogy Hettivel nem maradtunk ott mi is. Azt hiszem, Amerikának ez volt a vészharang. Utána minden megváltozott. Ettől kezdve lettem valódi anya és innentől került az államérdek nyíltan a szabadságjogok elé. Mind mogorvábbak lettünk a kongresszusban és azon kívül is. Mikor a következő évben az Európai vízkészleteket a NATO védelme alá vontuk, azt hittük megvan az ellenszer, hogy az USA túlélje a válságot. Akkor tényleg vakok voltunk. Nem akartuk, vagy talán nem mertük meglátni, hogy csak egy kis időt nyertünk, nem többet. De maguk sem akarták ezt meglátni! Az ’52-es választásokon történelmi sikert arattunk, akkora fölénnyel választották újra Stanley-t Clark-kal szemben. A republikánusok sírtak, mi ünnepeltünk, a világ meg a véghez közeledett.

Benne voltam a vízügyi bizottságban. Ott voltak a kezemben a jelentések, de senki nem szólt, hogy ez lesz. Senki nem mondta, hogy fél éven belül nálunk is kitör a H2R5, mert a szegény néprétegek és a menekültek már olyan szint alatt élnek, vagy hogy 11 hónap múlva minden összeomlik. Emlékszem, volt egy tanulmány ’53 elején, ami kimondta, hogy a pénz hónapokon belül értékét fogja veszíteni, de azt nem írták mellé, hogy ez mit jelent. Nem is írhatták mellé, mert akkor senki nem vette volna komolyan. Így meg nem értettük igazán. Az USA volt a világ legnagyobb szuperhatalma annyi atomfegyverrel és olyan erős hadsereggel, hogy egyetlen ország, egyetlen nép sem packázhatott velünk. Sebezhetetlennek hittük magunkat, és közben nem vettük észre, hogy most nem emberek ellen harcolunk, hanem a saját szülőbolygónkkal állunk háborúban.

A természettel szemben pedig semmink sem volt. 11 nappal az összeomlás előtt olyan technológiákról tartottunk bizottsági meghallgatást, amik a tengervízből iható, édesvizet állítanak elő. Mind lassú volt, drága, és kb. 40000 embert tudott volna itatni naponta, nem 400 milliót. Csak kőbaltánk volt tankok ellen. Dollár milliárdokat öltünk abba, hogy minden tüzelőanyag kimerülése után is tudjunk energiát termelni, és közben nem foglalkoztunk vele, hogy legyen mit innunk.

Mikor elfogyott a víz, összeomlott a tőzsde, megszűnt a dollár, akkor mi éjszakákon át csak válságtanácskoztunk. Még mindig nem akartunk szembenézni azzal, hogy a saját lakosságunk ellenünk fordult. Nem volt tovább. A készleteinkből mondjuk egy millió embert tudtunk volna életük végéig életben tartani, a többit meg le kellett volna ölni, mint az állatokat. Már az első óra végén ott volt mindez a levegőben, de egy álló hétig nem mertük kimondani. Aztán megtettük… Csak azzal nem számolt senki, hogy egy ilyen parancsot ki hajt majd végre. A rendőrség szóba sem jöhetett. A hadsereg? Voltak elegen, sőt, túl sokan is, és akadt felszerelésük hozzá, de mészárolják le a saját családjukat, aztán a bajtársaikat? Az FBI? Ugyan az, mint a rendőrök, se fegyverzet, se gyomor egy ilyen akcióhoz. Persze hogy a CIA-hez fordultunk.

Ők nekiláttak, de bár ne tették volna… Addig csak káosz uralkodott mindenütt, de most a szomjazó tömegek közös ellenséget kaptak és megindultak észak felé. Végül nekünk is menekülnünk kellett. Lesodródtunk az útról Niagara Falls-nál. Nem tartoztunk az elnök közvetlen kíséretéhez, nem jött értünk felmentő sereg. A fiúk egy darabig tartották magukat, de kifogytunk a golyókból, és akkor… Istenem… Széttépték. Élve széttépték… Hallom, ahogy sikít… Az én kislányom…

Nem emlékszem, hogy menekültem meg. Mikor magamhoz tértem, egy CIA-sel szemben ültünk egy csatornában két nappal később. (A dátumot csak a holofonomról tudom.) Brad igazi kemény fickó volt, semmi nem hatotta meg. Hitt benne, hogy minden helyrejön, hogy Amerikát nem lehet legyőzni. Aztán megreccsent a rádiója, és egy fakó hang közölte, hogy az elnököt megölték, a Cheyenne hegységbeli NORAD bázis, a főhadiszállásunk elesett. Brad arcán nem látszott semmi, csak a szokásos egykedvűség. Még akkor sem, mikor a halántékához emelte a szolgálati fegyverét és kiloccsantotta az agyvelejét. Elvették a hitét. Akkor, az ő szájából hallottam utoljára, hogy Isten áldja Amerikát. Ezek nem csak Brad utolsó szavai voltak, hanem az Egyesült Államok utolsó szavai is.

 Mi csak vissza akartuk szerezni az irányítást az események fölött… Nem tudtuk elengedni a hatalmat. Nem ismertük föl, hogy már vége van, hogy már nem lehet helyrehozni.

Hetti, bocsáss meg nekem!