– Az Emberi Erőforrások Misztériumában naponta emberáldozatokat mutatnak be a Korlátlan Növekedés oltárán. Ma a csöveseket áldozzák föl, tegnap a rézbőrűeket, holnap meg azt hiszem Afrika teljes népességét, vagy az ázsiaiakat? Á, mit’tom én, egy hülyeség. Hiába, meg kell szabadulni az externáliáktól!

De megmondom én mi a baj. Há' az, hogy pénzhitű profit próféták drága öltönyökben prédikálnak olcsó áltudományról, mintha értenék a Szent Tőzsdét, világunk mozgatóját. Pedig annak útjai kifürkészhetetlenek. A Pénzügy Misztériumban, meg a Bankjegy elnökségen is csak a ködszurkálás megy. Azok meg aztán végképp nem értenek semmit és semmihez, akiket állatpolgári kötelességteljesítés közben választanak, hogy 4 évre ők legyenek a lobbi érdekek végrehajtói.

Nem, ezt a legeslegjobb világot senki nem érti, aki irányítja és ez itt a baj. Milyen klímaválság? Milyen világjárvány? Milyen szétszakadó társadalom? No, de nézzük csak, hogy lehet ezekből pénzt csinálni! A giving bekk déjt leírom az adóból, meg jó marketingfogás, a vakcinában végre van biznisz, de a zöld lobbi, az a legjobb üzlet. Miután mindenkinek eladtunk annyi autót, amit már nem tud vezetni, most eladunk nekik még egyszer ugyanannyit, mer’ ez elektromos és akkor zöld, ugye. Na, ezt hívom én innovációnak! És ez csak a jéghegy csúcsa. Ráírod, hogy ökobiovegán azt' máris háromszoros áron adsz el a wc-papírtól a ruhán át a mosogatógépig mindent, de tényleg mindent. Mer' "a jövő zöld"!

De amúgy a varázsszavak, azok tartják össze a világot – ha már senki nem érti, ugye, el kell fedni ezt a tömegek elől, nehogy rájöjjenek, mer’ akkor oda a kormányzóképesség látszata. Egy csipet kedvező tőkekörnyezet, két pár kamatláb, őrölt dereguláció egykulcsos adóval meghintve és már tálalhatjuk is a neoliberalizmust, de rendesen feltőkésítve ám! No, de mit mondanak a számok?

Mer’ az nem baj, ha baromság, csak ne legyen népszerűtlen! Egy üveg kisüsti után is józan paraszti ésszel megmondom én neked, hogy szlogenek nélkül eljő a világvége. „Egy okostévénél jobb a két okostévé!” Hát meg kell ígérni és be is kell tartatni, hogy a paraszt szépen hitelre megvegye a másodikat is.

Mer’ há’ mire az a sok csatorna meg jól fésült politikus, ha nem azé’ hogy, mint egy jó pásztorkutya terelje az istenverte nép közgondolkodását. Igen, há’ mer’ ezek vademberek, ugye, kicsit körbenéznének azt’ kapát-kaszát ragadva felégetnék a pasaréti Beverli Hilszt, azt’ majd vödörből vedelnék a koala bébi ágyas pálinkát. Gyöngyöt a disznók elé..., nem való nekik.

És mindig meg kell ígérni! "Majd az oktatás felzárkóztat." Há' addig se a mi keservesen összelopkodott milliárdjainkat akarják elvenni, amíg van reményük. Na, ez kell nekik, pop kultúra, ami elhiteti. Mer' ám itt bárkiből lehet bármi, a Viktorból például idegroncs, Kláriból meg médiaszajha. Csak az a bűntudat ne lenne, mondják is mindig a prostik, hogy mér' vagyok ilyen lelkis. De hát így neveltek, jó kereszténynek. Vettem is egy templomot, azt' már nem sajog úgy.

De amúgy nem vagyok válogatós. Nekem azt' mindegy, hogy sarlóval, meg kalapáccsal nyesegetik az egyenlősítőket, nemzetiszínű zászlóval fojtják meg a hazafiakat, vagy szabadságszoborral ütik agyon a szabadságpártiakat, a lényeg, hogy rend legyen. Ez csak így megy, na, nincs alternaíva. Há' csak ez az életképes.

Mér', a koszos hippik, a szakadt tarajosok, a szőrős feminácik, meg a bakancsos kopaszok talán jobban tudnák? Dehogy tudnák. Aszongyák fenntarthatatlan, de mi fenntartjuk! Mér' nem tudnak normálisok lenni, mint mink? Há' mér' olyan nehéz belátni, hogy EZ A LÉTEZŐ VILÁGOK LEGJOBBIKA!?

– Csak te értesz meg engem. – bámult a Nagy Ember bárgyú hálával a szemében a kezében tartott szivárványszínű plüss unikornis fekete plasztik szemébe a lánya egykori gyerekszobája padlóján.

Ana olyan kedves gyengédséggel a szemében figyelte az alvó férfi emelkedő és süllyedő mellkasát a hotelszoba félhomályában, hogy az ember már-már azt hihette szerelmes. És valóban, ismeretlen, meleg érzések tekergőztek a gyomrában fel egészen a mellkasáig. Figyelme el-elkalandozott, ami nem szokása. Egy végtelen pillanat, ahogy Hans mélyen a szemébe néz és ujjai önkéntelenül szorosabban fogják a nő vállát. Egy elejtett, alig érezhető simítás a hadnagy mellkasán, ahogy az ingén át érzi, a megfeszülő izmokat. A háta sajdulása, mikor Zimmer a falhoz csapja, miközben a szeme szikrát szór, de a szája csókol. A férfi kéznyoma a csuklóján, amint hátrafeszíti a karját és beléhatol.

Anát a mosolya rántotta vissza a szobába. Sosem érezte magát ennyire könnyűnek. Arra gondolt, hogy talán ilyen lehet, ha az ember boldog. Ellépett a fal hűvösétől, arcán még mindig angyali mosoly. A puha szőnyeg finoman simogatta a talpát, ahogy kecses léptei belesüppedtek ügyelve rá, hogy neszezéssel ne zavarja meg a férfi álmát.

A vonások kisimultak a kemény arcon, ahogy békésen szendergett. A nőben felrémlett a beszélgetés az autóban. Nem a szavak, inkább az érzetek, mindig is jobb szeretett a lényegre figyelni. Hans illata, ahogy a bőrhuzatéval keveredik és a vágy izzása a combjai közt. Egy alig látható verejtékcsepp Zimmer homlokán, meg a táguló pupillái. A hadnagy keze a kormányon, az a megnyugtató határozottság, ahogy tartja és Ana tudja, hogy nem érheti baj. Az első véletlen érintés, ami megtörte a bizonytalan várakozást. A férfi kézfeje a sebváltóért nyúlva a combjához ért és ő nem húzta el, Hans lopva ránézett. Ott már mindketten tudták, hogy a kihallgatásszerű kérdések, a színlelt rosszullét, a köztük vibráló energiák, amik bármikor gyilkos indulatba válthatnak mind csak az előjáték részei. Szavaik a halottról szóltak, de testük nagyon is az életről beszélt.

Vágyott rá, pedig korábban nem voltak vágyai, mellette meglágyult, hiába volt kőkemény, hideg szíve melegebben vert, mint bármikor életében és a nőnek tetszett a hormonok játéka. A drogokat és az alkoholt sosem szerette, eltompítják az érzékeket, mint 14 évesen Leopold bácsinál…, de ebbe a mámorba kérdés nélkül engedte bele magát. Dopamin, szerotonin és oxitocin koktél áradt szét az agyában, némi endorfinnal keverve – ámor nyila, mondaná a romantikusabbja – és ő csillogó szemmel szárnyalt ebben a bódulatban, ahogy gyakorlott mozdulattal rászorította a párnát az orr és a száj közé az arcra.

Beletelt néhány másodpercbe, mire az álomittas kezek kapálódzni kezdtek az életben maradásért, de már nem volt esélyük, ahogy anno Leopold bácsinak sem. Akkor még csak 15 lehetett és szakszerűtlenül dolgozott. Nem ismerte még a testsúly helyezgetés művészetét, a vén perverz így többször is levegőhöz jutott, de ez csak elnyújtotta az elkerülhetetlent. Akkor ölt először. Jó lenne azt mondani, hogy bosszúból azért, amit vele tett, vagy a többi lány védelmében, de az igazság az, hogy Leopold bácsi egyszerűen csak Ana útjában állt és olyan sokszor tett keresztbe a bakfisnak, hogy a halála tűnt a leglogikusabb lépésnek.

A lány aznap este a lilafejű, dülledt szemű tetem mellett sok dolgot megtanult. Egyrészt azt, hogy a haldoklás lassú és rutin nélkül nehéz átsegíteni a makacskodókat a másvilágra. Másrészt, hogy a szabályok áthágása olykor jutalmat és nem büntetést von maga után. Katherin néni, mikor megtalálta a gondozók részlegében a párnával kezében a hulla fölött, nem kérdezett semmit, csak lekevert két erős pofont, majd magához ölelte. Katherin néni jó kapcsolatokat ápolt a maffiával, mint utóbb kiderült és ez az eset győzte meg arról, hogy Ana az adottságait, amik másokat megrémítettek, igen jól használhatná az alvilágban.

A szőnyeg még mindig simogatta a talpát, mikor a férfi teste a fulladás pillanatában ejakulált, összepiszkítva a selyem paplant. Csinos gyilkosa akkor is a szerelemről fantáziált, amint a párnahuzatot az ujjlenyomataival egy folyosón hagyott szennyes kocsiba dobta a gondosan kiiktatott kamerák kíváncsi lencséitől védve és komótosan visszasétált a szobájába, hogy Hans mellére hajtsa a fejét és olyan mélyen és édesen aludjon, mint egy újszülött.

– Szereted még? – indított bemutatkozás helyett Manci71 a csikknyomos plasztik abroszon szétterülő, a szomszéd bokráról összelopkodott rózsacsokor fölött. A jótékony félhomályban olyan lehengerlő lényegre töréssel metszettek dobhártyába a szavai, hogy Jenő keze egy pillanatra meg is állt a szája előtt az aperitiffel.
– Már rég elmúlt. – vágta ki magát kurtán a mozdulat közben, ahogy felhajtotta a szíverősítőt. Majd mindjárt az étlap mögé rejtőzött volna, de a Kiskockás kellemesen langyos, zsírgőzben úszó levegője lágyan megremegett az újabb vércsehangú kérdéstől.

– De még beszéltek? – folytatódott a spermadonor casting. A kortalan arcú 60-nak kinéző 40-es nő egy tízest simán letagadhatott volna. Fekete kabátja jótékony lepelként borult termetére és csak a rövid nyakon kecsesen elhintett bibircsókot engedte láttatni.

– Minek? – hörögte Jenő a törköly karcos lecsengésétől.

– Gyerek van-e? – vezette tovább a stressz interjút a randirutinos veterán sellő. Retiküljét pajzsként tartva maga előtt az ölében, ugrásra készen várta a választ és a közeledő pincért. Ujjai jóllakott verebekként sorakoztak az olcsó műbőr táska tetején.

– Nincs. – vágta rá gyorsan a kötelezőt, tudniillik Jenő nyomás alatt hajlamos volt az igazmondásra.

– Sikerült választani, vagy jöjjek vissza később? – zavarta meg a meghitt társalgást a hajlott korú és hátú vendéglátós.

– Egy sopszka salátát! – vetette oda a választ csontként formátlan ajkai széléről a Nő, gondosan kerülve a kérem és köszönöm szavakat, miközben egy pillanatra sem vette le szemét a Férfiról.

– Egy jó csülkös bablevest kérek alásan! – mímelt olvasást Jenő, mintha nem erre várt volna már két napja – És monnyuk egy pörköltöt almapaprikával, meg kísérővel. – kacsintott oda sokat sejtetően.

– Azonnal. – hajolt meg kicsit még jobban az öreg.

– Egyedül élsz? – fokozta tovább a romantikát Manci71, abban a hiszemben, hogy ő irányítja a beszélgetést. De Jenő ösztönös türhőségén ugyanúgy nem láthatott át, mint a gőzölgő levesen ringatózó hús, csipetke és babflottán. Mikor a számlát kikérve „felezésre” került volna a sor, hősünk autentikusan adta elő a zavartságot, hogy otthon felejtette a tárcáját. És már zsigerből tudta, hogy, ha Manci71 ezek után még keresi, akkor horogra akadt.

Miután Levi, a Koccintós csapos guruja a #nemérdemeltmegtéged, #mindennőkurva, #mostkezdődikazélet #nincshitel #fizesdkibaszodamitmegittál ráolvasással megfoltozta Jenő szesz áztatta szívét, a férfi hazaérve az előszobában bizonyította arcraesettségét. Majd végighánykolódva a következő napot az alkohol viharos tengerén, a sajgó pofacsontú hajótörött visszanyerve megmaradt szellemi képességeit végre a jövő felé fordulhatott.

A jövő pedig vörösen, izzón hívogatta a megrepedt érintőképernyő pókhálója mögül: Randizóna. És, mert hétköznapi hősünk gyomra egyre kérlelhetetlenebbül korgott, a Lehel pedig továbbra is makacsul ellenállt a színes varázsigék egyre bővülő tárházának, a fejében hamar összeállt a mesterterv: Nőt kell szerezni!
Mint jó akadémikus, Jenő előbb a kutatómunkára helyezve a hangsúlyt igyekezett feltérképezni, hogy „mi kell ezeknek a mai lányoknak”? Őszinteség!

– De azt már mégse írhatom, hogy 48 éves, ET testű, munkanélküli nagyivó keresi azt a balekinát, aki főz, mos, takarít rá és eltartja! – párolódott le a rutin, meg az évek tapasztalata egy álmos lajhár szemvillanása alatt. Nem, jobban elmélyedve a piackutatásban rájött, hogy a nők valójában egy tündérmesére vágynak! És ez a felismerés segített neki kreatívan átértelmezni a valóság szegényes szövetét.
Utazni szerető (kocsmaturista), természetkedvelő (van, hogy a bokorba’ ébredek), igényes (nem iszom meg akármilyen szart), sportoló alkatú (E-sportoló) ápolt (mindhárom fogamat mosom…), hűséges (már évek óta föl se áll), jó humorú (most ezek után még magyarázzam?!), emarcipált (te fizetsz) Férfi (ledöglök a TV elé meccset nézni és pofánverlek, ha nem hozod a söröket) keresi a Nőt (főzöl, mosol, takarítasz) maga mellé (alá), komoly kapcsolat (el is tartasz) céljából.

Még egy tükörszelfi, fotosoppal kiigazítva és máris kész a csali. A kívánt hatás pedig nem maradt el, percek múlva már záporoztak is a like-ok az utazni szerető (a Balaton nem tenger!), természetkedvelő (Nat Geo), jó humorú (én mindenképp nevetni fogok, vagy veled, vagy rajtad), sportos (már láttam jógát a Youtube-on), őszinte (csak amennyire te is), házias (megmondom, mit kell csinálnod, és nem állok az utadba), gondoskodó (magamról), hűséges (frigid), harmincas-negyvenes (negyvenes-ötvenes), komoly kapcsolatot kereső (csak rám nézel és gondolsz életfogytiglan), emarcipált (a vágyaidat nyugodtan hagyd otthon) wannabe anyukáktól (ha nem hasonlít rád, akkor is te vagy az apja).

De Jenőt hamar arcul csapta a valóság: Manci71 fittyet hányva a Haladás-Felcsútra pökhendin csak úgy, szerda estére szervezte a találkozót…

Az öltönyben, lehajtott fejjel feszengő marcona férfiak sokasága egy beismerő vallomással is felért, hogy akit temetnek, a nemzetbiztonságnál szolgált. Se szülők, se család, csak egy árva nagynéni hüppögött az érzések kimutatására ki nem képzett katonák, kommandósok, kémek és kémelhárítók között. A konzerv nekrológot és a tesztoszteron túlsúlyt csak Ana váratlan, kései belépője törte meg. Ahogy tétován megállt az ajtóban abban a kis feketében, egy pillanatra minden szem rá szegeződött. Stílusosan rövidre vágott, festett vörös hajával, kihívó rúzsával és az elegáns kistáskával akár egy divatbemutatóra is beillett volna, csak a januárban indokolatlan napszemüveg engedte sejtetni, hogy ő is a gyásznép része.

– Elnézést. – motyogta elhaló hangon, ahogy lesütött szemmel beállt Jürgen mellé. Már 5 évesen megtanulta, hogyha sír, a gondozók kevésbé verik el, így most sem jelentett problémát, hogy telefújjon néhány zsebkendőt.

„– Lányok, jegyezzétek meg, hogy a férfiak mind csak Azt akarják!” – mondta némi gúnyos felsőbbrendűségbe kevert undorral a hangjában Letti néni a felvilágosító órán nyolcadikban, mire a lányok fele már több falloszt fogott, mint az idős Letti egész életében. Ana azonban éles eszű kislányként gyorsan megértette, hogy nem az a művészet, ha kipuhatoljuk a másik vágyait, hanem ha rávesszük, hogy arra vágyjon, amire mi szeretnénk. És ő pontosan tudta, hogy egy zárt férfi klubban, idegenként egy temetésen már épp annyira gyanús lesz, hogy megszólítsák, de még pont nem annyira, hogy csattanjon a csuklóján a bilincs.

A kötelező részvétnyilvánítások után kissé félrehúzódott, mint aki nem találja a helyét, és várta, hogy Zimmer hadnagy, akár egy zavart kamasz fiú a gólyabálon, megszólítsa.

– Régóta ismerte Karl-t? – próbálta határozottra köszörülni a torkát Jürgen.

– Még csak rövid ideje jártunk… – csuklatta el a hangját könnyei között a nő.

– Nehéz elhinni, hogy többé nem jön velünk vitorlázni… – dobolt idegesen a lábával a férfi.

– Erről nem is beszélt… Annyi mindent nem tudtam még róla… – játszotta tovább a naivát Ana, mintha nem tudná, hogy Karl sosem járt vitorlázni és a hadnagy valójában azt kérdezi „Te ölted meg?”.

– Elnézést, milyen udvariatlan vagyok, Jürgen Zimmer. – nyújtotta a kezét váratlanul hangnemet váltva.

– Mia Schönwald. – fogadta a kézfogást színlelt meglepetéssel.

– Ne sértődjön meg, de nem találkoztunk már valahol? Olyan ismerősnek tűnik.

– Nem is tudom… Nem járt véletlenül az építész bálban?

– Nem mondhatnám. Rendőrhadnagy vagyok. Kegyed netán építész?

– Belsőépítész, de olyan furcsa itt erről beszélni… – morzsolt el még néhány könnycseppet Ana. „Ilyen könnyen nem fog meg, hadnagy úr.” – Régóta… voltak barátok?

– Elég rég. Az igazat megvallva furcsállom is, hogy Karl nem beszélt Önökről. Honnan tudott a temetésről, Mia? – „Szóval, te voltál?”

– Aggódnom kéne, hadnagy úr, maga vallat engem? – simult bele a pengeéltangóba a nő. „Tudja, hogy igen. Döntse el, hogy börtönbe akar vinni, vagy ágyba.”

– Bocsásson meg, a világért sem szeretnék tolakodni, csak megvisel ez az egész. Nemrég még white russian-nel koccintottunk, most meg…

– Hát nem volt tej allergiája? – „Szóval börtönbe?”

– Magának mindig mandulatejjel keverte. De még nem felelt a kérdésemre, honnan szerzett tudomást erről a szertartásról?

– A szomszédasszony…, Smidtné, ha jól tudom. Ő mondta, mikor szombaton át akartam menni hozzá... – jött az újabb kötelező hüppögés, ahogy Ana hagyta, hogy Jürgen vezesse a kihallgató szobává alakult ravatalozó képzeletbeli táncparkettjén.

– Á, a jó öreg Smidtné… Még egyszer sajnálom az udvariatlanságom, szakmai ártalom.

– Már kezdtem azt érezni, hogy gyanúsít valamivel. – válaszolt sértetten a nő. Akinek nincsenek érzései, egy idő után megtanulja, hogyan színlelje azokat hitelesen, különösen, ha extrém magas intelligencia is segít kompenzálni a hiányosságot. „Légy önmagad!” – tartja a mondás, de ha érzelmek nélkül élsz és ezt mások előtt fölvállalod, az megijeszti az átlagembert. Csak a saját fajtáját, a pszichopatákat és az autistákat nem riasztotta. Anának csupán szükségletei voltak. A hiány és a fájdalom lettek az igazi tanítómesterei. Megtanulta, hogyan kerülje el azt, ami fájdalmat okoz és hogyan szerezze meg, ami betölti az űrt. Ha éhes volt, evett, ha szomjas, ivott, ha álmos, aludt és ha kívánós, kefélt.

A függetlenségre sem azért „vágyott” anno, mint rendesen egy fiatal. Ana nem a szabadságot szerette volna megtapasztalni, nem a saját határait kereste és nem a szüleiről akart érzelmileg leválni. Egyszerűen akadályt látott a szűkös anyagi lehetőségekben és a maffiára utaltságban. Akadályt, ami közé és a szükségletei közé állt...

– Hadd engeszteljem ki egy itallal! Maradjon itt, máris hozom. – indult határozott léptekkel a svédasztal felé Jürgen, a választ meg sem várva.

„Szóval mégis inkább az ágyba.” – mosolyodott el magában a nő, ahogy figyelte a távolodó hadnagy zakó alatt is duzzadó hátát és kemény fenekét. Rutinosan méregette a gyönyörűen kidolgozott izmokat és a férfias mozdulatokat… – „Közelharcban késre lesz szükségem.”

Mire a poharakhoz ért, Jürgen ujjai már a mobilja képernyőjén cikáztak. Ana pontosan tudta, hogy a személyazonosságát ellenőrzi. Bár beletelt fél évébe és rengeteg hackerrel fejét kellett hozzá elcsavarnia – legtöbbször csak képletesen –, de mostanra olyan tökéletes fiktív múlttal és álszemélyiséggel rendelkezett, hogy egy nemzetbiztonsági átvilágításon is átment volna… mondjuk, most épp ezt tesztelte.

– Az itala, Hölgyem. – nyújtotta a vodka martinit baljós félmosollyal Jürgen.

– Milyen kedves… hölgynek nevez, de nem úgy kezel. – vette el hűvösen Ana, miközben a tekintetük összeforrt.

– Hogy érti?

– A barátom temetésére jöttem, maga pedig vallat, mintha bűnöző lennék, aztán feltesz egy kérdést, de a válaszra nem kíváncsi, csak a kezembe nyom egy poharat, mintha a szavam mit se számítana… - vette át a vezetést a nő.

– Valóban… nagyon udvariatlan voltam, bocsásson meg. – „Te most szórakozol velem?”

– Ezt már mondta és nem hiszem, hogy ezúttal komolyabban gondolja… – még egy forgás.

– Mivel tehetném jóvá? – „Ha közöd van a halálához, nem jutsz ki élve ebből a teremből.”

– Kocsival jött? – „Dehogyisnem, Te fogsz innen kivinni.”

– Parancsol? – „Még mit nem?!”

– Azt kérdeztem, autóval jött-e… Rosszul vagyok…, szédülök. – a gyászolók halk moraja már csak homályos háttér volt, ahogy adta az egyre gyorsuló ütemet.

– A bejáratnál parkoltam le. Üljön le, míg ide állok. – „Ha megmozdulsz, agyonlőlek.”

– Kérem siessen! – „Köszönöm a táncot!”, figyelte ismét azt a távolodó hátat Ana és a szája önkéntelenül mosolyra húzódott.

húzódott.

– Istenem, istenem! – töltötték be a szobát Karl ismerős, falon átszűrődő, tompa nyögései. A parázna pernahajder hallatán az idős Smidtné a fejét csóválva egy kurvapecér elmorzsolásával sommázta véleményét.

Odaát Ana szemei pajkosan pásztázták az ágyhoz kötözött kéjenc címlapra illő testét. Jól tudta, hogy egy férfi szívéhez a bordáin keresztül vezet az út, de egyvalamit még szeretett volna megtudni, mielőtt belsőséges viszonyba kerülnek, ezért finoman a bal lábára nehezedett és kéjesen figyelte, ahogy a magas sarkú torok akupunktúra olthatatlan vágyat generál a férfiban a levegő iránt.

– Mennyi rumot kevertél az italba? – kortyolt egyet a mennyei koktélból, aminek a receptje vétek lenne, ha a sírba száll.

Karl vörösen torzuló arcán jól látszott a döbbenet, hogy a végzet csinos asszonya nem a több tízmilliós bankszámlája azonosítókódjaira, a kormánytitkokat rejtő gépe jelszavaira, vagy az aranytömbökkel teli széfe zárkombinációjára kíváncsi.
– 3 centet. – hörögte kidülledő szemekkel.

Elég hülye utolsó szavak ezek egy profi kémtől, de hát ki az, aki magvas bölcsességekkel búcsúzik a világtól? Karl útját összetört szívek, megbuktatott kormányok, kisebb népirtások és több pénzügyi összeomlás szegélyezte, de ma nem ezekért kellett felelnie. A vesztét pusztán az okozta, hogy ismerte Jürgent…
„– Ölni? Azt könnyű. A hullát eltűntetni? Na, az nehéz. –” csengtek a törékeny nő fülébe egykori mestere szavai, ahogy vidáman belekezdett a kezét csonkolomba. Karl vére egészen felpezsdült a csontfűrésztől, absztrakt műalkotásokat varázsolva a fürdőszobai csempére és Ana arcára, miközben kislányos bájjal dolgozott. Láthatóan nem volt egy felszínes ember, mindig szerette mélyebben is megismerni a másikat…
Különben igazán jó feleség lett volna, okos volt, vicces, vonzó, szenvedélyes és gondoskodó… leszámítva a pszichopátiás vonásokat és az autisztikus jegyeket, amiket még az óvodapszichológus állapított meg nála és amiért tehetős szülei hirtelen intézetbe adták alig 5 évesen.
Nem haragudott rájuk, tulajdonképpen senkire sem haragudott és szinte semmilyen más érzelmet sem érzett soha. Ettől ijedt meg a szakember, a családja, a gondozói és később a tanárai is. Akkor sem a harag vezette, mikor kénsavban feloldotta az apját, majd az anyját, mint most Karl legtöbb részével is tervezte, pusztán szüksége volt az örökségére. 22 éves korára az intézetben, majd a maffiától kapott kiképzésnek köszönhetően már profi bérgyilkos volt, de szeretett volna – bár esetében talán nem ez a legjobb kifejezés – végre függetlenedni, a saját lábára állni. Az öreg Hans persze mondta, hogy nem így mennek a dolgok az alvilágban, ám Hans a kora ellenére nem volt bölcs ember, ahogy a felesége, a gyerekei és a kápói se voltak azok. De mikor a szemed láttára puzzle-t csinálnak az összes emberből, aki valaha fontos volt neked, az elég intenzív élmény, hogy még a legostobább alak is megnyíljon a tanulásnak. Hans utóda pedig megértette, hogy meglehetősen egészségtelen dolog Ana jogos igényeinek a korlátozása arra, hogy felnőhessen. Így az új Donnal az élen már nagy megértéssel fogadta a család a megismételt kérést.

Jürgen Zimmer, egy jó vágású, fiatal tiszt volt a terrorelhárítánál és a 30 esztendő alatt az egyetlen ember, aki valami érzésfélét váltott ki a nőből… még 5 éve ott, a kihallgató szoba félhomályában. Ana azóta nem tudta kiverni a fejéből azt a szép, mélyen búgó hangot, ahogy Jürgen oldalra rántva a székét fölémagasodott és mélyen a szemébe nézve azt dörögte: – Börtönbe juttatlak, te pszichopata.

Lenyűgözte, hogy valaki ilyen kevés együtt töltött perc után ennyire jól ismerje őt. Jürgen persze erősen túlzott, talán a dühtől és a kétségbeeséstől épp nem is volt tisztában a hatáskörével, hogy ő nem ügyész, pláne nem bíró és legfeljebb a fegyveres kíséret tagjaként juttathat bárkit is börtönbe. Ana pedig nem akarta felvilágosítani, csak szótlanul, megigézve nézte azokat a vadul tajtékzó szemeket és arra gondolt, hogy más körülmények között – ha nem lenne a székhez és a földön lévő vaspánthoz láncolva – felállna és megcsókolná. Persze nem sikerült rábizonyítani az árvaházi tüzet… neki, mondjuk jól jött, hogy a kartonja és minden egykori személyes tárgya a tűz martaléka lett, 104 gyerek és 15 gondozó ezért igazán nem tűnt nagy árnak.

Ma már új személyazonossággal és külsővel, Miaként élte az ambiciózus, fiatal, nagyvárosi nők életét. Jógára járt, tartotta a vegán diétát, divatosan öltözött és falta a pasikat…, na nem szó szerint egy apró incidenstől eltekintve, de azt most hagyjuk. Igazán semmit nem azért csinált, mert kedve volt hozzá, csak azért, hogy fenntartsa a normalitás látszatát, mert mégis ki gyanakodna egy sikeres belsőépítészre, aki sokat utazik, hogy két stílusos penthouse megtervezése között néha megölne ezt-azt.

De egy hete szembejött Tinderen Karl és egy közös fotón ott mosolyogtak Jürgennel. Némi kutakodás és profilfeltörés utána pedig Ana már biztos volt benne, hogy két ilyen jó barát ki nem hagyná a másik temetését…

Jenő üveges tekintete hitetlenkedve meredt a hűtő kietlen jégsivatagára.

– Elvitte… – rebegte alig hallhatóan. De hogy épp a pörköltöt! A PÖRKÖLTÖT!!!

Még a könnycsepp is szomorúan bucskázott évtizedes szarkalábain a tokaszalonnából, sörből és csuszából formált komoran morgó hasára, ahogy újra és újra kinyitotta, majd visszacsukta a frizsidert. De hiába a szája alatt elmormolt bazdmeg varázsigék, a jó öreg Lehelből nem lett bűvészdoboz. Aztán borgőzös elméjében lassan földerengtek Marcsa reggeli motiváló szavai az állásinterjú előtt:

– Ha ma se mész el a hivatalba, elhagylak a picsába Jenő, értetted?! Nem fogom tovább eltartani a picsádat, ezt velem nem… SSSSSSS – nyomta el a dohánytól karcos bíztatást a teáskanna éneke.

Jenő pedig, mint rutinos munkakereső, tudta mi kell a HR-nek: lazaság. Be is tért hát útközben a Sarkiba, aztán a Koccintósba és persze Micikéhez is egy jó szilvára. A reggeli gyümölcssaláta pedig ma se hagyta cserben! Szép sorban föloldotta a gátlásait, a mozgáskoordinációját, sőt, a magyar nyelv szabályait is.

A hivatal ügyintézői már messziről megérezték a 10 helyett elegáns késői belépővel fél 1-kor bekacsázó 40-es hobbi sommelier érkezését. Hiába, ez a természet és a Nasivin csodája, a női megérzés.

– Mi ke csinni? – tudakolódott daliánk a finn-ugor rokonság jegyében.

– Hogy tetszik mondani? – finntorgott a láthatóan évek óta szigorú szénhidrát diétán élő, talán a hun eredetet jobban preferáló kollegina.

– MI…KEEE…CSINNÁÁÁÁNI? – ismételte meg készséggel a kérdést a főként a hangerőben bízó ómega hím, Google Translate-t megszégyenítő hatékonytalansággal ültetve át szavait ittasról magyarra.

– Jöjjön vissza, ha kijózanodott! – csattant föl a nyelvi akadálytól a plus size kiskosztümös bürokrata – Janó, intézkedj léccives!

Janó pedig engedelmesen bajtársa hóna alá nyúlva támogatást nyújtott Jenőnek a kiútkeresésben. És épp, mikor megszövődött volna köztük az évtizedes férfibarátság, Marcsa hívása tépte szét a bráderhúd acélszálait.
– Na, elmentél? – tért mindjárt a lényegre, ugyanazokkal a szavakkal, mint mikor anno az esti légyottok vége felől érdeklődött.
– Eee. – felelte büszke elégedettséggel a derék kan, egy jógapóz bemutatása közben a buszmegálló padján, amit Janó indított és a gravitáció fejezett be.

– Na, elmész a pi…pi..pi..pi..pi – búcsúzott örökre a Poharak Leverője, a Pacal, a Lecsó és a Pörkölt királynője, a Seherezádé védelmezője, a palotapincsik anyja, a Viharhadházban született Marcsa.

Először volt az ige. Aztán a személyes névmás, a melléknevek hosszú sora, a főnév, a kérdőszó, az újabb ige, a visszaható névmás, még egy ige mutató névmási határozószóval, a névelő, a főnév tárgyas alakban, az újabb névelő, megint egy személyes névmás, és végül a helyhatározó. Valahogy így:

– Takarodj! Te utolsó aljas gerinctelen szarházi féreg. Mit képzelsz magadról? Idehozod a kurvádat az én házamba?! – hörögte fojtottan az egymásnak feszülő fogsorok közül Kovácsné Teleki Évike, Vicus, mikor megtudta, hogy hites ura, Kovács Ádám a házassági eskü hűségre vonatkozó passzusát nem gondolta teljesen komolyan. Megint. – AZ ÉÉÉN ÁGYAMBA?! – váltott oktávot és hangerőt az árulásról Ádám feltört telefonjából frissen értesült asszony.

– De hát nem úgy volt az, csak az előszobáig jutottunk. – mentegetőzött a telepi Marlboro Man annyi érzékkel, mintha a Csernobil első része után azzal vigasztalnád a párod, hogy „nyugi, ez csak film”.

És lőn egy pofon. És Vicus látá, hogy az jó és lőn még egy és még. Ádám arcán pofonok vörös tengere segített elfedni a reggeli kannás borokkal több éve szorgosan érlelt pírt.

– TE SZEMÉT! TE ROHADÉK! – narrált a nőiségében megtiport matróna, majd a hetedik percben megpihent.

– A Lili mászott rám. – hüppögte Kovács úr kisfiúszerű hangot pendítve – Nem akartam én azt. Tudod, csak téged szeretlek. – A szappanopera pszichológia és a pörköltszaft sárm toxikus elegye szinte kicsöppent a szavai mögül. Talán megérezte, hogy az asszony csak egy paraszthajszálra van attól, hogy elhagyja őt, a nagyszerű panel Magnumot. Vagy talán csak attól félt, hogy nem ehet többet a jó töltöttkáposztából. A dolog mindenesetre bevált.

Vicus a hízelgést hallva egyszerre rázkódék a sírástól meg a dühtől, s íme, megteremték a bűnbakot, a csábító kígyót, aki ellen az emberpár összefoghat. Megint. Órákkal, felesekkel és egy vad szexszel később Lili egy partvisnyéllel kiűzetett a bérleményéből és a lépcsőházból. Vicus pedig még évekig gyötörte, hogy csak vér, veríték és mocskolódó meszendzser üzenetek jussanak neki osztályrészül, az ártatlan-Ádám mítosz védelmében. Csakhogy aztán Kovács úr megint igen kapósnak bizonyult…

– Mire vársz még? A te korodban egy lány rendesen már túl van két váláson, egy bedőlt devizahitelen, három abortuszon és négy sikertelen lombikprogramon, amíg te csak a szupervájzori kinevezéseden, a Kajmán-szigeteki utadon, meg a szigorú diétádon, a feszes edzésterveden és a löttyedt fenekeden görcsölsz. 32 évesen még túl fiatal vagy a botoxhoz, de már túl ráncos, hogy mindenféle nős férfiak szeretője légy. Szedd már össze magad! Csináltasd meg a melledet, a szádat meg a hasadat! Rakass fel póthajat, műszempillát, műkörmöket, smink nélkül hogy talál rád a kokakóla életérzés?

– De kisunokám, eszel te rendesen? Bezzeg az én időmben! Persze, még túl fiatal vagy, hogy megértsd, te nem láttál világháborút. Mi annak idején még annak is örültünk, ha nem iszik minden nap és nem ver össze, ezek a mai fiatalok meg csak össze-vissza válogatnak, ebből sose lesz dédunoka. Régen minden jobb volt!

– 28 évesen facér pasit gyerek és mentális zavarok nélkül, aki nem az anyjával él és akit nem kell eltartanod? Normális vagy? Örülj, ha van még haja, legalább a hátán.

– Olyan vagy, mint az apád! Egyik trombózisból a másik agyvérzésbe menekülsz, csak dolgozni ne kelljen. 15 év egyetem után még nekiállsz egy píécsdínek?! Most akkor a diákhitel mellé még a gyerektartást is én fizessem helyetted? Már így is négy állásom van, lóg a belem, de persze ne segíts, nem kell, majd megoldom egyedül, ki tudok én teregetni főzés közben az ablakot pucolva! Milyen példát mutatsz így a gyerekednek? Minek szültelek?

– Még ahhoz is hülye vagy, hogy migrájjá’ Londonba mosogatni. Bízzá’ má’ magadba’! Minek a sok különóra, mi? Nőjjé’ má’ fe’! Csak nyomod azt a szar ikszbokszot, rám nézzé’, ha hozzád beszélek! Hol a söröm? Ennyi idősen má’ szingulárisan csaltam anyádat a barátnőivel, te meg egy szakadt luvnyát se tudsz összeszedni! Mi van, buzi vagy? Ha buzi leszel, eltaposlak, mint egy poloskát! Ne sírjá’! Légy má’ férfi!

– Én tényleg nem akarlak sürgetni, hagyd, hogy nyugodtan megérjen benned és leülepedjen! Ez egy komoly döntés és azt szeretném, ha te is ugyanúgy akarnád, mint én. De ha a szülinapomig nem húzol gyűrűt az ujjamra, akkor majd húz más. Én CSAK TÉGED szeretlek, de ne gondold, hogy nincs vetélytársad! Már minden barátnőmet eljegyezték és én nem egy futottak még kategóriás nő vagyok, aki a kutyának se kell, szóval, CSAK A TE ÉRDEKEDBEN MONDOM, hogy összeszedhetnéd már végre magadat! Szeretném magam igazi nőnek érezni melletted, de sose vagy elég férfi. Igazán kiállhatnál a véleményed mellett! Engem igenis érdekel, hogy miről mit gondolsz! Ez meg micsoda hülyeség? Most mi van, megkukultál? Persze, szaladj vissza anyuci szoknyája mögé!

– Te tényleg elhitted, hogy elég jó vagy? Hogy neked ez jár? Hogy te többet érdemelsz? Hogy te nem vagy lecserélhető? Hogy fontos vagy, meg érdekes? De cukiii! Nézzél már szét a Fészbúkodon, meg az Instádon! Hol van neked 1000 lájkod, meg 10000 követőd? Egy random cicás videó szerethetőbb nálad. Mindenki boldog, gyönyörű, a Kanári szigeteken nyaral és Porsét vezet, neked meg a hétvégi welllllnesz a csúcs Aligán a teszkós borral a kezedben, meg a használt Szuzukiddal a háttérben. Szánalmas! Annyira átlagos és jelentéktelen vagy, hogy még a saját barátaid se twittelnek rólad a hátad mögött. Tinderen minden lány nemhogy balra, lefele húz!

– Túl keveset vagy otthon.

– Túl keveset keresel.

– Túl sokat gondolkodsz.

– Túl hirtelen cselekszel.

– Túl érzékeny vagy.

– Túl hideg vagy.

– Túl alacsony vagy.

– Túl magas vagy.

– Mindig azon aggódsz, hogy mások mit gondolnak rólad.

– Soha nem törődsz senki mással.

– De ezt csak a te érdekedben mondom! Fogadd el önmagad! Fogadd el a szerződési feltételeket! Fogadd el, hogy nem vagy elég jó és soha nem is leszel! Több önismeret és kevesebb ego kell neked. Reggelente a tükör előtt állva ismételgesd tízszer, hogy pozitív gondolkodás és akkor bevonzod a Nagy Ő-t. A csillagállás ma neked kedvez, de az aszcendensed még belerondíthat a képbe, most viszont jutányos áron vehetsz auratisztítást online.

Kedves Olvasók!

Magán kiadásban, e-book formátumban megjelent első regényem. A sámán egy lélektani sci-fi kalandregény. Ha szerettétek a mélyebb és sötétebb novelláimat, ebben sem fogtok csalódni! Az alábbi linken beleolvashattok és meg is tudjátok venni:

Mayer Máté: A sámán

Jó olvasást!